Az abasári templom nyugati bejárata fölött egy faragott kőlap van befalazva a toronyba. Feltűnő helyen, tán épp ezért nehezen észrevehető. Pedig érdemes megszemlélni, hiszen egy római szarkofág részlete – írja az Archeologia.
A végső következtetések levonásához nem folytak kutatások. Mégis eltöprenghetünk azon, hogy vajon mit keres ott a befalazott római faragvány – csaknem száz kilométerre az egykori limes (ripa) vonalától? A templom jelenlegi kialakítása barokk, ám nem valószínű, hogy a 18-19. században cipelték volna oda a Dunától a kőlapot. Tudunk viszont olyan korszakról, amelyben ugyancsak nagy érdeklődés volt az antik dicsőséget megtestesítő kőládák iránt, ráadásul tömegével lehettek ilyenek úgy Aquincumban (az abasári kőlap innen származhat talán), mind a hajdani provincia más, még új építkezésekre szét nem hordott romvárosaiban. Ez a korszak pedig a magyar kora középkor ideje, a 11. század – amikor maga Abasár is bizonyíthatóan királyi székhely volt egy ideig.
Bár a témában nem folyt a tudomásunk szerint összefoglaló kutatás, az eddigi ismereteink alapján feltételezhető, hogy a frissen alapított magyar királyságban komoly kultusza lehetett a kapcsolatkeresésnek az antik hagyományokkal – a még ókori, de már keresztény Róma valamiféle ideálként lebeghetett a korszak vezetői előtt. Nem volna meglepő, ha így lenne, hiszen már Nagy Theodorik, a lemondatott utolsó nyugat-római császár első germán utóda, aki létrehozta az középkori itáliai királyságot, maga is egy antik kőládába kívánt temetkezni, bár úgy tűnik, a célnak leginkább megfelelő anyagból, a IV. századi nagy császárok és a bizánci uralkodók által előszeretettel használt bíborszínű porfirból akkoriban Ravennában éppen csak egy fürdőkád formájában állt rendelkezésre, így ma a ravennai Theodorik mauzóleum látogatói ezt a római porfir fürdőkádat csodálhatják meg Nagy Theodorik sírjaként. Mindenesetre a gót király választása nagy karriert járt be: a porfir fürdőkád formát a római birodalmat csaknem másfélezer évvel később feltámasztani kívánó Napóleonhoz is méltónak találták a franciák, amikor nagy uralkodójuk hamvait a párizsi Invalidusok Dómjában megfelelő pompával örök nyugalomra helyezték. Időközben persze sok uralkodó akadt a történelemben, aki magát az ókori császárok utódának tartotta: a középkori Karoling, majd a német uralkodók is a római császári koronát – s vele együtt persze a képzelt idilli, isteni hatalmat – hajszolták évszázadokon át, és ehhez antik római templomokat, palotákat másoltak le és ókori műtárgyakat hurcoltak udvarukba.
Magyarországon is fennmaradtak temetkezési emlékei az antik kötődésnek. Legismertebb példája éppen Szent István szarkofágja, ami egy ókori szarkofág átfaragása révén készült el. Szintén római kori (valószínűleg a Maroson odaszállított) szarkofágban helyezték el kortársa, Szent Gellért püspök földi maradványait Csanádon – ugyan a középkori épületek már elpusztultak, a kőláda ma is a katolikus templomban áll, az oltár alapjaként.
Bár Salamon király élettörténete a száműzetése után nem követhető nyomon (hátralévő éveinek és halálának több verziója is van), ám Pólában, az egyik lehetséges temetkezési helyén a katedrálisban szintén egy római szarkofág őrzi a neki tulajdonított földi maradványokat. Akad persze „kakukktojás” is a római szarkofágok középkori használatának sorában: a Dunától jó harminc kilométerre északra fekvő zselízi Szent Jakab templomban szintén egy ilyen az oltár alapja, ám a templom építtetőjeként Becsei Vesszős Györgyöt, I. Lajos udvari lovagját tartjuk számon – tehát vagy volt egy korábbi előzménye a templomnak, vagy a szarkofágok használata még a 14. század második felében is előfordult (a 18. században a templomban „elásva” előkerült szarkofágot a néphiedelem Vesszős Györgyhöz köti, mondván, hogy ebben szállította volna a nápolyi hadjárat során összerabolt kincseit, ami nyilván nonszensz).
Egyszerűbb a dolgunk, ha Abasáron igyekszünk arra következtetni, hogy kihez kötődhet egy újra felhasznált római szarkofág. Jelen ismereteink szerint egyetlen személy lehet, aki I. István, Gellért püspök kortársaként kiérdemelhette ezt a fajta sírhelyet: Aba Sámuel király. Ha Sámuelről emlékéről lehántjuk a krónikák nyomán személyét alaposan befeketítő történetírói vélekedéseket, pusztán a források alapján egy olyan uralkodó áll előttünk, akinek halála után komoly kultusza lehetett.
A cikk folytatása az Archeologia – Altum Castrum Online portálon