Történelemportál

Magyar–szlovák „kis háború” 1939-ben

1939. március 9-én Prágában a németek által a háttérből támogatott zavargások törtek ki, ennek nyomán a cseh és a szlovák kormány szakított egymással. Március 14-én a Jozef Tiso vezette Szlovákia – német nyomásra – kikiáltotta önállóságát. A hitleri Wehrmacht ugyanekkor megszállta Csehország maradékát, a magyar csapatok pedig megindultak Kárpátalja el-, illetve visszafoglalására. A magyar hadműveletek csupán néhány napig tartottak, március 18-ra befejeződött Kárpátalja elfoglalása.

A térség visszaszerzése történelmi, de még inkább stratégiai okból volt rendkívül fontos a magyar kormány számára, mégpedig azért, hogy legyen közvetlen kapcsolat Lengyelországgal. Kárpátalja megszerzésével azonban nyitva maradt a nyugati határ kérdése az újonnan alakult Szlovenszkó felé. A magyar katonai vezetés úgy vélte, az Ung völgye nincs kellőképpen biztosítva nyugat felől, márpedig ott vezet a stratégiai fontosságú útvonal Lengyelország felé. Magyarország egy 15–20 kilométer mélységű, szlovák többségű területre tartott igényt, és gróf Csáky István külügyminiszter már március 15-én javaslatot tett a támadás megindítására addig, amíg Magyarország nem ismeri el az újonnan alakult országot. Ez azonban a következő nap már megtörtént.

Új állam, gyenge haderővel

Magyar szempontból kedvező volt a helyzet a támadásra, Szlovákia hadserege ugyanis rendkívül gyenge volt, komoly személyi és anyagi, felszerelési-fegyverzeti problémákkal küszködött. A felbomlott csehszlovák hadsereg 13 ezer tisztjéből mindössze négyszáz volt szlovák. Március 17-én a cseh nemzetiségű legénység parancsot kapott a távozásra és a felszerelés hátrahagyására. Egy érzékletes példa: a korábbi VI. hadtestnél, amely a 11. és a 17. hadosztályokból állt, a kétezer és háromezer fős létszámból mindössze hetven, illetve négyszáz főnyi szlovák legénység maradt vissza. Március 14-én az iglói repülőtéren állomásozó két vadászszázadban mindössze kilenc szlovák pilóta maradt. A helyzetet orvosolandó egyrészt megpróbálták a cseheket maradásra bírni, a tiszteknek a korábbinál magasabb rangban való átvételt hirdettek meg, másrészt behívták a tartalékosok öt évfolyamát.

hirdetés

hirdetés

A csehek távozásuk után sok esetben megrongálták a felszerelést, hogy a szlovákok ne tudják használni. Ennek következményeként a magyar támadás idejére Kelet-Szlovákiában lévő páncélosok, páncélautók egyike sem volt bevethető állapotban. A hátrahagyott járműveket végül egy tüzértiszt alá rendelték, a legénységet pedig egy korábbi jelzőzászlóalj tagjai adták, akiknek semmilyen jártassága nem volt az eszközök helyrehozásában és használatában. A légierő Szlovákia területén maradt 220 gépéből mindössze 83 volt bevethető állapotban, de ezekhez sem volt elég pilóta. A bevethető egységeket Igló és Felsősebes repülőterén vonták össze. A légvédelem még siralmasabb helyzetben volt: egész Szlovákiában mindössze egy légvédelmi tüzérezred volt, ám még lőszerük sem volt a fegyverekhez, kiképzett legénységről nem is szólva. A szlovák területen felhalmozott lőszerkészletek többségét a német ellenőrzés alatt álló úgynevezett Schutzzone raktáraiban tárolták, ez már a hadműveletek elején rögtön lőszerhiányt okozott.

A függetlenné váláskor Kelet-Szlovákia lényegében védtelen volt. A hadsereg irányítását Ferdinand Čatloš tábornok látta el. A leszerelt alakulatok maradékából hoztak létre két csoportot. Az északi Takcsánynál (Stakčín) a Stakčín-csoportot Matjka őrnagy vezette, egy zászlóalj erősségű gyalogság és két tüzérüteg alkotta, összesen mintegy hétszáz fő. Délen Nagymihálynál (Michalovce) alakult a Michalovce-csoport, amelyet március 23-ig Štefan Haššik kapitány, később Kubícek őrnagy vezetett. Ez a csoport egy megerősített zászlóalj erejű gyalogságból, valamint műszakiakból és egy tüzérütegből állt, összesen mintegy ezer fő. Ezeket az erőket egészítették ki az Iglón koncentrált szlovák légierő egységei. Ezek mellett a Kassa–Eperjes szakaszon állomásoztak még alakulatok, illetve egy tartalékot is felállítottak Turócszentmártonban (Martin) lovas és gépesített alakulatokból.

Villámháború magyar módra

A magyar támadás 1939. március 23-án 5.30-kor következett be. Hadműveleti célként a Zelő–Cirókafalu–Takcsány–Remete­vasgyár–Szobránc–Sárosremete vonal elérését jelölte ki a katonai vezetés. A támadásban három magyar harccsoport vett részt: északon Kisberezna és Nagyberezna térségéből indultak a 9. önálló dandár, középen Ungvár felől a 2. gépkocsizó dandár és délen, Nagykaposnál a 2. lovas dandár csapatai, összesen 20–25 ezer fő.

A magyar támadás gyorsan teret nyert. A szlovákokat felkészületlenül érte, egységeik a laktanyában állomásoztak, Ugar mellett a magyar csapatok így meg tudták lepni a szlovák 16. gyalogezred egy szakaszát, amely fogságba esett. A középen támadó csapatok is ellenállás nélkül lépték át a határt, és Szobránctól négy kilométert tudtak előrenyomulni, ahol az első szlovák egységekbe ütköztek, és megállásra kényszerültek.

A szlovákok felderítőgépeik megfigyelései alapján szereztek tudomást a magyar támadásról. 11.50-kor kapta parancsba a Stakčín-csoport, hogy állítsa meg a magyar támadást, közben a szlovák légierő támadásaival megpróbálta lassítani a magyar csapatok előrenyomulását. Utcás pályaudvarát bombázva megsemmisítettek néhány járművet, és megrongáltak ágyúkat, a magyar légvédelem két támadó gépet lelőtt, hármat megrongált.

Március 24-én reggel a Stakčín- és Michailova-csoport ellentámadást indított. A sietős mozgósítás után a Nagymihály melletti szlovák csapatok vezetését Kubícek őrnagy vette át, Eperjesen helyrehozatott öt, csehek által megrongálódott OA vz. 30-as páncélkocsit. Felderítésre küldte őket Buktára, hogy megtalálják a magyar csapatokat, azonban ott nem találtak ellenséget. Kubícek ezután kelet felé rendelt el támadást, Görögfalu irányába. A páncélgépkocsik az élen haladtak, és szemből megtámadták a magyar csapatokat, lekötve őket ezzel, míg a szlovák gyalogság két oldalról átkarolta a magyar élt, amely így kénytelen volt visszavonulni a főállásig az Okna-patak menti Alsóhalasig. A szlovák páncélautók elhaladtak Görögfalu mellett, a gyalogság pedig felfejlődött négy kilométer szélességben a falu mindkét oldalán Ubrezs és Felsőrőcse között. Ubrezs elfoglalásakor magyar tűzcsapást kapott a felfejlődő gyalogság északra az úttól. 22.00-kor indult meg aztán az általános támadás a magyar állások ellen Alsóhalasnál. A szlovákok nyílt terepen mintegy egy kilométert haladtak előre az Okna-patak felé, amikor a magyar tábori és páncéltörő tüzérség lőni kezdte őket, amire pánikszerű visszavonulásba kezdtek.

A magyar légierő csapást mért az iglói és a felsősebesi repülőtérre március 23-án 17.00 és 17.30 között, ám a támadás nem a tervek szerint alakult. Az Iglóra ledobott bombák zöme célt tévesztett, noha a magyar gépek háborítatlanul támadhatták a várost. Több lőszerraktár felrobbant, a repülőtér súlyos károkat szenvedett, szlovák forrás szerint 11-12, magyar forrás szerint 17 gép pusztult el a földön. Felsősebes repülőterét teljesen üresen találták a támadó magyar gépek, ennek ellenére ledobták az üres mezőre a bombákat.

Március 24-én este német nyomásra a szlovák csapatoknál fegyverszünetet rendeltek el, de ez nem mindenütt tudott életbe lépni. Másnap a Nagymihályba megérkezett erősítés felhasználásával a szlovákok egy újabb ellentámadást indítottak, az új egységek kelet felé haladva megszállták az Ubrezs–Felsőrőcse vonalat, amelyet a magyarok az előző esti harcok után sem foglaltak el. A páncéltörő osztag azonban a magyar állásokba rohant, ahol elfogták őket. 24-én Takcsány környékén is voltak még gyalogsági összecsapások. Eközben a szlovák légierő parancsnoka, Ján Ambrus Iglóra érkezett, hogy megtervezzen egy Budapest elleni megtorló légicsapást a magyar gépek előző napi támadását megbosszulva. Erre azonban már nem kerülhetett sor, érvénybe lépett a fegyverszünet.

Mindkét fél elégedett volt

Magyar részről 8 katona, 15 civil halott és 55 sebesült volt a veszteség, a szlovákoknál 22 katona, 36 civil halott és ismeretlen számú sebesült volt a veszteség, 360 szlovák és 311 cseh esett hadifogságba. A magyar csapatok által elfoglalt terület nagysága 1697 km2 volt, ahol 78 településen összesen 69 930 lakos élt.

A hadműveleteket mindkét fél sikeresnek könyvelte el. A szlovákok úgy érezték, sikerült a magyarok további térnyerését megakadályozni, és az ország területi épségét biztosítani, míg a magyarok azt hangoztatták, hogy csapataik elérték az eredetileg kitűzött célt, biztosították az Ung völgyét.

Szlovákia természetesen tiltakozott a magyar katonai behatolás ellen, amire Csáky magyar külügyminiszter úgy reagált, hogy mindössze lokális határvitáról van szó, miután Kárpátalja határát nem rögzítette pontosan semmilyen dokumentum (az első bécsi döntés sem). A fegyverszünet után indult tárgyalásokon Szlovákia hajlandó lett volna lemondani az elvesztett területről, ha cserébe más területeket kap, ebbe azonban Magyarország nem ment bele. 1939. április 4-én jött létre a szlovák–magyar egyezmény, amelyben Szlovákia elismerte az új határt területi csere nélkül. A terület 1944 végéig Magyarországé maradt, majd 1945-ben Csehszlovákia a Szovjetunió javára lemondott róla, így ma Ukrajnához tartozik.

A „kis háborúról” és a Felvidék felszabadításáról bővebben olvashat a Nagy Magyarország 2012/1. számában.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!