Károlyi Mihálynak felelőssége van a trianoni határok kialakulásában, egyebek mellett azért, mert az általa a győztes francia tábornokkal, Franchet d’Espèrey-vel megkötött belgrádi katonai konvenció rosszabb területi kondíciókat biztosított Magyarország számára, mint a néhány nappal korábban még az Osztrák–Magyar Monarchia vezetői által 1918 novemberében aláírt padovai fegyverszünet – fejtette ki Gulyás László történész, a Szegedi Tudományegyetem habilitált docense az MTI-Pressnek.
Felidézte, hogy a belgrádi konvenció értelmében Magyarországnak délvidéki területeket kellett átadnia a szerbeknek, és ugyanezen megállapodás következtében a románok is kaptak területeket Erdélyből. Véleménye szerint azért is felelősség terheli Károlyi Mihályt, hogy 1918 októberének végétől mint miniszterelnök nem szervezte meg a katonai ellenállást az ország határain, pedig a frontról hazatérő katonák egyben tartásával megszervezhető lett volna a csehszlovákiai, romániai és szerbiai irányból induló támadások kivédése. A kormányfőnek a Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án Szatmárnémetiben mondott beszédéről megemlítette, hogy ott nem léphetett fel pacifista módon, hiszen tudta, hogy ez a hadosztály harcolni akart.
— Ahol a katonai ellenállást helyi szinten a magyarok megszervezték, ott lehetőség nyílt a területek megtartására – mutatott rá a történész.
Példaként hozta fel erre Balassagyarmatot, ahol a csehszlovákiai támadást sikeresen kivédték, és ezáltal elnyerték a Civitas Fortissima, azaz a Legbátrabb város címet. Ugyancsak az ellenállás sikerességének bizonyítékaként értékelte a Sopronban és a környező településeken 1921 decemberében végrehajtott népszavazást, amelynek eredményeként a város és környéke Magyarország része maradhatott, ellentétben a győztesek elképzeléseivel.
hirdetés
Szóba hozta, hogy a szerbek Pécsre is bevonultak, majd egy helyi választás eredményeként Linder Béla, Károlyi korábbi hadügyminisztere lett a polgármester, aki Károlyival egyet értve arra kérte a szerbeket, hogy Pécset és környékét ne adják vissza az akkor már regnáló Horthyéknak, hanem szakítsák el ezt a területet Magyarországtól, és „egy szerb fennhatóság alatti mini Károlyi-köztársaságot” hozzanak létre, amelynek élére államfőként magát Károlyi Mihályt szerették volna állítani. A szerbek végül saját belpolitikai harcaik miatt, illetve az antant nyomására visszautasították az ajánlatot.
A történész megjegyezte, hogy Károlyi 1920-1921-ben Prágában élt, és Edvard Benešt, Csehszlovákia külügyminiszterét lényegében arra akarta rávenni volt miniszterével, Jászi Oszkárral karöltve, hogy Csehszlovákia hadserege vonuljon be Magyarországra, és döntse meg Horthy Miklós kormányzó hatalmát. — Károlyi tehát egy idegen államban a saját hazája ellen lobbizott, ami kimeríti a hazaárulás fogalmát — fogalmazta meg véleményét.
Gulyás László emlékeztetett arra is, hogy „Károlyi nem választás, hanem az utolsó király, IV. Károly kinevezése folytán került a miniszterelnöki bársonyszékbe, majd a pártok közötti megállapodás értelmében köztársasági elnök lett 1919 januárjában, tehát az utóbbi posztra sem választással került.
— Károlyi Mihálynak háromféle megítélése van a történész szakmában. Az egyik szerint nem volt mozgástere, és csak azt tette, ami módjában állt. A második felfogás szerint nem akart rosszat, csak hiányoztak belőle azok a politikusi erények, amelyek ebben a szituációban kellettek volna. A harmadik megközelítés szerint Károlyi a fent felsorolt okok miatt hazaárulónak minősül — magyarázta.
Álláspontja szerint a Károlyi-kérdés mind a mai napig kibeszéletlen, emiatt „addig nem szerencsés szobrot állítani neki, amíg megítélésében nincs szakmai és társadalmi konszenzus.”