Talán a Rákóczi-felkelés óta, mikor a magyarság sorsa az északi vármegyékben dőlt el, népünk képzelete nem keringett annyit Észak-Magyarország hegyei és völgyei fölött, mint ezekben az izgalmasan érdekes napokban. Ott kering a képzeletünk, gyöngéden megcirógatja szemével a felvidéki hegyek isteni profilját, gyönyörködik üdén zúgó erdeikben és vidáman csörtető folyóikban, megbűvölten bámulja az ősi szép városokat, az elképesztően eredeti templomokat és várkastélyokat. Elmondhatjuk: ezekben az órákban egész Magyarország szíve a Felvidék keblében dobog.

A felső vármegyéket mi sohasem tudtuk elkülönített, önálló országrésznek képzelni, miként a hajófedélzetet sem tudjuk elgondolni a hozzávaló hajótest nélkül. A Felvidék Szent István országának koponyacsontja. Szerves összefüggésben van az alföldi vármegyékkel, a Teremtő keze egymásba építette őket, együtt logikus egészet alkotnak, de egyik a másik nélkül érthetetlen és értelmetlen csonk, amelynek nincs létjogosultsága.

A prágai cselszövés el tudta érni a hihetetlent és képtelent, a Felvidéket elszakították az országtól, odaajándékozták a Csehszlovák Köztársaságnak, épp oly ostobán és gonoszul, mintha az én házam fedelét odaajándékoznák a kapzsi szomszédomnak, hogy padlót ácsoljon magának belőle. A Csehszlovák Köztársaságot ezért a legsúlyosabb büntetés érte, melyre az isteni igazság és a természet rendje ellen vétkezők rászolgáltak: eleven testtel elrohadt.

A felvidéki magyarság sok szláv és germán vért vett fel magába, és mégis ott folytak le nemzeti történelmünk legmagyarabb eseményei. Ez a vidék volt mindenkor a szabadság hőseinek és mártírjainak igazi szülőföldje. A harcok, melyeket a szolgaságra nem termett felvidéki nagy családok Bécs ellen vívtak, Európa szemében a szabadságszerető és a szabadságért harcolni és áldozni tudó népek ideális magasságába emelték a magyarságot. 1848-ig a Rákóczi-felkelés, a világháborúig pedig a negyvennyolcas szabadságharc emléke volt a magyarság erkölcsi tőkéje.

Talán nincs is a világon még egy társadalom, amelynek tagjai a meggyőződésükért olyan súlyos áldozatokat hoztak volna, mint a felvidéki Thökölyek, Rákócziak és Bercsényiek; talán nincs még egy város, ahol annyian véreztek volna a szabadságért, mint Eperjes; nincs még egy hely, amely annyi vitéz szabadságharcost adott volna a nemzetnek, mint a kurucok és vörössipkások Kassája.

De nyugodtabb időkben is, mikor a levegő nem volt annyira robbanó gázokkal telítve, az alföldi magyarok vágyai, mint a vándormadarak vonuló seregei, állandóan a Felvidék felé szárnyaltak. A Felvidék jelentette nekünk a tájkép romantikus szépségét, a fenyvesek üdítő leheletét, a kristályos levegőt; a Felvidék jelentette a háború előtti magyar embernek a pihenést, az erőgyűjtést, az egészséget; a Felvidék jelentette a nemzeti érzésben való elmélyülést és megerősödést, mert hiszen gyönyörű városainak és várkastélyainak minden köve magán viselte a nagy emberek és nagy események nyomát. Az Alföld a Felvidéken megtalálta a saját múltját, mert a sík vidéken a török hódító mindent felforgatott, elhurcolt vagy diribdarabra tört; ami emléke maradt az ősi nemzeti kultúrának, az a Felvidék templomaiban és múzeumaiban ragyogtatja aranyfényét.

A világháború előtt majd mindenkinek közülünk volt odafenn egy kedves pihenő- vagy bizalmas búvóhelye, egy ékszerdoboznyi kis város, egy parányi fürdőhely a beláthatatlan fenyőerdők méhében, egy fatörzsekből ácsolt turistaszálló valamelyik tengerszem mellett. Mi volt nekünk, régieknek, a Felvidék? Az ünnepnap, amely verőfénnyel és áhítattal szakította meg a hétköznapok egyhangúságát.

Hosszú két évtized után, melyet szomorúságban és sötétségben töltöttünk, megint egyszer ünnepe lesz a magyarnak. Régi szépségében, amely meghatóvá nemesedett az elválás fájdalmában, visszatér hozzánk a Felvidék. Lobogó zászlókkal, ünneplő szívvel fogadjuk.