Bár nem szemtanú jegyezte fel a budavári Nagyboldogasszony-templomban bekövetkezett katasztrófát, az emlékiratban szereplő eseménynek nyomai maradtak még az átépítések után, több mint hatszáz év távlatából is. Az archeologia.hu cikke.
„Hallanod és tudnod kell más dolgokró1 is, amelyek a Magyar Királyságban akkor történtek, amikor az Úr 1384. évét írták, azon a vasárnapon, amelyen az Exsurge Dominét szokták énekelni. Tudniillik midőn a pap a budai Nagyboldogasszony-templomban első miséjét tartotta, leomlott a templomtorony. Noha igen sok ember tartózkodott a templomban, mégsem veszítette senki életét.”
Mindössze ezzel a néhány sorral tudósít a templomban bekövetkezett katasztrófáról Eberhard Windecke, aki csak Zsigmond magyar király és német-római császár 1437-ben bekövetkezett halála után kezdett el dolgozni (a birodalmi urak felkérésére) emlékiratain, amelyben Zsigmond uralkodásának évtizedeit személyes élményei és oklevelek alapján örökítette meg. A budai várban történt toronyomlás kapcsán szűkszavúsága már csak azért is érthető, mert 1382 táján születhetett Mainz városában (vagyis az esemény idején négy éves lehetett), ráadásul saját bevallása szerint 1406-ban járt először Budán, így a két évtizeddel korábbi tragédiáról legfeljebb szemtanúktól értesülhetett.
A torony ledőlésének pontos körülményei így nem ismertek, a megtörténte azonban tény, amelynek bizonyítékait több mint hatszáz esztendő és a komoly átépítések dacára mai napig őrzi az épület. A tragédia bekövetkezte után, az újjáépítésnek a következményeként új, a mai napig látható gótikus elemekkel gazdagodott az épület – például a déli Mária-kapuval, amely a 15. század eleji szakrális plasztika egyik legszebb emléke.
Korántsem lehetetlen tehát pusztán a kőelemek alapján rekonstruálni mind magát a torony ledőlését, mind az azt megelőző, illetve követő korszakot – írja az Archeologia – Altum Castrum Online.
A budavári Nagyboldogasszony-plébániatemplom a 13. század második felének elején épült, a várhegy tatárjárás utáni beépítése során. Már az építés első szakaszában elnyerte mai alapzati arányait: a háromhajós templom főhajóját keletről félköríves záródású szentély zárta le, nyugati oldalán árkádívekkel áttört toronyaljakkal készült toronypár magasodott már IV. Béla korában is (az északi, Béláról elnevezett zömökebb torony ma is nagy mennyiségben őrzi a 13. századi kőanyagot). Kérdés azonban, hogy befejezték-e teljesen a templom építését, hiszen az épület tornyát az 1360-as években festett Képes Krónika még épülőfélben mutatja (bár az ábrázoláson csak egy torony szerepel). Az északi mellékhajó boltozva volt már a 13. században is, de korántsem lehetetlen, hogy a főhajó és a déli mellékhajó boltozata még nem készült el 1384-ig. Ha ez valóban így volt, igazolható a déli torony leomlásának oka: ez az elem még instabil lehetett, hiszen a boltozatok még nem támasztották keleti irányból, így elmozdulhatott. A feltevést igazolja a dőlés ismert iránya is: a torony kelet felé dőlve omlott össze, szétzúzva a déli mellékhajót és komoly károkat okozva a főhajóban is, egészen a keleti pillérig.
A cikk folytatása és tanulmány a katasztrófa után épült Mária-kapuról az Archeologia – Altum Castrum Online portálon