Történelemportál

Szindbád hazament

Szindbád, a hajós és úriember rosszallóan pillantott végig a februári városon. „Egy kis hidegtől meg hótól mindjárt katasztrófahangulatot teremtenek. Elfajzott népség. Pedig meg van írva, hogy a hó megőrzi a szökevény nők lábnyomát és a szilvapálinka is egészen másképp esik ilyenkor a Székely utcai borozóban, ha az ember Jókaira, Márai vagy Ottlikra emlékezik. Eh – legyintett –, úgyis írni kell valamit.”

Hornyik Miklós

HORNYIK MIKLÓS
1944–2012

És írt. Szindbád egészen különlegesen és varázslatosan tudott írni, úgy, ahogyan magyar nyelvterületen csak nagyon-nagyon kevesen – és briliáns tollát utolsó leheletéig szegény és édes hazánk ügyének szolgálatába állította, mert azt vallotta, hogy olyan okos és leleményes a mi népünk, hogy jószerével nem is tehetünk egyebet.

Szindbád még egyéves sem volt, amikor szülőföldjén, a magyar Gascogne-ban, ahogyan Szabó Zoltán nevezte, a betörő idegen hódítók páratlan emberirtást végeztek, negyvenezer körüli ártatlan magyar áldozattal, és erről évtizedekig mukkanni sem lehetett. Egyelőre Szindbád is hallgat, és szorgalmasan gyűjtögeti a muníciót, tanul és olvas, és még huszonhat éves sincs, amikor a magyar irodalom nagyfejedelmével, Illyés Gyulával készíthet interjút, és Illyés annyira elégedett a messziről jött, gondosan fésült, jóképű déli fiatalember munkájával, hogy a beszélgetést beválogatja 1971-ben megjelent, ma már klasszikus Hajszálgyökerek című kötetébe. Szindbád nem éri be ennyivel. Érzi, hogy legnagyobbjainkból kell erőt merítenie, mint Anteusznak a föld érintésekor. És következik Déry Tibor, Németh László, Weöres Sándor, Ottlik Géza és sorban a többiek. Szindbád még nincs negyven, amikor azon kapja magát, hogy édesapjától, az újvidéki tanárembertől örökölt erőteljes pedagógiai hajlamainak meglepetésszerű kitöréseként tanítványok és tisztelők egész hada veszi körül, figyelik, lesik a szavát, hivatkoznak rá – szellemi nagyhatalom, első ember, vezéregyéniség lett, szinte egyik napról a másikra. És érzi: sorsdöntő idők következnek.

A magyarországi és általában a közép-kelet-európai változások hatására Szindbád idestova hét évtizede széttrancsírozott hazájának elszakított részein is kibomlanak a zászlók. A szabadkai sportcsarnokban legalább tízezer ember énekli együtt a Himnuszt. Százak arcán patakokban a könnyek. Szindbád az emelvényen áll, és rendben levőnek talál mindent. Azután megszólal. Pár perc után templomi csend. „Bennünket naponta vizsgáztatnának államhűségből. De életünkre és vérünkre, úgy látszik, szükség van, ha már ennyire vallatnak bennünket. Arra a jóhiszemű kérdésre, hogy lojálisak vagyunk-e a szerb államhoz, ma már úgy válaszolunk: kettőn áll a vásár. Annyira leszünk lojálisak, amennyire a szerb állam lojális lesz irántunk.”

Azután háború jött és dögvész, Szindbád minden magyarok fővárosában talál menedéket, és hamarosan rá kell jönnie, hogy itt is ugyanazt kell folytatnia, amit odalenn, és csak kicsit másként. Bennszülött létünk nagyjából ugyanaz, ellenségeinek adottak, türelmesek és sokoldalúak, mint a Borgiák, neki pedig minden felkészültségére, olvasottságára, tapasztalatára, emberismeretére és humorára létfontosságú szüksége van, mert itt is ugyanazt várják tőle, mint Kosztolányi rónaságán. „Nosza hát” – bólintott egykedvűen, és létrehozta a Kárpát-medence, sajna, alig másfél évig létezett legjobb lapját, amelyből azután a szó szoros értelmében évtizedekig éltek szerzők, munkatársak, barátok, kapcsolatokban, közösségben, szellemben, emlékek felidézésében és szindbádi muníciójával, és csak ők – csak mi tudtuk, miért villan össze cinkosan a tekintetünk, ha az a lap, ha azok az idők kerülnek szóba. Amitől jószerével létezünk, létezni tudunk, azóta is.

Szindbád, a hajós és úriember meg közben hajózott tovább, ha különösen jó kedve volt, meghívta magához néhány különösen szeretett cimboráját, hamar ismertté és legendássá lett budapesti otthonába, amely előírásszerűen közel volt a Dunához és a gyönyörű magyar Parlamenthez, ahol az ország dolgait vitatják. Helyettese lett a magyar televíziózás legnagyobb alakjának, egy magas, jóvágású pacáknak, akit akár a csupa nagybetűs, igazi Riporter élő megtestesülésének is lehetett nevezni (Chrudinák Alajosnak hívták), később megismerkedett egy nagy hírű, akkoriban már széltében-hosszában szidott, nagydarab emberrel, a lapjánál is dolgozott – és akit idővel egyre többet emlegetett. Nem drámaíróként, hanem magyar gondolkodóként.

Szindbád, aki nemigen adott a sanda illemtan és a sznobisztikus elvárások ilyen-amolyan hülyeségeire, élete delén túl már egyre kevesebb embert illetett fenntartások nélküli, őszinte, szinte hódoló elismeréssel – ez a kevés szavú, nagy melák ember e nagyon kevesek közé tartozott. „A kor vitán felüli legzseniálisabb magyar politikai-közéleti publicisztikáját írja”, jegyezte meg róla az utóbbi években mind gyakrabban, zordon jakobinus elismeréssel és kevés szóval, mert azt tanította – e sorok írójának is éppen, pályatárs-tanítványként –, hogy „Domikám, a kevesebb mindig több”, és azután tette hozzá jó bácskai csibészséggel, kacsintva, szája szögletében sajátságosan sármos mosolyával: „persze, ezt csak te tudod megírni.”

Most mégis itt vagyok, kedves Szindbád, hajós és úriember, édes Mikikém, évtizedek óta kedves bátyám, mesterem, harcostársam, testvérem, barátom – jelentem, nem tudom megírni. Szétesik az anyag. Rangom vesztetten ülök itt a gép előtt már két napja, mint TE, midőn Ottlikot búcsúztattad – én nem tudok most igazán, összefogottan elbúcsúzni Tőled. Mert kinézek az utcára, és még az utcanévtáblák is fájnak. Mindegy, véled szólva: magyarok vagyunk, férfiak vagyunk, és magyar férfi viselkedjék ehhez méltóan. Legfőképp, ha Hornyik Miklós áll most előtte. Ő és egyedül Ő.

Szindbád, a hajós és úriember megtorpant egy pillanatra. Látta, hogy az a nagydarab ember baktat előtte komótosan. „Ez meg alighanem a Csurka Pista lesz” – állapította meg elégedetten Szindbád, és könnyedén utána szólt a meláknak: „Hova a francba sietsz, Pista? Talán megvárnál…” A megszólított nehézkesen megfordult, egymásra néztek, mindent tudóan, és együtt hallgatták Weöres Sándor sorait:

Van? Már csak volt.
Volt? Már csak van.
A mennybolt hágóiban,
a csillagfény iszalagjaiban,
mindég ifjan, sose vénen,
mint egy Árpád-házi király
magyarjainak szívében.

Feljegyezték: Artúr, a nagy király nem halt meg a csatamezőn, Avilionba, a gyógyulás szigetére vitték a tündérek, s egy napon vissza fog térni, ha népének szüksége lesz rá.

Így lesz. Tudom. Tudjuk.

2 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!