Történelemportál

Glatz Ferenc: hál’ Istennek az én apám nem foglalta vissza Délvidéket

Glatz Ferenc szerint „szegény szerbeken”, cseheken és „szerencsétlen szlovákokon” verik el a port a múlt bűneiért. A történész, volt akadémiai elnök mindezt az egyik tavalyi konferencián mondta.

Glatz Ferenc, a magyar–szerb történész vegyesbizottság elnöke tavaly szeptember 30-án Az együttéléstől a tömeggyilkosságokig a Balkánon a 20. században című budapesti nemzetközi konferencián mondott nyitó- és záróbeszédet. A konferencia hanganyaga sajnos csak a héten jutott el a szerkesztőségünkbe, de ennyi idő elteltével is kötelességünknek éreztük, hogy Glatz Ferenc gondolatait közzé tegyük.

Glatz Ferenc

„Valószínűleg amikor nagyapáink – az enyém nem, az egy régimódi ódivatú szocdem volt, aki nem ment a háborúba – az első világháborúba »kutya Szerbia!« kiáltással mentek bele, akkor nem gondoltak arra, hogy mi lesz ennek a háborúnak a vége” – kezdte a felvezetést Glatz Ferenc. Majd folytatta a következővel: „amikor lementünk a Délvidékre – már nem én, és az én apám sem, hála Istennek –, és kezdtük a szerb partizánokat akasztani, meg azokat, akik kimentek közbe, [sic] nem gondoltunk arra, mi lesz ennek a vége.” („Kinn is vagyok, benn is vagyok, jaj de nagyon boldog vagyok!” Ezt nem Glatz Ferenc mondta, ezt az LGT.)

A kapargászó történészek

Glatz Ferenc a konferencián nemtetszésének adott hangot amiatt, hogy egyes történészek a népek közti nagy-nagy megbékélést akadályozzák. „Most, 2011-ben, amikor nekünk, unokáknak kellene megbékélni, akkor a történészek elkezdik azt keresni, hogy ki kezdte, ki szúrta először a másikat hasba. Még találnak két iratot, a kapargászó történészek, kaparják, kaparják a levéltárakat, és találnak még két mondatot, borzasztó boldogok, hogy rá tudják bizonyítani egy szerbre vagy egy magyarra, hogy igenis ő mondta ki először a rossz mondatot.”

„A történészek nem levéltárosok, kérem”

„Mi tehát a mi feladatunk, történészek feladata?” – tette fel a kérdést Glatz Ferenc. „Vajon az, hogy arról beszéljünk csak, hogy ezelőtt nyolc évtizeddel ki, mikor, hol kezdte, vagy azt kezdjük el firtatni, hogy 41–42-ben ki, mikor, miért ment hova, és ki miért lőtt, valóban voltak-e erőszakos cselekmények még a nagy újvidéki razzia előtt?” Hangsúlyozta: „a történészek nem levéltárosok, kérem – habár most éppen a neopozitivizmus szellemében eluralkodnak a levéltárosok közöttünk –, a történészek nem filozófusok, a történészeknek nemcsak az a feladatuk, hogy kapirgáljanak, nemcsak az a feladatuk, hogy elméleteket gyártsanak. A történészeknek, azt hiszem, az is a feladata, hogy tanulmányozva az elmúlt évszázadok, évtizedek eseményeit, javaslatot tegyenek, hogyan lehetne egyszer már ezt a rohadt háborút befejezni.”

Szegény szerbek, csehek, szerencsétlen szlovákok

Glatz Ferenc így folytatta: „most is azt mondom, hogy egyszer már be kell fejezni ezt a második világháborút, egyszer már tulajdonképpen pontot kellene rakni. És most a szegény szerbeknek jutott az, ha úgy tetszik teher, hogy őrajtuk verik el a port… de ugyanazt, amit ők most kénytelenek megszenvedni [a magyarok miatt], ugyanezt megszenvedték már a csehek a sziléziai németek miatt… megszenvedték a szerencsétlen szlovákok, akik nekünk, mármint magyaroknak egy jottányit nem engedtek ebben az ügyben.”

(Csak megjegyzésként: a szerbek, csehek, szlovákok annyira szenvednek, annyira bűntudatosak, hogy mindmáig nem hajlandóak bocsánatot sem kérni a magyarok és németek ellen elkövetett etnikai tisztogatásokért, emberiesség elleni bűnökért stb. Sőt a csehek, szlovákok kifejezetten büszkék a bűneikre, és a náci szellemiségű Beneš-dekrétumokat az Európai Unió jogrendjével is sikerült összeegyeztetni. A pénzügyi kárpótlás kérdését fel sem merjük vetni, az ugyanis további akadályokat gördíthetne a Glatz által áhított megbékélés elé.)

hirdetés

hirdetés

Mondtam a Csurka Pistinek…

„Csurka Pistinek mondtam, hogy ez nagyon jó, hogy te ilyen nemzeti radikális pártnak vagy a közvetlen parancsnoka, nagyapád olyan tót volt, hogy magyarul egy szót sem tudott rendesen kimondani.” (Ez utóbbi állítás egyszerűen nem igaz. Az összekapirgált tények mást mutatnak.) Hozzátette: „hát itt tartunk mi, akiknek a családjaiban ott vannak, az enyémben is, szerbek, németek, magyarok, Radovicsok, horvátok, tótok, minekünk tulajdonképpen egyszer már azt kellene mondani, hogy elég volt ebből, és a politikusokat megkérni, hogy könyörgünk, ne beszéljenek a történelemről, ne beszéljenek a történelemről, hanem beszéljenek a jövőről.”

Tegyük félre a múltat, beszéljünk a jövőről

„Én úgy gondolom, hogy ebben a közép-kelet-európai térségben, ahol most tulajdonképpen elsőnek a két nemzet vizsgázik nagykorúságból, elsősorban a magyarok, mi, és a szerbek, mert most közöttünk van a legnagyobb ütközés, úgy gondolom, hogy egyszerre kell az elmúlt nyolcvan évnek az összes terhét vagy magunk mögött hagyni, vagy pedig valamilyen módon azt mondani, hogy tegyük félre a csomagot, és beszéljünk a jövőről” – folytatta okfejetését Glatz Ferenc. Hozzátette: „meg vagyok győződve arról, hogy az itt élő népeknek először kétszáz év óta több a közös érdeke, mint az érdekellentéte. Ez vonatkozik azokra a szegény szerbekre, akiknek most kell az albánokkal Koszovó ügyében megegyezni, most kell a magyarokkal a második világháború ügyében megegyezni, most kell a németekkel megegyezni, vonatkozik a magyarokra, akiknek ugyancsak a szlovákokkal most kell megegyezniük, aztán még jön Ukrajna, várjunk egy kicsit még, jön Ukrajna, most kell megegyeznünk a románokkal, most kell megegyeznünk a szerbekkel…”

Ismét a kapirgáló történészek

Végezetül Glatz Ferenc megfogalmazta, hogy „a mi nemzedékünk történészeinek már nemcsak az a feladata, hogy kapirgásszon még három mondat után, hogy mit lehet felhozni egyik vagy másik oldalon érvként, hanem azzal is törődni kell, hogy mi lesz holnap.” Személyes példaként felhozta: „rengeteget támadnak, egy markáns nemzeti radikális társaság, [akiknek] se történelmi fölkészültsége mint történésznek, se politikai tapasztalata, mint aki politikát csinál, állandóan támadnak, és azt mondják, hogy ne beszéljek én Újvidékről, 942-ről, csak 44–45-ről.” Hozzátette: „nem értik meg, hogy nem lehet 44–45-ről úgy beszélni, hogy ne beszéljünk Újvidékről, 42-ről. És nem lehet, hogy ne beszéljünk az első világháborúról, hogy ne beszéljünk a 18–19. századról.”

Glatz Ferenc állításai egy – khm – rossz emlékű történelemszemléletet tükröznek, de Glatz Ferenc korábbi figyelmeztetéséből tudhatjuk, ilyesmit nem illik megpendíteni ma már. Beszéljünk inkább 1942-ről. A több száz szerbet megmentett kaboli magyar bírókat a szerbek ugyanolyan középkori módszerekkel gyilkolták meg később, mint más magyarok (németek, horvátok, albánok) ezreit. Ez egyfajta jellegzetes szerb kitüntetés lehetett, úgy tűnik, ezt meg kell értsük. Nyilván a Délvidékre bevonuló magyarok erősen rövidlátóak voltak abban a tekintetben is, hogy fel sem merült bennünk, néhány évvel később a szerbek néhány tízezer magyart csak úgy legyilkolnak. Tényleg, miért vonultak be a magyarok Délvidékre? 1920. június 4. 1942 előtt volt, ezt épp Glatz Ferenc szokta kifelejteni az eseménysorból, nyilván, mert erősen a jövőre koncentrál.

110 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!