A magyar és a szlovák történetírás közti ellentétek egyik jelentős konfliktusforrása az 1848–49-es szabadságharcban a magyarok ellen fellépő szlovák bandák megítélése. Őket a szlovák oldalon legnagyobb hősnek kikiáltott pánszláv agitátor, Ľudovít Štúr irányította. Az önjelölt forradalmár csúfos kudarcot vallott, aminek legfőbb oka, hogy a tótok egyáltalán nem reagáltak a lázításra.
A szlovák nép elsöprő többsége támogatta a magyar szabadságharcot, sőt a teljes népességhez viszonyított arányukat tekintve még több honvédet adtak az országnak, mint a magyarok. Ennek ellenére – vagy talán éppen ennek köszönhetően – a szlovák nemzettudat erről a tényről szinte egyáltalán nem vesz tudomást. Az 1848–49-es időszak nemzeti hőseit kizárólag a szlovák nemzeti mozgalom vezéregyéniségei alkotják, azok, akik a saját népük akaratával szembe menve, egészen a végsőkig küzdöttek a magyarok ellen. E mozgalom legfontosabb vezetője Ľudovít Štúr és két alvezére, Michal Miloslav Hodža és Jozef Miloslav Hurban.
Mi lehet ennek a magyarázata? A szlovák vezetők nem a magyar reformellenzéktől, hanem kezdettől fogva a bécsi udvartól várták saját nemzeti követeléseik teljesítését. Nem hittek abban, hogy a metternichi rendszer valaha is összeomolhat, ezért amikor ez 1848 márciusában megtörtént, és a jobbágyfelszabadítás hatására a reformokat a felvidéki szlovák lakosság hálával üdvözölte, teljesen elveszítették a talajt lábuk alól. A tömegek hangulatának változását észlelve nem tudták, mitévők legyenek, és tulajdonképpen innen eredeztethető az a következetlenség és kapkodás, ami későbbi 1848–49-es tevékenységüket mindvégig jellemezte.
hirdetés
Az első kapaszkodót Štúr számára Josif Rajačić szerb pátriárka nyújtotta, „felismerték egymás testvéri megsegítésének és a közös ellenség elleni felkelésnek a szükségességét”, és „Rajačić átadta Štúrnak a nemzeti ügy támogatásához szükséges eszközöket”. A szlovák triumvirátus másik két tagja közben járta az országot, szervezte a híveket, népgyűléseket tartott, és megpróbálta kihasználni a zűrzavaros időszakot. Többnyire sikertelenül, a jobbágyfelszabadítás után a jobbágyok fellázítása okafogyottá vált, és a nép nem értette, hogy miért kellene most felkelnie, harcolnia azok ellen az urak ellen, akik ezt kieszközölték számára.
E gyűlések közül a legjelentősebb a május 10-én tartott liptószentmiklósi, ahol a résztvevők egy a Batthyány-kormánynak átnyújtandó programot kívántak megfogalmazni, amely tartalmazta volna a szlovák nemzeti követeléseket. Össze is gyűlt a „nép” – összesen harminc-negyven ember, zömében evangélikus diák, tanító vagy lelkész. Heves vita után egy 14 pontos programot fogadtak el, amely a „szlovák nemzet kívánságai” megnevezéssel került be a történelembe. Még ha szemet is hunyunk a finoman szólva sem diplomatikus hangvétele fölött, akkor is szembetűnőek a kimondottan teljesíthetetlen követelések. De ez nem is meglepő, a szerzők ugyanis nem szánták tárgyalási alapnak, mert elfogadása esetén a szlovákoknak a magyarok mellett kellett volna fegyvert ragadniuk a délszlávok ellen, akikről a petíció megfogalmazói már rég tudták, hogy harcra készülnek. De a fő ok, ami miatt a petíció nem érhette el deklarált célját: sosem küldték el a kormánynak.
A magyar kormány, miután több forrásból értesült Štúr és Hurban lázításairól és konspirációiról, elfogatóparancsot adott ki ellenük, ám addigra ők már rég távoztak Prága felé, ahol május végén megnyitották a szláv kongresszust. Itt felvették a kapcsolatot három volt cseh tiszttel, akik később segítettek nekik a fegyveres harc előkészítésében. A kongresszuson fokozatosan a radikálisabb elemek befolyása alá kerültek, és amikor kitörtek az utcai zavargások, a szlovák nemzeti vezetők is tevékenyen részt vettek bennük. A csetepaté néhány napig tartott, Windisch-Grätz tábornagy az ellenállást letörte és a küldötteket szétzavarta.
A szlovák vezetőknek a szláv kongresszus kudarca nagy csalódást okozott. Ők egy szláv forradalom ábrándjával mentek oda. A magyarokkal való kapcsolatfelvételt eleve kizárták, ezért már csak egy lehetőség maradt számukra: Prágából Bécsbe menekültek, és délszlávok közvetítésével felkínálták szolgálataikat annak a császári udvarnak, amelyet Štúr még Prágában „a szervilizmus, a besúgás, a reakció, a jezsuitizmus és más ocsmányságok kvintesszenciájának” nevezett. A céljuk az volt, hogy a horvát Jellasiccsal együtt megtámadják a kibontakozó magyar szabadságharcot, és egy magyarellenes felkelést robbantsanak ki a szlovákok közt.
Az udvari körök hathatós támogatásával sikerült nekik Bécsben összesen ötszáz „szlovák” önkéntest összetoborozniuk, akik még a szlovák történészek szerint is „igazi söpredék voltak”. Szeptember 16-án Bécsben létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácsot, majd a következő napon az önkéntesekkel katonai különvonattal és császári felszereléssel elindultak Morvaországba, ahonnan szeptember 19-én Hurbanék Miavánál átlépték a magyar határt. Nyomban megmozdultak a környék – zömében szlovák! – nemzetőrei, akik megelégelve a bécsi zsoldosok fosztogatásait, lázításait, végül felvették a harcot a betolakodókkal, és tíz napon belül ki is verték őket az országból. Már csak hab a tortán, hogy itt mint megfutamodott zsoldosok meg is kapták a méltó „jutalmat”: a császári egységek először lefegyverezték, azután egyszerűen lekaszabolták őket, így esett el ennek a hadjáratnak az utolsó halottja is.
Bármennyire hihetetlen, de a szlovák nemzeti vezetők ezek után is hajlandók voltak tovább harcolni a császár mellett, annak ellenére, hogy – Hurban szerint – Windisch-Grätz tábornagy akasztófáravalónak minősítette a szlovák triumvireket. Csak Jellasics közbenjárásának köszönhető, hogy még két hadjáratra sor került, ezúttal viszont már császári tisztek irányítása alatt.
Az első mindjárt decemberben, a másik 1849 nyarán indult meg. Összességben mindkét kísérletről elmondható, hogy a várakozásokat messze alulmúlta, a nép nem áramlott Štúr és Hurban táborába, nem segítettek szónoklataik sem az „ezeréves elnyomásról”, sem a nemzetiségi jogokról, amelyeket majd a császár biztosít. A helyzetet tovább rontotta az önkéntesek fegyelmezetlensége, önkényes fosztogatásai, zsarolásai, ami rendkívül rossz fényt vetett rájuk még saját szövetségeseik előtt is. Majdnem mindenhol közönnyel vagy kimondottan megvetéssel fogadták őket. A politikai vezetők tevékenysége a hadjáratok alatt a szónokláson kívül többnyire vélt vagy valós ellenfeleik feljelentéséből és hatalmaskodásból állt.
A szabadságharc leverése után késhegyre menő küzdelem és tülekedés indult a hivatali állások elnyeréséért, a bécsi udvar azonban a szlovák nemzeti vezetőkben nem bízott, ezért mellőzte őket. Štúr és társai minden fórumon azt hirdették, amit a közönség hallani akart: a prágai szláv kongresszuson lelkes forradalmárok, a császár előtt hű alattvalók voltak, a népet pedig földosztással és az úri vagyon prédálásával izgatták. Naivitás volt feltételezni, hogy a császári udvar erre nem figyel fel. Kaptak némi kárpótlást (vagy jutalompénzt?), némelyiküknek még állás is jutott, a vezetőket viszont rendőri megfigyelés alá helyezték.
Ez volt tehát a császári udvar hálája, amit Hurban nagyon találóan a következőképpen foglalt össze: „Vége a forradalomnak. A szlávok ontották benne a vérüket, de a magyarok nyertek. Szart se kaptunk érte. … A gyümölcsöt az a farkas ette meg, amelyet mi akartunk megenni.”
A mozgalom vezetőin a teljes levertség és csalódás uralkodott el. Passzivitásba vonulva kétségbeesésükben utolsó menedéküket az ortodox pánszlávizmusban lelték, amely majd keletről elhozza a szlávok számára a felszabadítást.