Van abban nem kevés báj, amikor az erdélyi magyar ember hátradől a román közszolgálati tévé előtt, és egy cseh (na meg szlovák, lengyel stb. koprodukciós) filmet néz, amely azzal kezdődik mindjárt, hogy Nádasdy gróf csatára vezényli seregét: „Istenért és Magyarországért!”

A Báthory Erzsébet című filmet már régóta várom. Na nem olyan régóta, alig kétéves film, de anno óriási beharangozással készült, hogy na ez aztán igen, ez hollywoodi költségvetés, és egyébként is. Sok jót nem vártam a csehektől, és erősen tartottam attól is, hogy ismét egy átlagos vámpírfilm készül jobbra érdemes ősanyánkról.

S minő kellemes csalódás. Az igen helyesen hosszan kibontott film szép történet egy későreneszánsz főúri hölgyről, aki rossz időben, rossz helyen született. Nem a véreskezű grófnőről szól, nem a női Drakuláról, hanem az érzékeny, nem is enyhén idegbeteg, belterjes család főasszonyáról, akinek egy szintén belterjes, idegbeteg korban kellett megélnie kórságát. Na, ez most kicsit költőire sikeredett, de ennyi a filmben is benne van.

Mielőtt bárki is, aki a filmet látta vagy látja, szememre vetné, mennyire hiteles avagy nem a film: közlöm, hogy igen, hiteles. Történelmileg is. Nem minden volt úgy, de lehetett volna. Persze, Caravaggio aligha volt Báthory Erzsébet szeretője. Persze, Nádasdy Ferenc nem özvegyként hagyta maga után, hanem elválasztották tőle. De Istennek hála, ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, és annak az a javából: azt játssza, ami nem volt való, de igaz. Aki ezt nem érti, az a filmet se nézze meg.

Azért mégiscsak többet ér egy átlagos történelemóránál, ha másért nem, azért, mert felkelti a kíváncsiságot. Thurzó nádor, a Batthányiak és Zrínyik felmenői, a Nádasdyak, Báthory Gábor… Gyönyörű epizódszereplői ennek a filmnek, s a film aurája olyan Magyarországot vetít vissza, ami tényleg volt, de amelyre csak mi, magyarok nem merünk emlékezni.

Érdekes, a csehek igen. Lehet, azért, mert nem sok közük van már hozzá. Önmagában is értékelendő, hogy a filmben minden helységnév magyarul az, ami. Gyulafehérvár, Sárvár, Kassa, még Pozsony is Pressburg: ahogy akkor volt. És belefér a filmbe a gyönyörű, középkori magyar muzsika, ahogy a jobbágyok időnkénti tót beszéde is. Mert ilyen volt. Ahogyan rendkívül igényesen van visszaadva a késő középkori pompa, a díszmagyaros viseletek, a várurak élete, az intrikák, a vér, a szexualitás, az olcsó és igényes halál: olyan, amilyennek emlékezünk rá. Már aki emlékezik, nyilván.

A filmre egyébként nem hiába költöttek sok millió dollárt. Látszik rajta. Az egyetlen hiányérzetem a film után az maradt, hogy ez miért nem magyar produkció, de a következő reakció az volt, hogy akkor nyilván elszúrták volna. Így jó ez, ahogy van. A varkocsos fonatú „cseh” Báthory Gáborral, a „cseh” Nádasdy Ferenccel, a „cseh” várúrnővel, a „cseh” magyar történelmi vízióval – és nem utolsósorban egy szép filmélménnyel, amivel gazdagabbak vagyunk.

A filmnek meg van még egy rejtett aduja. Hogy hozzánk szól. Hogy ismét ilyen korban élünk, amelyet a film mutat „ártatlan” szépséggel. Új barbárság, új reneszánsz, új nyugati intrikák új vesztesekkel. Rosszkor rossz helyen. És ennek megvan a maga szépsége.