Az iratokból markánsan kitűnik a folyamat, melynek során a szabadkőművességen belül háttérbe szorul a filozofálás és a humanitárius tevékenység, és szinte egyeduralkodóvá válik a politizálás, a közélet befolyásolásának szándéka. Ha úgy tetszik, a jótékony önképzőkörből harci élcsapat vált – mondta a Demokratának Raffay Ernő történész, akivel Harcoló szabadkőművesség – küzdelem a katolikus egyház ellen című könyve kapcsán beszélgettünk.
– Miért lett a szabadkőművesség az 1800-as évek végére a keresztény magyar állam elszánt ellensége?
– A szabadkőművesség eredendően filozofikus, filantropikus és progresszív intézményként határozta meg magát. Az 1890-es évekig e társaság mindössze egy-kétezer embert tömörített a társadalom elitjéből: orvosok, ügyvédek, papok, más jeles személyiségek voltak, és jellemzően fontosnak tartották keresztény-keresztyén mivoltukat és magyarságukat. Olyanok tartoztak közéjük, mint Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum korabeli igazgatója. Ebben az időszakban a Biblia, angol szabadkőműves hagyományok nyomán, minden esetben megtalálható volt a páholy-főmesterek asztalán. Ám az 1870-es években az ateista gróf Csáky Tivadar azt javasolta, hogy a főmesterek asztalán a jövőben a francia Grand Oriens Nagypáholy szabályzata legyen, egészen más igazodási pontot adva ezzel. Ekkor vették kezdetüket azok a folyamatok, amelyek nyomán az 1890-es évekre a szabadkőművesség szellemisége radikálisan megváltozott. Addig ugyanis főképp a kor izgalmas eszmetörténeti kérdéseiről beszélgettek összejöveteleiken, és értékes emberbaráti tevékenységet is végeztek: például segélyezték a szegény sorsú embereket.
– Ehhez azonban nincs szükség titkos társaságra.
– Így van. A humanitárius tevékenységre mindenesetre nagy szükség volt, mivel a magyarországi kapitalizmus nemzetközi összehasonlításban is különösen kíméletlenül kizsákmányolta a legnehezebb sorsú rétegeket. Ennek következtében nyomorban élő emberek százezrei jelentek meg a társadalomban. Az ő megsegítésük tehát tagadhatatlanul fontos és helyes cselekedet volt. Ám épp akkor, midőn egyre többen éltek elképesztő körülmények között, a szabadkőművességen belül elkezdett háttérbe szorulni az emberbaráti tevékenység, és előtérbe került az úgynevezett progresszivitás, vagyis a társadalom teljes átalakításának vágya. Úgy gondolták, hogy erre csak akkor van módjuk, ha beleártják magukat a politikába – amit viszont a szabadkőművesség alkotmánya és a működésüket engedélyező belügyminiszteri engedély is tiltott. Innentől tehát törvénytelen szervezkedésről kell beszélni, aminek eszmei hátterét a társadalommérnöki doktrinerség adta. Ebből az is következett, hogy ha ők a progresszívek, akkor mindenki más értelemszerűen maradi, retrográd. Ha úgy tetszik, mucsai, ahogy egyik szellemi utódjuk volt szíves a rendszerváltozás környékén magát kifejezni. A titkosság fenntartása tehát ekkortól fokozottan érdekük volt.
– Miként kívánták átalakítani a társadalmat?
– A radikalizálódásban vezető szerepet játszó nagyváradi László Király Páholy, de a budapesti Demokratia Páholy és az Eötvös Páholy irataiból is markánsan kitűnik a folyamat, melynek során háttérbe szorul a filozofálás és a humanitárius tevékenység, és szinte egyeduralkodóvá válik a politizálás, a közélet befolyásolásának szándéka. Ha úgy tetszik, a jótékony önképzőkörből harci élcsapat vált. A szabadkőművesek ugyanis a szekularizációért, a világi oktatásért, vagyis a katolikus egyház politikai, gazdasági és „lelkek fölötti” befolyásának visszaszorításáért harcoltak, később pedig zászlóra tűzték az általános, titkos választójog ügyét, ami Magyarország akkori etnikai viszonyait ismerve egyenlő volt a nemzetárulással, a magyarellenességgel. A szabadkőművesek azonban tisztán látták, hogy a történelmi magyar uralkodó réteg, a dzsentri-osztály és a katolikus egyház elzárja egyházellenes, tekintély-ellenes eszméik gyakorlatba ültetésének útját. Ebből következően harcot indítottak e tényezők ellen, és a soraikban megtalálható országgyűlési képviselők, újságírók tevékenységükkel igyekeztek népszerűsíteni a szabadkőműves eszméket, természetesen úgy, hogy a kívülállók nem tudtak a háttérről. Ez magyarázza azt, hogy miért vált a szabadkőművesség a keresztény magyar állam kíméletlen ellenségévé. Hamarosan komoly eredményt értek el, tevékenységüknek tudható be ugyanis úgynevezett egyházpolitikai törvénycsomag. Ebben szerepelt az 1894. év XXXI. törvénycikk a házassági jogról, az 1894. évi XXXII. törvénycikk a gyermekek vallásáról, az 1894. XXXIII. évi törvénycikk az állami anyakönyvekről, az 1895. évi XLII. törvénycikk az izraelita vallásról és az 1895. évi XLIII. törvénycikk a vallás szabad gyakorlatáról. Az egyes tárgykörök önmagukért beszélnek, ez a szekularizáció útja. Az öttételes törvénycsomagot a szabadkőművesség nagy győzelemként könyvelte el, és ez új lendületet adott a titkos társaság radikalizálódásának.
– Miért játszott ebben főszerepet a nagyváradi László Király Páholy?
– Ez nagyon fontos kérdés, sokat gondolkoztam rajta. Tudni kell, hogy akkoriban Nagyváradon alapvetően két nagy társadalmi csoport képviseltette magát aktívan a szabadkőművességben, a reformátusok és a zsidók, utóbbiak részéről vallásosak és ateisták egyaránt. E társadalomtörténeti szempontból meghatározó jelenség magyarázata, hogy az első világháború előtti Magyarországon a katolikus egyháznak kétségtelenül nagy gazdasági, politikai, lelki hatalma volt, és ettől a református felekezet vezető személyiségei tartottak. Ezért református püspök is csatlakozott a szabadkőművességhez, melynek egyházellenessége találkozott a református érdekekkel. A Debreceni Református Teológia rektora nyílt levelet írt a szabadkőművesek hivatalos lapjában, a Keletben, melyben arról szólt, milyen megtisztelő számára e titkos társasághoz tartozni. A László Király Páholy főmestere, dr. Várady Zsigmond ügyvéd is református volt. A katolikus egyház szerintük túlzott hatalmának megtörésében szövetségest láttak a zsidókban, akik pedig a helyüket keresték a kapitalista Magyarország társadalmában. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis többségük a dualizmus idején vándorolt be, s ők épp csak elindultak az asszimiláció útján, de szocializációs okokból lelki-szellemi közösség jelentős részüknél nem alakult ki a befogadó magyarság iránt, hiszen az érvényesülés lehetőségét keresték, és ez számos konfliktussal járt. Ezért ők is akadályt, ellenséget láttak a társadalomban nagy befolyással bíró katolikus egyházban, melynek vallási alapú etikai, szociális tanai éppenséggel ellentétben állottak a hazai kapitalizmus egészen szélsőséges, kíméletlen viszonyaival. Az tudvalévő, hiszen maguk is gyakran hivatkoznak rá büszkén, hogy a magyarországi ipar megteremtésében főszerepet játszott a zsidóság, de a gazdaság mellett az úgynevezett szabad foglalkozásokban, az orvosi vagy az ügyvédi, az újságírói vagy épp valamely művészeti hivatásban tevékenykedők is keresték a helyüket. Az érvényesüléshez jó eszköz volt a szabadkőművesség a maga nyilvánosságtól elzárt kapcsolatrendszerével és befolyásával. Az említett két társadalmi csoport nem fogadta el a katolikusok által meghatározott keresztény magyar állameszményt, a zsidók értelemszerűen azért, mert nem voltak keresztények, a reformátusok pedig azért, mert, mondhatni, hivatalból szembeszegültek a katolicizmussal. Így találkozott tehát a zsidók és a reformátusok érdeke, legalábbis ők így gondolták. És azért indult Nagyváradról a radikalizálódás, mert 1901-ben egy Grósz Menyhért nevű izraelita lett a László Király Páholy nagymestere, aki református elődjénél sokkal dinamikusabb személyiség volt, ezenkívül a váradi páholyanyakönyv szerint a helyi szabadkőművességet 68,2 százalékban izraeliták alkották. Együtt volt tehát a vélt vagy valós cél és az eléréséhez hatékonynak tűnő eszköz.
– Ez azonban mégiscsak helyi érdekű radikalizálódás volt, az országos szabadkőműves vezetés, miként könyvében bemutatja, igyekezett csitítani az indulatokat.
– A Nagypáholy igyekezett mérsékletre szorítani a nagyváradiakat, de mivel a szabadkőműves szervezet nagyfokú autonómiát biztosított az egyes páholyoknak, nem járt nagy sikerrel. Ezért igyekeztek figyelmen kívül hagyni a László Király Páholy föliratait, vagy részlegesen engedve, elvenni a további követelőzések élét. Ám ez a számítás nem jött be, a váradiak minden engedménytől csak vérszemet kaptak. Nagyon jellemző az a simulékony modorú, de tartalmában kíméletlenül vádaskodó, időnként a zsarolástól sem visszariadó taktika, amivel a László Király Páholy rendre igyekezett rákényszeríteni akaratát a Nagypáholyra. És ez egyre gyakrabban sikerült is, a fővárosban is több radikális páholy jött létre, más, már létező páholyok pedig ilyenné alakultak. A bőséges levéltári forrásanyagból az is látszik, hogy az úgynevezett progresszivitás egyenes összefüggésben van az izraeliták szabadkőművességen belüli növekvő arányával. E folyamaton nem kell csodálkozni, hiszen a nagyipart a zsidóság teremtette meg Magyarországon, és az ezt finanszírozó bankrendszerben is meghatározó szerepe volt. 1914-ben az öt legnagyobb hazai bank mindegyikének élén zsidó tulajdonos állt. Az is köztudott, hogy a kereskedelemhez, majd később a modern liberális sajtó kialakulásához is meghatározóan járult hozzá a zsidóság, és mivel mindezek miatt óhatatlanul a keresztény magyar középosztály versenytársává vált, természetes, hogy e vetélkedésben igyekezett a szabadkőművesség eszközrendszerét is felhasználni. A Katolikus Néppárt országgyűlési képviselője, a később miniszterelnökké választott Huszár Károly 1911-ben egy parlamenti vitában úgy fogalmazott, hogy a magyarországi szabadkőművesség nem más, mint a zsidóság harci szervezete a keresztény magyar államiság ellen.
– E vetélkedésről Kétféle középosztály címmel Vásárhelyi Mária írt figyelemre méltó őszinteséggel cikket néhány évvel ezelőtt a 168 Órában. Az állami szervek miért nézték tétlenül, hogy a szabadkőművesség a nyílt politikai harccal letért a törvényesség útjáról?
– Ez is nagyon fontos kérdés. A magyar állam sajnálatos módon valóban semmit nem tett. A dualizmusban ugyanis a mindenkori kormányok és az ellenzéki pártok egyaránt a doktriner liberalizmus ideológiai alapján állottak, köztük pusztán közjogi tekintetben volt ellentét, vagyis a Habsburg-dinasztiához és Ausztriához való viszonyt illetően vitatkoztak. A Katolikus Néppárt megjelenése vitt csak új eszmei színt az országgyűlésbe. A liberalizmus egyeduralma tehát évtizedeken át töreten volt, olyannyira, hogy – Németországhoz és Ausztriához hasonlóan – hazánknak nem volt bevándorlási törvénye. Ezzel függ össze egyébként a kelet felől érkező nagyarányú zsidó bevándorlás, minek következtében a reformkori 240 ezerhez képest 1910-re 935 ezerre nőtt zsidó polgártársaink lélekszáma. Ami mármost a törvénytelenné váló szabadkőművességet illeti, a magyar államnak úgy kellett volna cselekedni a Nagypáhollyal szemben, mint oly sok szociáldemokrata, agrárszocialista színezetű egyesülettel szemben: a jogszabályoknak megfelelően kérdőre vonni, és ha nem teljesíti a törvényes feltételeket, feloszlatni. Ez azonban egészen elképesztő módon nem történt meg.
– Ennek oka a doktrinerség volt, vagy a szabadkőműves befolyásoltság?
– Is-is. A korabeli liberalizmus is jellemzően betegesen ragaszkodott az ideológiához, akár a valósággal szemben. Viszont az is tény, hogy a korabeli kormánypártokban és az ellenzéki pártokban is voltak szabadkőművesek. Az 1910-ben gróf Tisza István kezdeményezésére megalakult Nemzeti Munkapárt országgyűlési képviselője volt például Farkas-Wolfner Pál, a kiváló Singer és Wolfner Kiadó egyik társtulajdonosának fia. Nagyon tehetséges fiatalember volt, ez kitűnik a parlamenti beszédeiből. Nos, ő az egyik, egyébként nemzethű fővárosi páholy tagja volt. Ugyanebben az időben szintén a Nemzeti Munkapárt színeiben lett képviselő dr. Várady Zsigmond, aki 10 évvel korábban a László Király Páholy vezetőjeként a keresztény magyar állam elleni durva támadások egyik vezéralakja volt. Tehát az akkori kormánypártban is tevékenykedtek szabadkőművesek, akik személyes kapcsolatrendszerükkel, anyagi befolyásukkal nyilván megakadályoztak bármiféle fellépést a szabadkőművesség ellen. Hogy mindez milyen következményekkel járt, azt a tavasszal megjelenő következő könyvemben fogom bemutatni.