Történelemportál

Hunyadi János stratégiai hadjáratai

Rovatok: Háttér

A 14. század utolsó évtizedei óta egyre gyakoribb déli török betörések, rabló portyák arra intettek, hogy ezzel az új, rendkívül agresszív ellenséggel szemben a kontinensünk többi országában meghonosodott hadviseléssel nem lehet eredményesen küzdeni. Ebben a történelmi pillanatban lépett a magyar hadtörténelem színpadára Hunyadi János, aki – a mából nézve – felismerhette és megérthette a török elleni védekezés lényegét.

Hadelméleti és hadtörténeti íróink – így mások mellett Julier Ferenc, Markó Árpád, Bánlaki József – egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy Hunyadi János támadó hadjáratok vezetésével igyekezett a törököt távol tartani hazánktól, vagyis ugyanolyan vállalkozó szellemű, sőt – mondhatnánk – erőszakos hadviselést folytatott, mint ellenfele, a török. Ám e támadó szellemű hadviselés önmagában még kevésnek bizonyult, hiszen a nándorfehérvárit kivéve Hunyadi legjelentősebb, török ellen vívott ütközeteit (Várna, Rigómező) elveszítette, s ráadásul gyakorlatilag a magyar és szövetséges seregek zöme is ott maradt a csatatéren. Sőt Várnánál, 1444 novemberében, maga a fiatal magyar király, I. Jagelló Ulászló is hősi halált halt. A szenvedésekkel, katonai kudarcokkal teli, olykor katasztrofális vereségekkel folytatott hadjáratok sora mégis – valami rejtélyes ok folytán – a nándorfehérvári ütközetbe torkollott, amivel Magyarország mintegy hét évtizednyi újabb haladékot nyert a török invázióval szemben. Hogy e folyamatot és benne Hunyadi János szerepét megérthessük, szólnunk kell a határok, valamint a Magyar Királyság déli végvidékeinek néhány, úgynevezett katonaföldrajzi jelenségéről, valamint az ország mindezzel összefüggő geográfiai tényezőiről.

hirdetés

hirdetés

Geográfiai ütőkártyák

A kor Európájában viszonylag békés, rendezett állapotaival a Magyar Királyság jelentős politikai szerepet játszott, amit részben annak is köszönhetett, hogy uralkodója, a Luxemburg-házból származó Zsigmond király egyebek mellett egyben német király, német-római császár, valamint cseh király is volt, vagyis olyan hatalmi erőközpont felett uralkodott, amely – a feudális széttagoltság ellenére is – meghatározó tényezőt jelentett a hatalmi viszonyrendszerben. A Zsigmond halálát (1437) köve­tően kialakult hatalmi vetélkedésben – előbb Habsburg Albert (1397–1439), majd a már említett I. Jagelló Ulászló (1424–1444), valamint Habsburg V. László (1440–1457) váltották egymást a magyar trónon – ugyan Magyarország sokat veszíthetett politikai súlyából, de továbbra is jelentős szerep hárult reá. E szinte gyermek- és serdülőkorú uralkodók mellett Hunyadi János mint kormányzó vezetésével szilárd védelmi rendszert kellett létrehoznia a törökkel szemben.

A 15. század első felében már megszilárdult magyar államhatalom – a korábbi századok folyamán megszerzett – Dráván túli területek birtoklásával kijutott a Duna jelentős mellékfolyójához, a Szávához. Ez utóbbi ugyan a Kárpát-medence egyik jelentős vízfolyása, ám katonai szempontból – önmagában vett földrajzi tényezőként – nem ideális természetes határ. Nem szeretnénk az olvasót aprólékos, a katonaföldrajz általános elméletének körébe vágó fejtegetésekkel untatni, így pusztán egyetlen tényezőre hívjuk fel a figyelmet. A folyó menti védelem mindig bizonyos fokú erőmegosztásra kényszeríti a védekező felet, egyszerűen amiatt, mert soha nem lehet előre megmondani, hogy a támadó fél a hosszan elnyúló folyópart mely pontján kísérli majd meg az átkelést. Emiatt mondhatjuk el, hogy a hadtörténelemben igen kevés olyan esetet ismerünk, amely a hosszú folyópart merev védelmezésével elért sikert mutatna. A Magyar Királyság katonai vezetésének – így Hunyadi Jánosnak is – azonban volt még egy geográfiai ütőkártya a kezében. Nevezetesen az, hogy országa déli határai jelentős részben úgynevezett zárt természetes határt alkottak, amennyiben a Déli-Kárpátok vonalában haladtak, és csak bizonyos átjárókon keresztül voltak leküzdhetők. (A török portyák éltek ezzel a lehetőséggel.) A Déli-Kárpátok nyugati nyúlványainál nyílik egy, a Kárpát-medence belsejébe vezető természetes kapu, amelyen a Duna halad át (Vaskapu és Kazán-szoros), a Kárpátok, valamint a Szerb-érchegység között. Innen nyugatra, már a Dinári-hegyvidék zárt tömbje alkotja a Kárpát-medence déli határát, amelyen katonai kötelékekkel is viszonylag jól járható folyóvölgyek – Morava, Drina, Boszna, Verbász, Una – haladnak a Száva völgyébe.

A török hadak fő vonulási útvonala, amelyet az egyetemes geopolitikai szakirodalom „a folyó mint a történelmi mozgások hordozója” kategóriájának példájaként említ, általában Konstantinápolyból, a korábbi Bizáncból indulva (amelyet csak 1453-ban foglaltak el, közvetlenül ezt megelőzően Drinápoly volt a birodalom fővárosa) Philippopoliszon, Szófián és Nisen át haladtak a Morava völgyéhez, amely már eleve Nándorfehérvár közelében torkollott a Dunába. Ezekkel a földrajzi tényekkel – vagyis a Duna völgyébe nyíló kapu, valamint a Száva megközelíthetősége kérdésével – már a korábbi századok magyar katonai vezetése is tisztában lehetett. Ez indokolhatta, hogy már a 13. századtól egyértelműen megfigyelhető a Szávától délre fekvő területek birtokbavétele és ott az úgynevezett bánságok övezetének kiépítése. Miután ezek mélyen benyúltak a Száva fent említett mellékfolyóinak völgyeibe, így elzárták a délről támadó fél elől a kijutás lehetőségét a rosszul védhető magyar határfolyóhoz. A 13. századi történelmi térképeink a bánságok övezetét több közigazgatási egység – Ráma, valamint Ozorai, Boszniai, Sói, Macsói, Barancsi, Kucsói, Szörényi bánságok – zónájaként ábrázolják. A Hunyadi-kor végén e sáv a Jajcai, a Szreberniki, a Macsói, valamint a Nándorfehérvári bánságokból állott.

Végvárak a déli kapuban

A török előretörésének hatására a bánságok valódi pufferzónává váltak, a maguk erősségeivel, miközben Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt, 1414 és 1437 között kiépült és megszilárdult az első végvári rendszer, amelynek legfontosabb várai a már említett dunai kapu magas földrajzi helyi értékű pontjain ültek. Maga a déli kapu tulajdonképpen egy hatalmas kettős folyami kanyarulat – középen a Kazán-szorossal és a Vaskapuval –, amelynek északi végpontján a Száva és a Duna találkozásnál Zimonyt és Nándorfehérvárt találjuk, míg a Duna mentén olyan végvárak fekszenek, mint Szendrő, Galambóc, valamint Szörényvár, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Legjobb védekezés a támadás

A Hunyadi János által működtetett honvédelmi rendszer földrajzi vázának gerincét a Duna, valamint a Száva mellékfolyóinak mentén kiépített végvári rendszer és a bánságok övezete jelentette. A kormányzó bizonyára tisztában lehetett azzal a ténnyel, hogy amennyiben a török képes áthatolni e katonai ütköző övezeten, valamint kijut a Dunához, és át tud haladni a déli Duna-könyökön, akkor az ország belső területein (a földrajzi viszonyokból eredően) egészen a másik Duna-könyökig – amely Esztergom és Buda között választja el egymástól a Dunántúli-középhegységet, valamint az Északi-középhegységet – nincs lehetőség megállítására. Ennek tudatában dönthetett úgy, hogy még a bánságok övezete előtt kell feltartóztatni a törököt, s ez indíthatta arra, hogy offenzív módon lépjen fel. Ám hadjáratai – politikai földrajzi szempontból – tulajdonképpen arra is irányulhattak, hogy a védelmi rendszer földrajzi vázát újabb elemekkel egészítse ki.

Köztudott történelmi tény; a Balkán-félszigetre vezetett támadó hadjáratai azt a célt is szolgálták, hogy főleg Havasalföld, valamint Szerbia megerősítésével és a Magyar Királyság érdekszférájában történő megtartásával jelentősen kiszélesítette az említett védelmi övet. Ennek talán legjobb példája az úgynevezett hosszú hadjárat volt, amelynek során mintegy háromszáz kilométer mélységű és kétszáz kilométer szélességű területet szabadított fel – Szerbia térségét –, és ennyivel növelte meg a Magyar Királyság védelmi rendszerét.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!