Történelemportál

Demmel József és a Szent Grál

A HVG 2011. november 19-i számában megjelent egy interjú, amelynek alanya Demmel József volt. Az ifjú történész mindenképp komoly figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert kifejezetten felkészült, komoly lexikális tudású szakemberről van szó, másrészt azért is, mert ennek ellenére rémisztően bornírt dolgok leírására és kimondására képes. Leginkább pedig azért, mert ezzel sajnos nincs egyedül – bizarr történelemfelfogása egy látszólag új, valójában azonban igen komoly és igen szomorú hagyományokkal bíró iskola tipikus példájának tekinthető.

Demmel József

Demmel Józsefet sok mindenért illeti elismerés. Példás szorgalommal és kitartással szántja fel a hazai és külhoni levéltárakat, komoly szintetizáló képességről tanúbizonyságot téve rendszerezi is a fellelt tényanyagot, s végtelennek tűnő türelemmel bújja a szomszédos népek gyakran igen nehezen követhető narratíváit közös múltunk kapcsán. Ő azonban nem erre a legbüszkébb, hanem arra, hogy igyekszik tárgyilagos lenni. Mégpedig bármi áron. Átgázolva nem egyszer a tényeken, évtizedes vagy évszázados próbákat kiállt történelmi koncepciókon, szinte megszállott akarattal küzdve a fétissé vált tárgyilagosság fénylő Szent Gráljáért. Valamit szögezzünk le gyorsan! Az a történész, aki nem törekszik az objektivitásra, az szélhámos, jobb esetben is dilettáns kókler. Aki azonban el is éri azt – nos, az valamit nagyon elrontott. És emberünk sajnos veszélyesen közel jár hozzá.

Nemrégiben megjelent, a szlovák–magyar közös múltról szóló könyvének mottójául Jászi Oszkár gondolatát választotta: „Emberi és megértő szellemben kell tárgyalni a történelmet, oly szellemben, amely igazságot ad nemcsak Kossuthnak, hanem … Štúrnak is.” Szép, tetszetős gondolat. Csakhogy az emberi és megértő szellemnek ott kellene kezdődnie, hogy két olyan lánglelkű, a maguk hitében megingathatatlan férfiúra, mint Kossuth és Štúr, még halálukban sem akarunk ráerőltetni valamilyen mindkettejük gondolatainak foszlányaiból tépkedett, összefércelt igazságzubbonyt. Ilyen ugyanis nem létezik, nem létezhet. Ahogyan nekik egyszerre nem lehetett igazuk 160 éve, úgy nem lehet ma sem.

S ezt nemcsak én gondolom így. Demmelnek az interjúban is megfogalmazott „igazságtevési” igyekezetével Hermann Róbert akadémiai doktor figyelmét is felkeltette, aki olvasói levélben igazította helyre ifjú kollégáját. Demmel József ugyanis a történelmi események „több szempontból” való elemzésének jegyében párhuzamot vont a törvényes magyar kormányra 1848–49-ben idegen zsoldban támadó Ľudovít Štúr-féle légiósok, illetve az 1866-ban az elnyomó Habsburg abszolutizmus ellen porosz segítséggel harcolni vágyó Klapka Györgyék között. Ezzel kiverte a biztosítékot a „szűkkeblű nacionalizmussal” nem vádolható, jeles ’48-kutatónál is. És ebben lehetetlen nem egyetértenünk vele. Aki ugyanis ilyet mond, az nem hazug, hazaáruló stb. – hanem amatőr.

hirdetés

hirdetés

Megkerülhetetlen a kérdés: mi is a történelem célja? Távol álljon tőlem, hogy ezt a Hérodotoszénál is régebbi kérdést egy rövid kis tárca keretében megválaszoljam. Azon már rég túl van a történetírás, hogy a „színtiszta igazság” rögzítése lenne a dolga. Erről tudjuk, hogy már csak a történésekben részt vevők és érintettek, illetve az ő nézőpontjaik felbecsülhetetlen száma miatt is lehetetlen. Tűzzük ki a fehér zászlót, és mondjuk azt, hogy „végül is valahol mindenkinek igaza volt”? Görögöknek és perzsáknak, punoknak és rómaiaknak, pápának és császárnak, protestánsoknak és katolikusoknak? És Zrínyinek és Szulejmánnak, Rákóczinak és Lipót császárnak, Kossuthnak és Jellasicsnak, Damjanichnak és Haynaunak, Kádárnak és Nagy Imrének? A szakma szigorúan vett szikár pozitivista szemszögéből nézve bizony nem is olyan lehetetlen ez. És mivel évtizedek óta kizárólag ezt a felfogást tekintik legitimnek, bizony rendre meg is születnek az olyan erkölcsi hullarablásnak is beillő mondatok, mint pl. „ahány ember, annyi ’56.”

Csakhogy vannak ennek a mesterségnek más – bár elismerem, némileg kényelmetlenebb – szabályai is. Mindenekelőtt a moralitás, amelyet a harcias „objektívek” Torquemadát megszégyenítő módon üldöznek mint a gyengeség és felkészületlenség skarlát betűjének tartott „szubjektivitás” jelét. Márpedig moralitás nélkül nincs történetírás. És ez az, amit Demmel József és társai sajnos – általam egy percig sem vitatott jó szándékkal – felcserélhetőnek vélnek az úgynevezett „méltányossággal”.

Hallgattassék meg a másik fél is – mondják. Majd meghallgatják a másik felet – földrajzi, etnikai szomszédainkat –, szorgosan jegyzetelnek, és ellenvetés nélkül (néha a legkirívóbb vadhajtásokat lenyesegetve) nekilátnak, hogy az ő „igazságaikat” beillesszék a mi históriai emlékezetünkbe. Ilyen műtétet felelős történész nem vállal, ahogyan felelős orvos sem operál össze egy zebrát egy gazellával. Pedig közel élnek egymáshoz, és mind a kettő igen szép állat. Külön-külön. Együtt életképtelen szörnyszülöttek lennének csupán.

Mit tehetünk akkor? Marad a trianoni határ két oldaláról átkiabáló acsargás, ahogyan Demmel József – amúgy jogosan – panaszolja, a „süketek párbeszéde? Ebből minden józan és tisztességes történésznek bizonyosan elege van. Ahogyan lassan émelyítően eltelünk már az „objektív történelmi igazság” lejárt szavatosságú mannájától is. Objektív történelmi igazság ugyanis nem létezik, mint ahogy az egyetemes értelemben vett nagybetűs Történelem sem (csak absztrakcióként). Történelmi tudatok vannak. Magyar, ukrán, román, francia, német, hutu és tuszi. És ezeket nem összegyúrni, nem közös nevezőre hozni kell. Hanem megismerni. A maguk elfogultságaival, természetesen keletkező torzulásaival együtt. (A hazugság az más, azt helyre kell igazítani, ott igenis félbe kell szakítani azt, aki nem mond igazat, és rögzíteni kell a tényeket.)

„A legjobb magyar történészek sem mentesek a történelmi prekoncepcióktól” – panaszolja Demmel József. Én pedig azt mondom: Istennek hála, hogy így van. Mert mi attól vagyunk magyarok, hogy a mi szemünkben csak Zrínyinek, Rákóczinak, Kossuthnak és a pesti srácoknak lehet igaza. Ettől még minket nem kell zavarjon, hogy a törökök szemében Szulejmán, az osztrákok szerint Lipót, a horvátok lelkében pedig Jellasics a pozitív hős. De mi soha egy percig nem fogadhatjuk el, hogy a mi hőseink ellenében nekik volt igazuk. Ők sem tennék ezt fordítva. Mert ők szeretik a maguk „történelmi prekoncepcióit”. Ideje, hogy mi is megszeressük a mieinket, talán Demmel Józsefnek is könnyebb lenne, ha megbarátkozna velük. Nem rosszabbak azok semmivel a szlovákokéinál, s legalább ránk vannak szabva, kényelmesebb bennük a járás – és a történetírás is.

6 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!