Történelemportál

Limanova – magyar győzelem

Rovatok: Háttér

Magyar katonák jószerével a világháború valamennyi – a Monarchia frontjain vívott – csatájában, kisebb-nagyobb arányban részt vettek. A hazai hadtörténeti munkák egyet közülük mégis előszeretettel neveznek nyomatékosan magyarnak: az 1914 decemberi limanovai csatát. (A szóban forgó galíciai kisváros neve lengyelül Limanowa, magyarul azonban szimpla vé-vel Limanovának írjuk.)

A szakkönyvekben általában limanowa–łapanówi csatának nevezett nagyszabású támadó hadművelet utolsó, Limanova körzetében vívott szakaszát inkább csak mi, magyarok tekintjük önálló csatának. Ezekben a harcokban viszont a magyar csapatok valóban döntő szerepet játszottak. Ráadásul – ami talán még fontosabb – a magyar katonák helytállása alapvetően hozzájárult az egész hadművelet végső sikeréhez.

Abban, hogy katonaelődeink ilyen kiemelkedő szerepet játszhattak az események végső kimenetelének alakításában, az előzetes stratégiai tervezésnek vajmi kevés része volt. A hadtörténetírás az 1914. november 26-i dátumhoz köti az osztrák-magyar vezérkar akkori főnökének, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornoknak azt a sorsdöntő elhatározását, amelynek az egész nagyszabású hadművelet a létét köszönhette. Az ezen a napon született döntés jelentőségének megértéséhez figyelembe kell venni, hogy milyen súlyos helyzet alakult ki az oroszokkal szemben védekező osztrák-magyar seregtestek arcvonalain.

A háború első négy hónapjának mérlege a Monarchia hadereje számára korántsem volt kedvezőnek nevezhető. Igaz, a balkáni hadszíntéren – az augusztusi, kudarccal végződött hadjárat után – novemberre mégis csak sikerült a szerbeket meghátrálásra kényszeríteni. A déli front eseményei azonban csupán mellékes jelentőséggel bírtak: a döntő küzdelem északon, az oroszok ellen folyt. Itt kezdeti részsikerek után gyorsan kitűnt, hogy az ellenfél nemcsak jelentős számbeli fölényben van, hanem jóval korábban képes is ezt a fölényt érvényre juttatni, mint azt a Monarchia hadvezetése feltételezte Az egyre jobban kibontakozó orosz túlerő fokozatos visszavonulásra késztette a Monarchia hadseregeit: november végére a front a Kárpátoknál állt, miközben a körülzárt Przemyśl vára egyre reménytelenebb küzdelmet folytatott az ostromlókkal. 65 évvel az 1849-es invázió után újra orosz betörés fenyegette Magyarországot, a cári csapatok november 23-án átmenetileg elfoglalták Homonnát, december 1-jén Bártfát. A sorozatos vereségek ráadásul súlyos veszteségekkel párosultak.

A novemberi harcok során a Kárpátokba visszaszorult 3. hadseregünk egyre nehezebben tudta az orosz 8. hadsereg nyomását elhárítani. Az 1., 2. és 4. hadsereg részvételével a hónap közepén Krakkó körzetében indított támadás (krakkó–czenstochowai csata) mérsékelt sikerek után megrekedt. A Kárpátoknál álló 3. és a Krakkónál harcoló három hadsereg közötti mintegy 100 km-es térközben tevékenykedő Ljubićić táborszernagy seregcsoportja az orosz 3. hadsereggel szemben kénytelen volt fokozatosan visszavonulni. Az adott helyzetben Conrad célja az volt, hogy könnyítsen a Ljubićić-csoport és Boroević kárpáti 3. hadseregének a helyzetén, mégpedig oly módon, hogy egyúttal döntően átkarolja és megverje a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereg balszárnyát. Ennek érdekében ki akarta használni azt a körülményt, hogy a két orosz hadsereg (Radko Dimitriev 3. és Bruszilov 8. hadserege) is meglehetősen eltávolodott egymástól. A terv az volt, hogy az osztrák-magyar 4. hadsereg és a Ljubićić-csoport fokozatosan visszamegy Krakkóig. Ekkor a vár állandó védőseregének az arcvonalba történő bevonása lehetővé teszi mintegy három hadosztály (a XIV. hadtest két hadosztálya és a 13. Landwehr gyaloghadosztály) észrevétlen eltolását dél felé, amely erő a németektől kapott 47. tartalékhadosztállyal együtt Josef Roth altábornagy parancsnoksága alatt dél felől váratlanul megtámadja a Visztulától délre álló orosz 3. hadsereget. A támadó csoportosítás jobbszárnyát báró Nagy Gyula altábornagy lovashadteste (6. lovashadosztály, 11. honvéd lovashadosztály, a lengyel légió és még néhány Landsturm) fedezi. Összességében Roth seregcsoportja mintegy 19400 puskával, a Nagy lovashadtest 3200 lovassal és 1200 puskával rendelkezett. Szerepet kapott az akcióban Boroević 3. hadserege is: meg kellett akadályoznia, hogy a szembenálló orosz 8. hadsereg Radko Dimitrijev segítségére csapatokat tolhasson el nyugati irányban. Mint látni fogjuk, ennek a feladatának a kárpáti hadseregünk csak jelentős késéssel tudott eleget tenni, ami azután nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az egész hadművelet sorsa egy ideig valósággal borotvaélen táncoljon.

Ez volt tehát a terv, ám a valóságban nem egészen ennek megfelelően alakultak a dolgok. Conrad ugyanis nem tudhatta, hogy Ivanov tábornok, az orosz Délnyugati front parancsnoka már 5 nappal az osztrák-magyar vezérkari főnök nevezetes elhatározása előtt, november 21-én utasította Bruszilov 8. hadseregét, hogy a kárpáti hágókat csak biztosító osztagokkal tartsa, főerejét pedig helyezze készenlétbe egy Krakkó irányában történő esetleges támadáshoz. Így azután Roth altábornagy seregcsoportja, mikor a haditervnek megfelelően december 3-án Łapanów–Bochnia irányában indított erőteljes támadásával megkísérelte átkarolni az orosz 3. hadsereg jobbszárnyát, felkészült ellenséggel találta magát szemközt. Az oroszok rendkívül szívósan védekeztek, és jelentős erősítéseket dobtak át a Visztula északi partjáról. Ráadásul aggasztó hírek érkeztek arról, hogy az orosz VIII. hadtestet (Bruszilov 8. hadseregéből) Neusandez irányába tolták el. A nevezett Dunajec parti település elvesztése azzal a veszéllyel járt, hogy az oroszok előbb karolják át az osztrák-magyar jobbszárnyat, amely így „átkarolóból átkarolttá” válhatott. A későbbi súlyos bonyodalmak Limanovánál megelőzhetőek lettek volna Neusandez birtokba vételével, ám sem a hadsereg-főparancsnokság, sem a 4. hadsereg parancsnoksága, sem pedig Roth altábornagy nem ismerte fel a fenyegető veszélyt. A jobbszárny biztosítására elegendőnek vélték Nagy Gyula altábornagy lovashadtestét, ám az nem volt képes az előrenyomuló orosz túlerő feltartóztatására, ezért december 7-én a Limanovától keletre fekvő Jabloniec gerincre vonult vissza.

Miközben tehát Roth mániákusan erőltette a csak igen lassan tért nyerő támadását Bochnia felé (csoportja a sorozatosan bevetett erősítéseknek köszönhetően csakhamar 9 hadosztály erejű lett), a helyzet a másik szárnyon lassanként válságosra fordult. Nyilvánvalóvá vált, hogy Boroević nem tudta megakadályozni az orosz csapateltolásokat, holott megfelelő aktivitásával azonnal nehéz helyzetbe hozhatta volna az e lehetőség miatt igencsak ideges Bruszilovot. Tény, hogy 3. hadseregünk csapatai a megelőző harcok folyamán igen súlyos veszteségeket szenvedtek, ráadásul a cseh nemzetiségű alakulatok megbízhatóságával szemben itt is alapos kételyek merülhettek fel. Mindenestre Boroević csak december 8-án tudta nyugatnak indítani Szurmay Sándor altábornagy hadtestét (38. honvéd gyaloghadosztály, Kornháber kombinált honvéd gyaloghadosztály), amely, ha késve is, de magára tudta vonni az orosz VIII. hadtest részeit valamint a szintén nyugatra tartó XXIV. hadtestet. A Limanova előtti dombokat védelmező magyar huszárok helyzetén azonban legfeljebb közvetve könnyíthettek.

Kikből is állt Limanova védőserege ekkoriban? A város védelmét a megerősített 10. lovashadosztály látta el, gróf Herberstein tábornok parancsnoksága alatt. Ez a tulajdonképpeni 10. lovashadosztály csapatain (9., 10., 13. huszár- és 12. ulánusezred valamint a 4. lovas tüzérosztály) kívül más seregtestektől beosztott csapategységeket (így két századot a 3. honvéd huszárezredtől, a 20. honvéd gyalogezred 8. századát, egy zászlóaljat az 59. gyalogezredtől stb.) jelentett. Minthogy a közeledő 15. orosz hadosztály (a VIII. hadtestből) Neusandez felől a limanova–kaninai műút mentén volt várható, a védők állásai délkeletről és keletről félkörívben fogták körbe a várost. Különösen az említett műút mentén elhelyezkedő Jabloniec magaslatát valamint a várostól délre fekvő Golcóv magaslat (756 ⊕) kapott fontos szerepet. Az utóbbi azért, mert a várost délről övező vízválasztó magaslatsor kiemelkedő pontja volt, amelynek megszerzése mind a védők, mind a támadók számára elengedhetetlen fontossággal bírt. December 9-én a Jabloniec ellen támadó orosz hadosztály balszárnya a Bernolák százados parancsnoksága alatt álló védőktől (13. huszárezred 2. százada, 9. huszárezred ½ géppuskásosztaga és még vagy 100 főnyi osztrák landwehres) elragadta és nem is adta ki a kezéből egészen a csata eldőltéig, december 11-éig.

Időközben úgy látszik hadvezetésünk kezdett ráébredni, hogy Limanovánál a helyzet tényleg komolyra fordult. Ezt jelzi, hogy a december 8-ától erősítésként beérkezett kassai 39. honvéd gyaloghadosztályt livnói Hadfy Imre altábornagy parancsnoksága alatt is ide irányította. Ennek megfelelően megváltoztak a parancsnoklási viszonyok: Roth altábornagy seregcsoportjának jobbfelét Arz Artúr altábornagyra, a VI. hadtest parancsnokára bízta, a Limanova közvetlen védelmét ellátó csapatokból pedig létrehozta az Arznak alárendelt Hadfy-csoportot. Ez lényegében a 10. lovashadosztály huszárezredeit valamint a 39. honvéd gyaloghadosztály ezredeit foglalta magába.

December 10-ére a csata helyzete a mi szempontunkból határozottan válságosra fordult. Az arcvonal balszárnyán az eddig védekező oroszok hatalmas erejű ellentámadással visszavetette az ottani három hadosztályunkat. A középen álló német hadosztály is valamelyest tért vesztett. A jobbszárnyon pedig, ahol zömmel a magyar csapatok álltak, az orosz támadások ugyan egyelőre nem tudtak áttörni, ám félő volt, hogy ha az ellenséges tüzérség módszeresen kezd hozzá a védők megdolgozásához, akkor a további kitartás lehetetlenné válik. Keletről ugyanakkor a gyors ütemben közeledő Szurmay-hadtest előrenyomulását az oroszok időlegesen lefékezték, 3. hadseregünk észak felé kibontakozó támadása ugyanakkor még nem éreztette jótékony hatását a Limanovát védelmezők helyzetében.

A Jabloniecen harcoló huszárjaink helytállása már eddig is emberfeletti volt. Tudvalévő, hogy felszerelésük egyáltalán nem volt alkalmas a gyalogsági harcra: nem rendelkeztek sem szuronnyal, sem gyalogsági ásóval, kardjaikat pedig az ütközet kezdetén a lovakkal együtt hátrahagyták. Így a kialakuló közelharcban jelentős hátrányba kerültek a támadó oroszokkal szemben. Mit tehettek? Úgy segítettek magukon, ahogy tudtak. Puskaaggyal, puskaszíjjal, csizmájuk sarkantyús felével, vagy akár puszta kézzel küzdöttek. (Jellemző, hogy a lovassági felszerelést majd csak ez után – jórészt a limanovai tapasztalatokat felhasználva – egészítik ki a nagyon is hiányzó eszközökkel.) Közelharcra pedig igen gyakran került a sor, ugyanis megfelelő tűzerejű és számú géppuska híján a több hullámban rohamozó orosz támadók mind gyakrabban érték el a mieink állásait, s akkor már tényleg nem maradt más, mint a visszavonulás, vagy – a közelharc életre-halálra. Feltűnően sok tisztünk esett a küzdelem áldozatául, ami annak volt köszönhető, hogy legtöbbször személyes bátorságukkal, példaadásukkal lelkesítették katonáikat, miközben gyakran sodorták magukat életveszélybe. A soproni Nádasdy-huszárok legendás parancsnoka, Muhr Othmár ezredes is így kapott halálos sebet. Ez azonban már 11-én történt, a limanovai csata legvéresebb s egyben sorsdöntő napján.

Ezen a napon az oroszok kora hajnaltól kezdve hatalmas tömegtámadásokat indítottak a Jabloniecen lévő védőszakasz ellen. Nyilvánvalónak látszott, hogy döntésre akarják vinni a dolgot. Ugyanakkor a másik oldalon is döntő elhatározásra jutottak. Arz altábornagy elhatározta, hogy a beérkezett erősítéseket ellentámadásra használja fel: a Hadfy-hadosztály egyik dandárát (78.) a védők segítségére küldi, a másikkal (77.) viszont megpróbálja átkarolni a Limanovát támadó orosz 15. hadosztályt. Az osztrák-magyar parancsnokok nem tudhattak arról, hogy Bruszilov tábornok már 10-én elrendelte VIII. hadtestének a visszavonulást, mivel erre késztette a Boroević-hadsereg támadása. Igaz a VIII. hadtest ezt a parancsot csupán másnap kapta kézhez, ezért 15. hadosztálya 11-én délelőtt még erőteljes rohamokat indított Limanova elfoglalására. Dél körül azonban a Jabloniec elcsigázott védői azt tapasztalhatták, hogy az ellenséges támadások abbamaradnak. Ugyanakkor 77. dandárunk átkaroló támadása a Golcóvnál teljes sikerre vezetett és nagyban hozzájárult az orosz 15. hadosztály visszavonulásának meggyorsításához, jóllehet a magaslat elfoglalására csak másnap (miután azt az ellenség az éjszaka folyamán kiürítette) kerülhetett sor.

Az oroszok visszavonulásával a csata természetesen eldőlt, éspedig a Monarchia javára. El kell ismerni, hogy a számunkra kedvező végeredményhez az oroszok komoly stratégiai hibái is kellettek. Nem véletlen, hogy Limanova után Bruszilov tábornok mind a VIII. hadtest parancsnokát, Orlov altábornagyot, mind a 15. hadosztályt irányító Bielkowicz tábornokot felmentette. Ezek a hibák mindazonáltal lehetővé tették, hogy védőink emberfeletti teljesítménye végül is nem értelmetlen véráldozattá, hanem a kivívott siker legfontosabb feltételévé válhatott. Ezzel együtt nem lehet szó nélkül elmenni a saját felsőbb parancsnokságok mulasztásai mellett sem: nemcsak hogy sokáig nem adtak hitelt a Neusandez felől fenyegető veszélyre figyelmeztető jelentéseknek, de nem is tettek meg mindent a valódi helyzet tisztázására. A hírek közül csak azokat vették figyelembe, amelyek összhangban voltak saját feltevéseikkel. Ezzel rendkívül súlyos helyzetbe sodorták az egész hadművelet sikerét és felesleges véráldozatra kényszerítették saját csapataikat, mindenekelőtt a magyar alakulatokat. Ezért – bár a limanovai győzelem kivívását érthető módon a parancsnokok Conradtól lefelé rendre maguknak tulajdonították – a sikerért igazi elismerés az ott küzdő magyar katonákat illeti meg.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!