Köztudomású, hogy a világ minket, magyarokat – önelnevezésünkkel ellentétben – ungárnak, hungariannak, vengernek emleget. Időnként mi is más néven tartjuk számon az évszázadokon át velünk és szomszédságunkban élő népcsoportokat, nemzeteket. Most sorra vesszük őket.
„Vadrác”, Rózsa Sándor, a „rácok ostora” – ilyesfajta módon bukkan fel a szerbek régies elnevezése, ha például 1848-49 magyarországi sajtóját tanulmányozzuk. Településneveink őrzik az egykori szóhasználatot, elég csak Rácalmásra, Ráckeresztúrra, Ráckevére gondolnunk. Maga a rác szó eredetileg a szerbiai Raška területre, pontosabban a Ras városából származó emberre utal. Létezik egy olyan magyarázat is, amely szerint a ras a meghódított területek törzsi vezetőjét jelölte volna (és ebből eredne a különböző szláv nyelvekben gyakori Radoslav, Raslav, Rastislav személynév). A hazánkba több hullámban betelepülő szerbeket egészen a 19. századig rácnak nevezték, de az elnevezésen olykor egyszerűen ortodox hitű, délről érkezett telepeseket, például görögöket is értettek. A dualizmus korában már kissé pejoratív a rác elnevezés, a török alól felszabaduló Szerbia nevének elterjedésével pedig a szóhasználat gyakorlatilag kiszorult a magyar nyelvből. Megjegyzendő, hogy a magyarság a hazánk területén élő délszlávok között finom különbséget tett, hiszen egyes horvát csoportokat katolikus rác néven is emlegetett.
Hasonlóan kalandos a tót kifejezés története. A magyar középkorban nem a szlovákokat, hanem a latin sclavonius honosított formájaként a szlávokat nevezték így. Eredetileg a germánok „thuat” elnevezéséből származik: a 4-5. századi Kárpát-medencei gepidák is használták a tótot, de mindmáig fennmaradt – általában a germánokra értve –, például a teuton szóban. A középkori Magyarországon Tótországnak nem a Felvidéket, hanem a déli, szlavóniai területet nevezték, és hosszú időnek kellett eltelnie, mire a délszlávokról lekopott, és a szlovákokra „ráragadt” a tót jelző. Az elnevezést a mai Szlovákia magyarul tudó polgárainak egy része sérelmesnek érzi, míg a magyarországi szlovákság, például a Békés megyeiek büszkén vállalják a tót elnevezést, nem érzik megbélyegzőnek. (A politikai korrektség jegyében mindenesetre Tótkomlós hivatalos szlovák elnevezése, amelyet a település határában kétnyelvű táblán is olvashatunk: Slovenský Komlóš).
Minden bizonnyal a néma szóból származik a magyar nyelv német elnevezése, pontos kölcsönhatásban a környező szláv népekével (nemec), nyilvánvalóan olyan emberre értve, aki a „mi” nyelvünket nem beszéli. Hasonlóan a hazai szlovákság tót elnevezéséhez, a magyarországi németség sem tartja sérelmesnek a sváb kifejezést, amelyet egyébként pontatlanul alkalmazunk a dunai németekre, tekintve, hogy őseik Ausztriából és Németországból, különböző tartományokból érkeztek hozzánk, nem csak a svábok földjéről. A szintén magyar népnyelvi burkus poroszt jelent, és a nyelvészek gyanúja szerint a brandenburgi melléknév latinos alakjának, a brandenburgus-nak a rövidüléséből keletkezett. A burkus király népmeséink gyakori alakja, burkus gyereknek pedig a csintalan, rossz magaviseletű nebulót hívták még száz évvel ezelőtt is.
Az oláhról a Pallas Nagylexikonban ezt olvashatjuk: „Magyarország erdélyi, továbbá Máramaros, Szatmár, Bihar, Arad, Békés, Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyéiben elterjedt népfaj neve.” Sokáig nem pejoratív kifejezés, és egészen a legutóbbi időkig szívósan tartotta magát a magyar köznyelvben, különösen Erdélyben. Az oláh szó kétségkívül a blak (vlach) néphez kapcsolódik, és történetileg pontosabb is, mint a román önelnevezés, amely a mindmáig be nem bizonyított, így felettébb kétséges római eredetre utal. Az oláh nyilvánvalóan a vlach szó mássalhangzó-torlódását feloldó magyaros változata. Érdekesség, hogy a kora középkorban hazánkba betelepülő vallon eredetű „olaszokat” is vlachnak nevezik az írott források, akárcsak a románokat, tehát az olasz és az oláh szó közös tőről, a vlachból fakad. Az olaszok magyar népi elnevezése, a talján, pedig kétségkívül a német Italien-italienisch-re vezethető vissza. Évtizedek óta használjuk a határozottan megbélyegző, gúnyos digót, ennek eredete az északolasz digo (irodalmi dico), vagyis ‘mondok, mondom’ jelentésű szóra vezethető vissza.
Szinte egyedülálló a magyarság ‘lengyel’ elnevezése, tekintve, hogy országukat maguk az érintettek is Polskának hívják, és a világban a Poland, Polen féle alakok terjedtek el. A magyar nyelv is ismeri a polyákot, mégis a lengyel szót használjuk, az egykori Lędzian törzsre utalva. Hogy mi lengyelnek hívjuk a baráti szláv nemzetet, pontosan megfelel annak, mintha honfoglalás kori „kétoldalú kapcsolataink” miatt a lengyelek mondjuk Nyéknek vagy Jenőnek hívnák a magyarságot, ha történetesen a szóban forgó magyar törzzsel érintkeztek volna.
Moszkva város nevét őrzi a magyarok muszka megjelölése. Az első világháború fronttudósításaiban még bőszen használták, de 1945 után – könnyen megfejthető okból – teljesen visszaszorult a népnyelvbe. Jassznyelvinek és pejoratívnak érezhetjük a zsidók biboldó elnevezését, pedig eredetileg ennek sincsen gúnyos felhangja. Cigány szó, és egyszerűen meg nem keresztelt embert jelent.
Az pedig, hogy a magyarságnak vannak-e a bevezetőben felsoroltak mellett más elnevezései a szomszédos népek nyelvén, szintén megérne egy részletesebb vizsgálódást.
Az én véleményem szerint ezt a "badzskir" névváltozatot vehették át a XII-XIII. században a Havasalföldre és Moldvába települő románok az akkor itt élő török népektől, és így alakulhatott ki a nyelvükön a "bozgor" név, ami aztán pejoratív jelentést kapott.
Sok a pontatlanság a cikkben, főleg oláh vonatkozásban nagyon elnagyolt.
Viszont egy nyelvi fórumban: forum.index.hu
A kinai termékek sokszor, nagyon sokszor rosszak. Ezért, amikor azt mondjuk valamire, hogy kinai, azzal nem csak a gyártóra utalunk, hanem a termék minőségére is. Így a kinai szó már eleve megbélyegző is. Na most a románok, romák, szlovákok, szerbek példájára változtassuk meg a kinaiak elnevezését is, hogy ne bántsuk őket? Nem. Elég, ha a kinai termékek minősége kifogástalan lesz, és akkor a kinai szó is jót fog jelenteni. Mint, ami német: az biztos jó, pontos, sőt tökéletes. Így nem vagyok a mesterséges névváltoztatások híve. Az embert kell megváltoztatni, nem a nevét.
Nekem tetszett a cikk és nagyon érdekesnek találom az Ön hozzászólásait. :) Szívesen foglalkoznék ilyesmivel, ha a szavak is és nem csak a számok számítanának - így azt hiszem mégis könyvelő leszek. Az etimológiát meghagyom furcsa hobbynak. Mindenesetre kényelmesebb olvasni egy kutatás eredményeit, mint magát a kutatást véghez vinni.
Valamint ezen népek keveredése.
Minden más csak legenda, sóvárgás, humbuk, skizofrén sarlatán hisztizés.
--