A második világháború után egész Európában hajtóvadászatot indítottak a nácikkal együttműködő személyek ellen. A zsidódeportálások irányítóit halálra ítélték, a náci szlovák bábállam hatvanezer zsidó elhurcolásáért felelős belügyminisztere, Alexander „Šaňo” Mach azonban példa nélküli módon békés öregkort megélve ágyban, párnák közt halt meg 1980-ban. Őt nem üldözte a nyugati igazságszolgáltatás, nem kérte ki Izrael, és nem vadászott rá a Moszad sem.
az emelvényen Vojtech Tuka, jobbján Mach
Šaňo Mach 1902-ben született Tótmegyeren, apja eredetileg papnak szánta. (Hivatalosan is a Sanyó, azaz a Sanyi keresztnevet használta.) Az államfordulat után tanulmányait Nagyszombatban folytatta, 1920-ban úgy döntött, hogy az újságírói, politikusi karrier mégiscsak vonzóbb a reverendánál. A fiatal és energikus Mach csakhamar felkeltette Vojtech Tuka figyelmét, akiben ő nemcsak a mesterét, hanem a barátját is tisztelte, és mindenben követte. Amikor Tuka 1923-ban olasz és német mintára megalakította a Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) félkatonai szervezetét, a Rodobranát, amely a párt fiatal híveiből és főiskolásokból verbuválódott, Mach annak egyik vezetője lett.
A HSĽS a harmincas években a központi cseh kormányok meggyengítése érdekében erőteljesebben kezdett együttműködni a kisebbségek politikai pártjaival, a radikálisok a párton belül jelentősen megerősödtek, példaképet pedig elsősorban az olasz és osztrák fasisztákban, később a német nácikban láttak. Mach mestere távollétében nagyon gyorsan e radikálisok vezetőjévé vált. Szívós munkába kezdett, ahol csak lehetett, követelte a szlovákok autonómiáját.
Jozef Tiso, aki Hlinka halála után átvette a HSĽS vezetését, a párt mérsékelt szárnyát képviselte, ám ez nem gátolta abban, hogy egy autoriter parancsuralmi rendszert építsen ki, amely már határozottan magán viselte a nácizmus jegyeit. Az autonóm parlamentbe kiírt választásokon csak egyetlen közös pártlistát engedélyeztek, amelyen a magyar és német nemzetiségeket egy-egy jelölt képviselhette. A HSĽS átvette az állampárt szerepét, hivatalosan is megalakult a Hlinka Gárda mint a párt félkatonai szervezete.
A szlovák „mérsékeltek” árnyékában viszont a radikálisok is elkezdtek szervezkedni. Tuka, miután kiszabadult a börtönből, és házi őrizetét is feloldották, 1939-ig még nem vállalt semmilyen hivatalt, viszont erőteljesen lobbizott Hitlernél a leendő „független” szlovák állam megalakítása érdekében. Mach mint az újonnan megalakult szlovák propagandahivatal vezetője, mindent megtett annak érdekében, hogy a közvéleményt cseh-, magyar- és zsidóellenes jelszavakkal felkészítse a függetlenedésre.
Az első nagy próbára a bécsi döntés után került sor, amelyet óriási sérelemként élt meg a szlovák politikai elit. A döntésért „természetesen” a zsidókat hibáztatták, ezért számos antiszemita intézkedést foganatosítottak. Pozsonyban pogromot rendezett a csőcselék a zsidónegyedben, Jozef Tiso miniszterelnök aláírt egy – az akkor éppen Pozsonyban tartózkodó Adolf Eichmann által sugallt – rendeletet, amely alapján 7500 zsidót kényszerítettek a leendő új szlovák–magyar határvonal mögé.
A radikálisok újabb térnyerésére Szlovákia „függetlenségének” kikiáltása után került sor. Az új állam miniszterelnöke Vojtech Tuka lett, a Hlinka Gárda vezetését Šaňo Mach vette át. Szinte azonnal megjelentek a német mintára létrehozott náci faji törvények, amelyek előkészítésében Tuka nagy szerepet vállalt. A szlovák antiszemitizmus ötvözte magában a magyargyűlöletet is. Mach szavaival élve: „A zsidókérdésben mi már régen a magyarkérdést, a magyarosítás kérdését láttuk. (…) A zsidók magyarosítottak, a magyar kultúrát gyarapították, a magyar ügyet szolgáltak. (…) Ha volt egy nemzet, amelynek oka volt kitelepíteni a zsidókat saját területéről, akkor ez a szlovák nemzet volt.” Ezenkívül természetesen nem szabad alábecsülni a primitív haszonszerzés motívumát sem, Mach szerint „azokkal a zsidókkal, akiknek aranyuk, ékszerük, vagyonuk van, mindenhol rendet csináltak, és mi is rendet fogunk csinálni. Ki mit lopott itt, azt elvesszük tőle.”
A mérsékelt szárny nem nézte jó szemmel a radikálisok ilyen mértékű térnyerését, ezért megpróbálta őket félreállítani – ugyanakkor túllicitálni is. Hitler végül magához kérette Salzburgba a szlovák vezetőket, és változásokat eszközölt ki a szlovák kormányban: Tuka foglalta el a külügyminiszteri széket is, jobbkeze, Mach lett a belügyminiszter. A szlovák államiság „keresztapjának” kegyeltjei ezt természetesen igyekeztek meghálálni. Meghirdették a szlovák nemzetiszocializmus programját, amelyet a szlovák kulturális elit több tagja is magáévá tett a Mach által kezdeményezett tátralomnici találkozón.
hirdetés
Tuka már 1941 decemberében tárgyalt a német követtel a zsidókérdésről, és 1942 márciusában Mach-hal több alkalommal szorgalmazták törvény elfogadását a zsidók deportálásáról, májusban el is fogadta a parlament. Ám márciustól már folyt a zsidó lakosság deportálása a lengyelországi koncentrációs táborokba, novemberig hatvanezer zsidót, a szlovákiai zsidóság háromnegyedét telepítették ki.
Ahogy közeledett a front, a politikai elit jobbnak látta távozni az országból. Machot egy rövid németországi tartózkodás után az amerikaiak az egész volt szlovák kormánnyal együtt kiadták az újból megalakult Csehszlovákia hatóságainak, ahol népbíróság elé állították őket.
Az ügyész Mach-hal nem teketóriázott sokat, szinte azonnal tudatta vele, ne számítson arra, hogy életben hagyják. Nem is számított. A tárgyaláson nyíltan bevallott mindent, teljes mértékben vállalta a politikai felelősséget, ugyanakkor saját bevallása szerint nem érzett bűntudatot, csak sajnálatot a zsidók meggyilkolásáért. Azt állította, mindent a szlovák nemzet és a szlovák állam érdekében tett.
Máig viták tárgya, minek vagy kinek köszönhette Mach az életben maradását. Az nem valószínű, hogy őszinte beismerése lágyította meg a bírák szívét. A döntés feltehetően nem ezen a szinten született, és az indítékok tisztán politikaiak lehettek. A szlovák kommunista pártvezetés éppen ebben az időben vívta ádáz harcát a demokrata párttal, amely megnyerte az 1946-os választásokat, míg Csehországban a kommunisták kerültek ki győztesen. A szlovák pártvezetés az ítélettel tegnapi ellenfeleinek üzenhetett, 1943-ban ugyanis a Hlinka-pártnak háromszázezer regisztrált tagja volt, és ezekre a „kis ludákokra” most Gustáv Husákéknak nagy szükségük volt.
Mach 23 évet töltött börtönben, 1968-ban szabadult Alexander Dubček amnesztiájával, valószínűleg éppen azért, mert szerepet játszott Dubček apjának szabadlábra helyezésében a háború alatt. Nyugdíjaséveit emlékiratai írásával töltötte, a halál 12 évvel később, ágyban, párnák közt érte.
Mach sorsa tipikus 20. századi szlovák politikai karrier. Ellenzékiként kezdte, szemben állt az államhatalommal, utána a legmagasabb közjogi pozíciókból befolyásolta az ország sorsának alakulását. Bár papnövendékként indult, mindvégig képtelen volt morális megfontolásból ellenállni vagy személyes kockázatot vállalni. Sokadmagával vallotta: „mindenekelőtt szlovákok vagyunk, csak második helyen lehet, ami elválaszt minket”, és ez a felfogás a mai szlovák társadalomban is jelen van. A háború után kivégeztek ugyan néhány szlovák politikai vezetőt, de amint a népbírósági ítéletekből kitűnik, a vétkeseket nem elsősorban a szlovákok között keresték, így az a paradox helyzet állt elő, hogy ezek a bíróságok az igazságszolgáltatás helyett az etnikai tisztogatás eszközeivé váltak. Hogy mennyire nem volt a szlovák társadalomban bűntudat az 1939–1944 között történtekért, mi sem illusztrálja jobban, mint az 1945. szeptemberi nagytapolcsányi pogrom, amely során a város lakossága a karhatalommal karöltve támadta meg a koncentrációs táborokból visszatérteket.