Történelemportál

Behálózott egyház – Tisztítótűz az evangélikusoknál

Az egykori ügynökeitől való maradéktalan megtisztulás, a múlttal történő szembenézés reményében rövidesen megjelenik a Háló című könyvsorozat második kötete, amelyet a Magyarországi Evangélikus Egyház múltját vizsgáló tényfeltáró bizottság állít össze. A három történészt, egy jogászt és egy lelkészt tömörítő testület a zsinat megbízásából 2005 óta az állambiztonsági iratokat dolgozza fel. A közeljövőben megjelenik – a tavalyi bevezető tanulmánykötet után – az első, konkrét személyeket és jelentéseiket tartalmazó kötet, amely várhatóan viharokat kavar majd. Kiderült ugyanis: a Kádár-korszakban az egyházi vezetést behálózták az ügynökök. A miértekről és a hogyanról kérdezte a Magyar Nemzet Kertész Botond történészt, a tényfeltáró bizottság tagját.

Kertész Botond történész (fotó: mno.hu)

– Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az evangélikus egyház szembenézzen az ügynökeivel? Nem sok ez?
– Hogy sok-e, vagy kevés? Mindkettő mellett elhangzanak érvek. Az egyik álláspont szerint minek bolygatni a múltat, csak megbántjuk a még élőket, borítsa inkább jótékony homály a múlt bűneit, és talán majd egyszer, évtizedekkel a haláluk után elővesszük a témát. A másik vélemény szerint már 1990-ben el kellett volna kezdeni az egyház ilyen szempontú átvilágítását, de ha most tesszük, az még mindig jobb, mintha nem tennénk. Én ez utóbbi mellett volnék. Ha nem mi, akkor feldolgozza helyettünk az iratokat más, ami az egyháznak csak árthat.

– Tudtommal a keleti blokk többi országában jóval előrébb tartanak a szocializmussal való szembenézésben, a bűnök feltárásában.
– E téren az utolsók között vagyunk a sorban, miközben a németországi gyakorlat a leginkább példamutató. Nagyon érdekesek a hasonlóságok és a különbözőségek nemcsak az egykori állami–egyházi viszony tekintetében, hanem abban is, hogy a tényfeltárásnak milyen fázisai voltak Németországban, és milyenek nálunk.

– Különbözőek?
– Ellenkezőleg, meglepően hasonlóak. A német evangélikus egyházban is az volt 1990 után a nézet, hogy ne kutassuk az aktákat, majd az érintettek önként bevallják, hogy együttműködtek az állambiztonsággal, és akkor majd feláll egy egyházi bizottság és házon belül diszkréten elintézik az ügyet. Aztán kiderült, hogy ez nem működik, mert az ügynökök nem jelentkeztek önként leleplezni magukat, de már késő volt. A német evangélikusoknak azzal, hogy tétováztak a saját múltjukkal való szembenézés ügyében, röpke két év alatt sikerült lerombolniuk azt az általános népszerűséget, amit azzal vívtak ki, hogy jelentős szerepet töltöttek be a polgári ellenállás szervezésében, a fal ledöntésében. Ez nagyon fontos tanulság a számunkra. Bármennyire is fájdalmas az egyháznak szembesülnie egykori önmagával, e nélkül súlyos erkölcsi deficit keletkezik, amely a küldetését veszélyezteti. Hogyan legyen hiteles az, akinek takargatnivalója van?

„Mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk, mert nálunk nem klerikális, tehát papi uralom van, hanem munkás-paraszt uralom…” (Kádár János, 1958)

– A hitelesség nemcsak az egyház tekintetében lenne fontos, hanem más társadalmi szereplőknél is, de Magyarországon még párt is van olyan, amelyiket nem zavarja, hogy a vezérkara csupa pártállami emberből áll.
– Ez igaz, de egy történelmi egyház esetében fontosabb a hitelesség, hiszen sem vagyona, sem erős közéleti befolyása nincsen. Ahhoz, hogy egyáltalán meghallják a szavát, hitelesnek kell lennie. Ez mindenkinek érdeke. A magyar társadalomra bizony nagyon ráfér, hogy valahonnan hiteles erkölcsi útmutatást kapjon.

– Az imént azt mondta, sok a hasonlóság, de velünk ellentétben Németországban mégis korábban sikerült megbirkózniuk az egyházaknak az önvizsgálattal. Miért?
– A német egyházak kevésbé voltak érintettek az állambiztonsággal való együttműködésben, mint a magyarok. A németek – talán a barna diktatúra tanulságait is felhasználva – a távolságtartás politikáját folytatták. Ezt úgy fogalmazták meg a keletnémet evangélikusok, hogy ők „nem egyház a szocializmus ellen, de nem is egyház a szocializmusért, hanem egyház a szocializmusban”. Persze, komoly erkölcsi és anyagi támogatóként ott állt mögöttük a nyugatnémet evangélikus egyház, ami egyben fegyelmezőerőt is jelentett a számukra. Makacs következetességgel tartották a tisztes távolságot nemcsak az állambiztonságtól, de magától az NDK államtól is. Megvoltak a belső egyházjogi szabályai annak, hogy a lelkészek hogyan állhatnak szóba egy állami tisztviselővel. Magyarországon ilyen szabály egyáltalán nem volt. A magyar evangélikus egyház – ellentétben a némettel – nyíltan vállalta, hogy lojális a rendszerrel. Ehhez nem kell állambiztonsági iratokat tanulmányozni, elég felütni az evangélikus egyházi sajtó korabeli április 4-i, május 1-jei, november 7-i számait. Nyilvánvalóvá válik az írásokból, hogy az egyház vezetői támogatták a Kádár-rendszer ’56 utáni konszolidációját.

– Ezek az egyházi vezetők hogyan tudták összeegyeztetni a vallásos hitüket az általuk támogatott rendszer ateizmusával?
– Az ellentmondást úgy lehetett feloldani, hogy megkeresték az egyházi tanítás és a baloldali ideológia olyan közös pontjait, mint a szociális érzékenység, vagy a béke iránti elkötelezettség, ami alapján aztán fel lehetett sorakozni a rendszer mellett. Példákat is fel lehetett sorakoztatni arra, hogy az egyház mindig is követte azokat a – marxista történettudomány által használt kifejezéssel élve – „haladó hagyományokat”, amelyek „előmozdították a dolgozó nép felvirágoztatását és a világbéke megszilárdítását”. Persze ez meglehetősen leegyszerűsítő történelemszemlélet.

– De abból, hogy vannak bizonyos közös halmazok, még nem következik automatikusan, hogy a rendszer kiszolgálójának kell lenni.
– Ezek az egyházi vezetők kompromisszumot kötöttek azért a minimális engedményért, hogy az állam hagyjon némi életlehetőséget az egyház számára: a templom falai közt engedje a prédikációt, megengedje istentiszteletek, misék tartását, felnőtteknek lehessen bibliaórát tartani, az ifjúságnak ellenőrzött keretek között hittant oktatni, konfirmálni, bérmálkozni. Ezért viszont nagy árat kellett fizetni. A kollaboráns egyházi vezetők elfogadták az egyházi autonómia teljes megszüntetését, az egyház működésének korlátozását. Elfogadták a kinevezések állami ellenőrzését és elfogadták, hogy például a katolikus egyház esetében a püspökségek levelezését az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) embere, gúnynevén a „bajuszos püspök” bontja fel egészen a hatvanas évek közepéig. Elfogadták, hogy jelentéseket kell írni mindenről, hogy még a meghívókat is cenzúrázza az ÁEH, ha három példánynál több készül belőle. Tudomásul vették, hogy azokat a híveket, akik egyházi házasságot kötöttek, vagy megkereszteltették a gyereküket, gyakran sújtja hátrány a civil életben. E kompromisszumok közül az egyik legszomorúbb az volt, hogy ezek az egyházi vezetők nemhogy nem kürtölték világgá, hogy Magyarországon mennyire megsérti a hatalom a vallásgyakorláshoz fűződő alkotmányos jogokat, de egyenesen ennek ellenkezőjét hirdették. Külföldön azt nyilatkozták, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, és akik ezt kétségbe vonják, azok hazudnak.

– De miért érte meg békepappá válni? Egyáltalán miért és hogyan alakult ki, hogy a magyar evangélikus egyház együttműködőbb volt, mint például a keletnémet?
– Ez a Rákosi-rendszerig vezethető vissza. Itt az ötvenes évek diktatúrája az egyik legkeményebb volt az egész szovjet megszállási övezetben. Érsekeket, püspököket, egyházi személyeket tömegesen lecsukni, papokat lincselni, egyik napról a másikra földönfutóvá tenni évszázadok óta regnáló szerzetesrendeket, iskolákat elvenni, az egyházat minden anyagi bázisától megfosztani, belső autonómiáját felszámolni, ez példa nélkül állt az ország ezeréves történetében. Erre az egyházak nem tudtak felkészülni. Az ötvenes években minden egyház éléről, így a protestáns egyházak éléről is eltüntették a legitim, választott vezetőket, és saját bábfiguráikat ültették a helyükre. Ilyen előzmények után jött ’56, és pillanatok alatt megtörtént a visszarendeződés mind az evangélikus, mind a református egyházban. Lemondatták a kompromittálódott vezetőket, és a helyükre visszakerültek a demokratikusan megválasztott vezetők. Ordass Lajos, vagy Túróczy Zoltán püspökök működése alatt hihetetlenül virágzó egyházi élet kezdett kialakulni. 1958-ra aztán újra eltávolították őket hatalmi szóval és a legkompromittálódottabb személyeket leszámítva visszahelyezték a forradalom előtti vezetőket, akik aztán elfojtottak minden kezdeményezést.

– Tehát Kádárék is ugyanolyan kíméletlenek voltak, mint Rákosiék?
– Inkább csak a módszerek változtak. Azonban a „puha” diktatúra idején is több mint 300 egyházi személy szenvedett el koholt vádak alapján börtönbüntetést. Talán az enyhébb bánásmód jeleként értékelhető, hogy az evangélikus egyház éléről eltávolított Ordass Lajos püspök helyére azt a Káldy Zoltánt helyezték, aki korábban nem kompromittálta magát a hatalom oldalán. Később azonban ő is ideális együttműködő partnernek bizonyult a rezsim számára. Jellemzően például országgyűlési képviselő volt három cikluson keresztül a Hazafias Népfront színeiben, sőt a népfront országos tanácsának tagja is volt.

Egyházi vezetők a Parlamentben (fotó: mno.hu)

– Mik voltak az együttműködés formái?
– Nagyon fontos leszögezni, hogy külön kell kezelni az Állami Egyházügyi Hivatallal és az állambiztonsággal való együttműködést. Az ÁEH-val való viszony nyílt és intézményes volt. Természetesen az ÁEH-n keresztül is lehetett ártani az egyháznak, de itt beszervezésről nincs szó. Az állambiztonsággal való titkos kapcsolat azonban nagymértékben gyalulta az érintettek erkölcsi érzékét, amire tudatosan épített az állambiztonság. A titkos kapcsolat miatt nem lehetett az érintettnek külső kontrollja. Több éven keresztül jelentő ügynököknél sokszor megfigyelhető, hogy egyre „durvább” jelentéseket írnak és helyzetüket saját karrierépítésükhöz próbálják felhasználni.

– Sikerrel is járnak?
– Ha megnézzük, hogy a beszervezettek egy része milyen egyházi karriert futott be később, akkor ez egyértelművé válik. Az együttműködőket igyekeztek döntéshozói, véleményformálói pozícióba juttatni. Így jutottunk el odáig, hogy idővel az egyházi vezetés nagyobb része érintett volt.

– Nagyon súlyos kijelentések ezek.
– Nagyon súlyosak a dokumentumokkal alátámasztott tények. A legtragikusabb, hogy az érintettségnek ezen mértéke miatt a belső bizalmi kör tört meg, hiszen nem „mi” voltunk és „ők”, mint a németeknél, hanem „mi is ők” voltunk.

– A lelkészek sejtették, hogy kik az ügynökök?
– Talán sejtettek ezt-azt, de nem tudták biztosan, sőt az ügynökök sem tudtak egymásról. De nemcsak a magas beosztásban lévőket szervezték be, hanem sokszor „kis” papokat is.

– Ha kiszemelt valakit a államvédelem, nem volt lehetőség kitérni a beszervezés elől?
– Én határvonalat húznék azok között, akiket sikerült beszervezni, és akiket nem. Ezzel nem mondom azt, hogy akiket nem sikerült, azok szentek voltak, akiket viszont igen, azok elvetemült gazemberek, de azért ez egy egyértelmű vízválasztó. Mindenre lehet nemet mondani, jóllehet minden történelmi pillanatban más-más kockázattal, és mindenben lehet alkalmatlannak bizonyulni.

– A beszervezettek a kényszerre szoktak hivatkozni.
– Ez a védekezés részben helytálló is, hiszen valóban nem úgy működött, hogy valaki saját akaratból kopogott az államvédelem ajtaján és kérte a beszervezését. Az állambiztonság előzőleg megfigyelte, feltérképezte a kiszemelt ember személyiségét, felmérte a gyenge pontjait, majd csak ezt követően szólították meg. A megkeresett személy ekkor vagy határozott nemet mondott, vállalva az ismeretlen következmény kockázatát, vagy dekonspirálta magát, mint Sztehlo Gábor, aki nemes egyszerűséggel világgá kürtölte, hogy őt megkeresték.

– Sztehlo Gáborral mi lett ezek után?
– Ő egy erős, karizmatikus személyiség volt, korábban részt vett a zsidómentésben, majd gyerekotthont alapított, de a beszervezési kísérlet után nem sokkal mégis Svájcba emigrált. Nem zárom ki, hogy volt összefüggés a két dolog között.

– És akik aláírtak? Ők milyen stratégiák közül választhattak?
– Az egyik lehetőség az volt, hogy jelentéseikben az állambiztonság számára csak használhatatlan információkat közöltek. Ez esetben idővel leszálltak róluk, bár sosem könnyű eldönteni, hogy mi a jelentéktelen információ, és mi nem az. Ennek speciális, egyházi válfaja volt, hogy például amikor egyházi konferenciáról kellett jelenteni, elmélyedtek a teológiai részletekben, rettenetes fejfájást okozva ezzel szegény munkás származású tartótiszteknek. Én tanultam teológiát, de bizony nekem is kemény kihívás néhány ilyen jelentés elolvasása.

– De mit tehetett akkor, ha egy konkrét személyről kellett jelenteni?
– Nagyon gyakori volt, hogy az illető igyekezett mindenkiről csak jókat írni: haladó gondolkodású, nem politizál, de ha mégis, akkor a szocializmusról és az állami vezetőkről csak kedvezően nyilatkozik, satöbbi. Sajnos nem csak ilyen „ártatlan” jelentéseket olvastunk, volt, aki valóban teljesen azonosult a rendszer szempontjaival. Nemcsak az a fontos tehát, hogy jelentett-e, vagy sem, hanem az is, hogy ha jelentett, akkor mit. Erről szól a kutatásunk. Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha már valaki aláírt és jelentett, akkor megérdemel a könyvünkben minimum húsz oldalt.

– A Magyar Evangélikus Egyház megtisztult 1990 óta?
– Az állambiztonság 1990-ig biztosan működtette a besúgóhálózatot. A rendszerváltáskor volt olyan püspök, aki váratlanul nyugdíjazását kérte, és senki sem tudta róla, hogy valójában azért-e, mert ügynök volt. Erre csak a kutatások során derült fény. Hogy megtisztultunk-e? A tényfeltárás célja éppen a katarzis, a megtisztulás. Ennek csak egy része a bizottság munkája, a megtisztulás az egyház egészén múlik. Minden bizonnyal sok fájdalmat okoz a munkánk, sebeket szakítunk fel. A megtisztulás másként nem megy. Nem ítélkező testület, hanem tényfeltáró bizottság vagyunk, ezért az érintettség nyilvánosságra hozatala nem von maga után egyházi jogkövetkezményt. Az érintettek, és valljuk be, az egyház számára is kényelmetlen tények feltárásával és publikálásával azonban tartozunk azoknak – és ők voltak többségben –, akik ellenálltak a nyomásnak, a kísértésnek és nem voltak hajlandók az együttműködésre. Eredmény, hogy máris volt két ember, Reuss András teológiai tanár és Keveházi László nyugalmazott esperes, akik kiálltak a nyilvánosság elé, bevallották, hogy kapcsolatuk volt az állambiztonsággal és bocsánatot kértek érte. Én személy szerint fejet hajtok előttük, amiért volt lelki erejük hozzá. Többen megkeresték már rajtuk kívül is a bizottságot, köztük olyanok is, akikről nem is tudtuk, hogy beszervezettek. Ez is pozitív fejlemény.

„…mit akarunk mi az egyházzal… most nem úgy lesz, hogy alkalmazkodnak és megmaradnak, hanem alkalmazkodnak és meg fognak szűnni.” (Kádár János, 1960. március 1-jén, az MSZMP PB ülésén)

– Mi van azokkal az ügynökökkel, akiknek az iratanyaga eltűnt?
– A kutatásnak ez sajnos alapvető etikai dilemmája. Előfordulhat, hogy éppen azoknak a „nagyhalaknak” a kiléte marad titokban, akik buzgón jelentettek és sokkal többet ártottak az egyháznak, mint akiknek az esetét feltárjuk. Keveházi Lászlótól tudjuk, hogy 1990-ben, amikor utoljára találkozott a tartótisztjével, azt mondta a titkosrendőr, hogy nyugodjon meg, ők gondoskodnak róla, hogy semmi nyoma ne maradjon fenn annak, hogy jelentett.

– És valóban így lett?
– Valóban. 1990 után volt bőven idejük az iratok „rendezgetésére”, ami sokaknak állt az érdekében. Ennek ellenére a bizottság álláspontja az, hogy ebben a helyzetben is mindent nyilvánosságra kell hozni, amihez csak hozzáférünk. Annál is inkább, mert ha végre az állam rászánja magát, és hozzáférhetővé teszi az állambiztonság elektronikus nyilvántartását is, az eltűnt dokumentumok egy része úgyis pótlódni fog. A bűnökért akkor is felelnünk kell, ha mások még nagyobb bűnöket követtek el.

– Állítólag hamisított iratokat is gyártottak utólag, csak hogy besározzanak ártatlanokat.
– Van, aki ezzel próbál védekezni, de sem én, sem más kutatók eddig nem találtak erre példát. De mielőtt kíméletlenül kimondanánk minden érintettről az igazságot a tervezett kötetekben, egy dolgot szeretnék kőbe vésni: az egyházak, így az evangélikus egyház is ebben a történetben egyértelműen áldozat. E drámában az a legtragikusabb, hogy nem csak kisemmizték az egyházakat, nem csak megszüntették az önrendelkezésüket, nem csak megakadályozták, hogy betöltsék társadalmi küldetésüket, de ráadásul a saját – hatalom által rájuk oktrojált – vezetőin keresztül nyomták el őket. Mindez a szocialista államgépezet bűne, amelyről egyre inkább hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Talán ha ezekből a történetekből több minden nyilvánosságra kerül, nem Kádár János lesz az egyik legpozitívabban értékelt történelmi személyiség Magyarországon.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!