A közelmúltban, szeptember 4-én az erdélyi Ma­ros­hévízen avatták fel egy elfeledett magyar politikus, író, egy lényeglátó magyar ember, Urmánczy Nándor szobrát. Az Urmánczy Nándor Egyesület által kezdeményezett szoborállításnak különös jelentőséget ad, hogy a szobor felavatásán Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke is megjelent.

A Hargita megyei Maroshévízen 1868-ban született Urmánczy Nándor politikai és közéleti tevékenységének sokrétűsége rendkívüli változatosságot mutat. Célját és lényegét tekintve azonban mind egy kérdés, a nemzeti összetartozás és cselekvőkészség iránti elkötelezettség gondolata köré csoportosítható. A szászrégeni választókerület küldötteként tizenhat éven keresztül (1902–1918) volt tagja a magyar képviselőháznak. Aktív képviselői tevékenységének köszönhetően fejezték be és adták át 1909. október 29-én a Székely körvasút Szászrégen és Gyergyószentmiklós közötti szakaszát. 1909-ben közbenjárásának eredményeként kezdte meg működését Maroshévízen az első bíróság és pénzügyőrség. Az első világháború ideje alatt, 1917-ben önként vonult be katonának. Negyvennyolc évesen a 9-es honvédhuszárok önkéntese lett, és a bukovinai fronton teljesített szolgálatot. Hősiességéért vitézségi érmet kapott. 1918 októberében kormánybiztossá nevezték ki, és Pólába (ma Pula) küldték, hogy az ott szolgálatot teljesítő, mintegy húszezer magyar tengerész helyzetéről készítsen jelentést. Ugyanezen év novemberében Budapesten Jancsó Benedekkel, zilahi Sebess Dénessel és Ugron Gáborral közösen megalakították a Székely Nemzeti Tanácsot.

Erdély román uralom alá kerülését követően Urmánczy távozni kényszerült szülőföldjéről. A trianoni döntést követően nevéhez fűződik a Védő Ligák Szövetségének megalapítása, melynek két fő kezdeményezése, a pesti Szabadság téren felállítandó Észak, Dél, Kelet, Nyugat szoborcsoport, valamint a Nemzeti Hitvallás és Jelmondat megalkotására vonatkozó pályázat kiírása volt. Az ő indítványára született a nemzeti összetartozást jelképező, 1928-ban a Szabadság téren felállított Ereklyés Országzászló, és annak egész Magyarországra kiterjedő mozgalma, melynek eredményeként a két világháború között több mint ezer országzászlót állítottak fel. Az Ereklyés Országzászló Mozgalom egy hatalmas nemzeti gondolat, a nemzeti együvé tartozás érzésének meghatározó kifejező eszköze volt. Benne testesült meg mindaz, ami akkor minden magyar ember szívében ott lakozott, a vágy a nemzeti újjáépítkezés és cselekvőképesség újbóli megteremtésére. E gondolat és küldetés meghatározó erejű kifejezőeszköze az Ereklyés Országzászló, amelynek márványa csak kő, zászlaja csak szövet, földje pedig csak por lett volna, ha az új honalapító nemzedék szívében nincs ott az érzés, agyában nincs ott a gondolat, és lelkében nincs ott az eszmény, amelyet az ereklyetartóban elhelyezett föld, és az árbocra felhúzott zászló testesített meg: a nemzeti megmaradás és magyar jövő megteremtésének nagy eszmei célkitűzése.

Urmánczy Nándor politikai folyamatokban és eseményekben betöltött szerepét a marxista és posztmarxista történetírás minden eszközzel igyekezett eltorzítani. Urmánczy végigélte mindazt, ami a 20. századi magyar történelem szempontjából sorsfordító esemény volt. Tanúja volt az ország háborúba lépésének, a forradalmak korának és hazánk katonai megszállásának. A trianoni diktátum meghozatalát követően az ország legjelentősebb társadalmi megmozdulásának, az Ereklyés Országzászló Mozgalomnak lett a vezéralakja. Aktivitása és munkabírása szinte nem ismert határokat.

Urmánczy történelmi szerepének tisztázása és helyes megítélése érdekében rendkívül sok elvégzendő munka és számos történészi feladat áll előttünk. Lehetőségeinket azonban jelentős mértékben szélesíti, hogy fennmaradt 68 kötetes naplója. Unokájának, Gortvay Istvánnak jóvoltából – aki a köteteket a Országgyűlési Könyvtárnak adományozta – immár kutathatóvá váltak Urmánczynak a korszak történelmi eseményeivel összefüggésben papírra vetett gondolatai. Naplóját olvasva nemcsak a nagyszerű államférfi és egy aktív közéleti tevékenység körvonala bontakozik ki előttünk, hanem egy nagyon szeretni való ember lénye is. Egyet lehet érteni azokkal, akik úgy gondolkodnak róla, hogy magyar volt, aki szenvedélyesen szerette a fajtáját és hazáját, és ebben nem ismert megalkuvást. Egy adottság és két erény, amelyekből bármelyikért sokat lehetett szenvedni a 20. században. És néha, nagyon ritkán, boldognak is lehetett lenni. Neki mindkettőből kijutott.

Miként Herczeg Ferenc feljegyezte róla, huszonkét esztendős száműzetés után, 1940 októberében hazatérve Maroshévízre, a magyar Észak-Erdélybe, csak annyit mondott: „Soha életemben nem voltam ilyen boldog.” Majd nyolc nap múlva meghalt. Lénye, személye, gondolatai és tettei azonban itt maradtak velünk, és cselekvésre köteleznek bennünket.