Történelemportál

A Maderspachok Magyarországért

Az osztrák–német Maderspach család a 18. század elején telepedett le Délkelet-Magyarországon. A szívvel-lélekkel magyarrá vált népes família tagjai nemzedékeken át építették új hazájukat, s ha kellett, tűzzel-vassal küzdöttek osztrákok, szerbek, románok, oroszok ellen a magyarságért.

Maderspach Viktor mellszobra Telkiben (fotó: Csalavári László)

Az 1710-es évek vége felé érkezik Magyarországra a török hódoltság után elnéptelenedett vidékek kipusztult lakosságának pótlására a betelepítettek első hulláma. 1726-ig egyedül a Bánságban mintegy 25 ezer német anyanyelvű család lel új otthonra, Dél-Magyarországon 53 új falut alapítanak, már 1718-ban, a pozsareváci béke évében háromezer telepesnek a Temességbe költözéséről születik döntés.

Ezekben az időkben kászálódik le a Duna és a Tisza találkozásánál fekvő Titelnél a hajóról a Tirolból érkező – Ulmban behajózott –, eredetileg Mudersbach(er) családnevet viselő, népes Maderspach család is. Már több nemzedék óta a bányaiparban dolgoznak: bányamesterek, üzemvezetők, de akad közöttük bányamérnök is. A háromévesen Magyarországra került Leonhard már Hunyad megyében, a Szörényi-érchegységben, Oravicabányán működik, egyik fia, az 1759-ben született Johann pedig a Ruszka-havasokban vasérclelőhelyet, hámort épít. De igazából fia, az 1791-es születésű Károly az, aki – társával, Hofmann Antallal együtt – 1824-ben engedélyt kér a hatóságoktól egy úgynevezett ércleolvasztó huta építésére. Társaságuk kiépíti Ruszkabányán azt a vasgyárat, amely nemsokára a reformkori Magyarország legnagyobb és legkorszerűbb ilyen jellegű ipari létesítménye lesz. Maderspachék a lugosi Temes-szakaszhoz megtervezik és elkészítik az ország első, akkoriban világszabadalomnak számító úgynevezett vonórudas ívhídját, majd nemsokára a herkulesfürdői Cserna-hidat, 1842-ben pedig a karánsebesit.

A hazáért és szabadságért

Széchenyi Istvánnal már jó ideje kapcsolatban vannak, a legnagyobb magyar igen nagyra becsüli Maderspachék ténykedését, Károllyal különösen jóban van. És aligha túlzás kijelenteni: hajszálon múlt, hogy ma nem Maderspachék-tervezte Lánchíd íveli át a Dunát – Széchenyi alighanem csak közismert anglomániája miatt döntött végül az éppen kétszáz éve született skót mérnök, Clark Ádám mellett, hiszen a pályázatok elbírálásakor mindössze annyi kifogás (?) merült fel velük szemben, hogy mivel „előlegesen elhatározott” elvek szerint a magas grémium „csak olyan művészeknek terveit fogadhatja el, kik már hasonló nagy munkát tökéletességre hoztak”, hát ők ily módon „mellőztetnek”…

A szabadságharc először Maderspach Károly két évvel fiatalabb öccsét, a hivatásos katonaként, századosi rangban a Délvidéken szolgáló Ferencet hozza helyzetbe, aki már augusztusban szétveri a lázadó szerbeket; késő ősszel és a tél elején Alibunárnál és Jarkovácnál arat fényes győzelmeket. Amikor azonban 1848 végén a magyar hadvezetés kivonja a Délvidékről a magyar csapatokat, a visszavonulás során súlyos fagyási sérülésekkel kínlódó, majd tüdőgyulladást kapott Maderspach Ferenc január 19-én a Bánságnak földjén visszaadja lelkét Teremtőjének – a magyar szabadságharc mártírjaként a közeli Zsombolyán helyezik örök nyugalomra.

Közben Károlyék a szabadságharc egyik legnagyobb fegyvergyárává alakítják, „profilírozzák” át a ruszkabányai ipari komplexumot: a gyár mindvégig az erdélyi magyar hadsereg legnagyobb szállítója. Amikor pedig bekövetkezik a szörnyű vég, a Törökország felé menekülő Bem tábornok törzskarával a jól ismert, oly megbízható Maderspach családnál tölti legutolsó magyarországi éjszakáját. Károly és felesége, Buchwald Franciska iszonyatos árat fizet mindezért: Haynau parancsára az asszonyt a bevonuló osztrákok a közelben nyilvánosan meztelenre vetkőztetve megvesszőzik. (E büntetés az akkori közerkölcs és közfelfogás szerint rendkívül durvának és megalázónak számított.) Maderspach Károly a hír hallatán egyik lövegét megtölti, meggyújtja a kanócot, majd fejét fáradtan az ágyú csöve elé hajtja…

Az utolsó magyar akcióhős

Franciska nemcsak életben marad, de – kései hús-vér Baradlaynéként – utódait szívósan a magyarellenes erők gyűlöletére, a velük szembeni harcra neveli. Unokája, bizonyos Maderspach Viktor pedig alighanem az utolsó magyar akcióhőssé, a legújabb kori magyar történelem egyik legismeretlenebb nemzeti hősévé, egyben talán legvonzóbb, legeredetibb alakjává lett.

Maderspach Viktor igazi históriája az első világháború alatt kezdődik, de az előzmények sem elhanyagolhatók. Az 1875-ös születésű fiút kora gyermekkorától szinte eleve elrendelt hatások érik: a szabadságharc bukása után a család áttér a fakitermelésre, a faüzemekben Viktort a világ minden tájáról odavetődött, különlegesen kalandos sorsú, olykor nagyon is kétes egzisztenciák és extravagáns különcök egész hada veszi körül. A maguk módján éppúgy nevelik, tanítgatják a rendkívül értelmes, tehetséges, kiváló szellemi és fizikai adottságokkal rendelkező, érdeklődő fiatalembert, mint édesapja, a neves vadász, a Zsil-völgyi faipar egyik első fejlesztője. Viktor pedig figyel és tanul: sportol és mérnöki tanulmányokat folytat, írogat és vadászik, utazgat és – született parancsnok, nagyhatású vezéregyéniség lévén – valóságos tábort vonz maga köré. Akár a régi mesterlegények, szakmát tanulni indul a világba, eljut Amerikába, bútorgyári munkásként dolgozik, de Törökországot éppúgy meglátogatja, mint Afrikát. A magyaron kívül hat nyelven – németül, angolul, fran­ciául, olaszul, románul, törökül – beszél, és egészen természetes, hogy a háború kitörésekor önként jelentkezik harctéri szolgálatra.

Éppen szabadságon van otthon, amikor 1916 augusztusának legvégén megtörténik az addig elképzelhetetlen: a román csapatok betörnek a cs.kir. hadvezetés által bűnösen védtelenül hagyott Erdélybe. Maderspach Viktor századost már a legelső napokban azzal a rendkívüli feladattal bízzák meg, hogy kiváló helyismeretét és adottságait felhasználva, szervezzen szabadcsapatokat – mai szóval: kommandós alakulatokat – a megszálló román csapatok folyamatos nyugtalanítására. Viktornak – így kell elképzelnünk – felcsillan a szeme. Mint az ínyencnek, aki régóta nélkülözött, különösen kedvelt fogáshoz jut – mint az eleve elrendelt embernek, aki előtt megvilágosodik: megtalálta a sorsa. Rövid időn belül igen hatékony akciók sorát hajtja végre embereivel, akik között éppúgy van olasz kalandor, mint nemzettársaitól a magyar hazát védő román pásztor, no meg egy csapat különösen elszánt bosnyák muzulmán; talán tőlük tartanak leginkább a román támadók. Mire az agresszorokat a németek kiverik Erdélyből, Maderspach harcosait már mindenfelé csak „oláhölők” néven emlegetik.

A százados csapataival részt vesz a budapestinél sokkal kevesebbet emlegetett, de annál valóságosabb bukaresti bevonulásban is (december 7.), majd egészen a Fekete-tengerig zavarja az Erdélybe betört hódítókat, míg végre 1917 elején hazaindulhat övéihez. Midőn pedig 1918–19 vészterhes időszaka elérkezik, Maderspach Viktor már az egyetlen potens magyar véderő, a Kratochvil Károly vezette Székely Hadosztály katonája. A parancsnok különösen a legutolsó, Mátészalka körüli csatákban emeli ki Maderspach Viktor vitézségét.

Soprontól ismét Erdélyig

Újdonsült román állampolgárként az iszkronyi birtokon, családi körben, csendben éldegélni próbáló, immáron 45 esztendős férfiúnak egy percnyi nyugta sincs. A román hatóságok megkülönböztetett figyelemben részesítik, az ikszedik provokáció azután tettlegességbe csap át, az egyik ügynököt puszta kézzel agyonüti, a másikat súlyosan megsebesíti – Maderspach Viktornak menekülnie kell. Estélyi öltözékben, zuhogó esőben, nem éppen idilli éghajlati és terepviszonyokkal rendelkező retyezáti május elején, az Úr 1921. esztendejében. Kilenc nap alatt, kalandregénybe illő körülmények között ér át a csonka országba. És tegyük hozzá: minden valószínűség szerint ő az utolsó magyar, aki fegyverrel a kezében, harcolva hagyja el „őseink kertjét”, Tuhutum vezér országát, az Erdőn Túli Földet…

És már ez év második felében Nyugat-Magyarországon, sebtében újraszervezett szabadcsapatainak maradékával komoly része van abban, hogy a harcok után az év végén sor kerülhet a népszavazásra, amelynek eredményeként Sopron és környéke magyar maradhatott (lásd: Az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés). A két világháború közötti időszak csöndes, békés évtizedei után – Mátyásföldön lakik – a második bécsi döntést követően természetesen katonának jelentkezik. Debrecen és Nagyvárad között, tragikus véletlen baleset szövődményeként fellépő betegségben hal meg 1941. október 3-án.

Tűzzel-vassal a hazáért

A Maderspachok persze azóta is, ma is velünk, köztünk élnek. A leszármazottak legalább kilencven százaléka hű Maderspach Ferenc, Károly, Viktor, Buchwald Franciska – meg a többiek – hagyományos eszményeihez. A Maderspachok példázata a legszebb magyar tanulságok egyike: a magyarrá válás, a befogadó haza iránti megindító, az életet is odaadni tudó áldozatkészség nem származás, nem vér és faj kérdése, hanem erkölcs, lélek és világkép gyümölcse. Történelmünk nagy alakjait tisztelhetjük ezekben a német nevű, kiváló magyar emberekben.

6 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!