Felzaklatott lelkünk tele van most is a menekülés borzalmas napjainak fojtó impressziójával és a bizonytalanság nyomasztó érzésével. A mi vándorlásunk megpróbáltatásos otthontalanságunk históriája nem zárult le. A háború által okozott károk helyrehozatala, még a romok eltakarítása is csupán jó szándék és égő vágyakozás, a veszedelmes frontközelség, a minden ingó vagy ingatlanunkból kifosztottság szomorú valósága, a lakóhelyünknek minden más helynél nehezebb megélhetési viszonyai s híveink számottevő részének még mindig idegenben való szétszórtsága. Feldúlt, megrabolt hajlékunkhoz nem engedett vissza, csak közelebb hozott. A történet megírása ezért nehéz! Eljön-e valaha az a minden fájó emléket elfedező nyugodtság az életünkben, amikor a historikus objektív nézőpontjából emlékezhetünk, s beszélhetünk egész életünk e legviharosabb eseményeiről? Eljön-e? Ha igen, mikor? [Pálffy Endre maroshévízi református lelkész 1917. július 1-jén leírt visszaemlékezése]

Az erdélyi lakosságot ért, soha nem pótolható veszteségekért – köztudott ez – a néhány, felületesen, sőt bűnösen könnyelmű hatósági biztatások és ijesztgetések viselik jó nagymértékben a felelősséget. Aug. 28-án, tehát az oláh betörés első napján volt kiszállandó Maroshévízre az a megfenyítő bizottság, amely a holmijait postán vagy vasúton elküldözgető, vészhírt terjesztő hazaárulókat példásan megbünteti. A helybeli szólgabírói kirendeltségtől aug. 23-án érkezett hozzám egy olyan tartalmu megkérés, hogy Romániával nincs semmi baj, és híveimet igyekezzem minden módon megnyugtatni, nehogy marháikat potom áron, lelkiismeretlen kufároknak elprédálják.

Mint a mohamedánoknak a “hodzsa”, nekünk is állandó dátum marad életünkben a menekülés napja. Augusztus 29-én reggel, amely egy szörnyű izgalmak között átvirrasztott éjszaka után, a mi életsorsunktól úgy elütő fényességgel, derűsen virradt fel ránk, a piacon tolongó lakosságot dobszó hívta fel, hogy meneküljön mindenki, ahová tud. Úgy terveztem, makacs rászántsággal, azt akartam, hogy lakóhelyemet, azt a havasi kis templomot, amelynek a képe minden utazásomban, mindendová elkisér, a paróchiámat, amelyet tíz küzdelmes esztendő alatt annyi gonddal, verejtékkel olyan szépen rendbe hoztam, a kertet, melynek minden fáját magam ültettem s ápoltam, el nem hagyom. A kis famíliámat: feleségemet s kis fiamat elküldöm jó nagy távolság biztos védelmébe, magam pedig végig a helyemen maradok.

Szász Domokosné őméltósága beszélt le elhatározásomról s bizonygatta a szándékom életveszedelmes komolyságát. Kora hajnalban, gyalog érkezett meg hozzám Borszékről, egész éjszaka úton volt, hogy a vasútállomást elérje. Eső verte, bokor megtépte, cipői szétmentek, 26 kilométert gyalogolt ez a törékeny, asztmás, gyönge szervezetű, magas életkorú, de bátor lelkű úriasszony.

A kép, mely kétségbeejtő erejével elénk tárult, izgalmas hatásával lever – a sokszor leírt, sokszor elmondott, borzalmas népvándorlás. Lovas és ökrös szekerek végeláthatatlan hosszú sora kaotikus összevisszaságban, megrakva mindennel, mit ijedt kapkodás komikusan összeválogatott, a legértékesebbnek, a legszükségesebbnek ítélt. Csoda-e, hogy fali órát, tükröt, képet, czimbalmot sokat láttunk, de otthon maradt a disznó, szabadjára engedték a tehenet, kamrában hagyták a zsák lisztet. Aki csak gyalogszerrel futhatott, a malaczát hajtja, húzza hosszú kötélen. S sok, nagyon sok a mezítlábas gyerek. Már nem is sírnak, a kétségbeesés forró izgalmában már a könnyek forrása is kiapadt. Nekünk is mennünk kellett. Látjuk, hogy nem vaklárma már, nem ijedős pánik, ez a rémítő futás, a maradás erős eltökéltségét, a “nekem már minden mindegy” letargiáját az életmegmentés minden diadalmaskodó ereje váltja fel. Nem gyáva ijedelem, de megdöbbentő valóság hát, hogy Oláhország prédára leső vadállatként, éjszaka reánk csapott. Mit tehet itt egy magyar kálvinista pap. De várok még, hátha megjön nemsokára a mi védelmező hadseregünk, hogy visszaűzze a hír szerint már Székpataknál előretörő ellenséges csordát. A feleségemet s kisfiamat szorongó érzések között kikísértem a vasútállomásra. Én majd később, 2-3 nap múlva megyek, ha elfordíthatatlan lenne rólunk a végzet, addig még megmentek, amit lehet, biztos helyre helyezem a keserves lemondások árán, szűkös jövedelmemből szerzett értékeinkből.

A hat disznómat, amelynek meghízlalására szükséges tengerikészlet is már ládákban állt elrakva (belefektettem egy félévi burgonyámat), akartam legalább a katonaság gazdatiszti tisztjénél értékesíteni. Nagy vásártartás volt a piacztéren s az állomás mellett, óriási mennyiségű kínálattal, mindenki szabadulni akart most az állataitól. Öt forint egy ökör, 3 forint egy disznó – ennyit adott a cseh élelmezési főhadnagy. Otthagytam szabadjukra az udvaron a 6 disznómat… később mennyit ácsorogtunk 0,25 kg zsiradékért…

A feleségem és kisfiam csukott deszkaszállító vagonba szálltak, megszámolva 79-en voltak rajta. Elférnek valahogyan, csak két kis hátitáska minden poggyászuk. Én az állomásfőnökhöz folyamodom, hogy három becsomagolt ládát: egyik az egyház ládája, benne anyakönyvek, klenódiumok, másik kettőben fehérnemüink és sok, nagyon sok élelmiszer (nagy bádog zsír, liszt, szalonna, czukor, 12 kg kávé stb.) elküldhessek. Nem jellemzem itt a főnök hazafiatlan s lélek nélküli ejárását, érdeme szerint való… csak idézem a kérésemre sok tanú előtt adott, hangos válaszát: “egy lelkiatya tudhatná, hogy ilyenkor nem ládáknak, hanem asszonyoknak s gyermekeknek kell a hely”. Pedig mennyi volt az üres hely! Egész külön kocsi jutott azoknak, akiket a főnök szívessége önzetlenül kiválogatott.

Déli 12 órakor megy az utolsó menekülő vonat, jár szájról szájra a hír, aki azzal nem utazik, ittmarad, délután már az állomás épületét is a levegőbe fogják röpíteni. A vonatba fel nem adott három értékes ládát két katonával a pinczébe levitettem s egy nehéz, nagy láda alá ásott gödörbe, helyeztük el az eklézsia ládáját. Jó helyen lesz az itt – vélem némi megnyugvással -, ki keresne pinczében ilyen nagy értéket? A pinczéket fosztották ki legelébb, hallottuk később, mikor november végén otthon jártunk. A mi elrejtett három ládánk tartalmából sem maradt semmi, csak egy Úrasztali terítő eltépett, rothadó káposzta s krumpli közt szétmálott csipkeszéle.

A feleségemtől és a kisfiamtól délelőtt 10 órakor úgy búcsúztam el, hogy majd Nagykőrösön találkozunk, ha nekem is utánuk kellene mennem. Délután egy órakor indult el a magunk utolsónak jelzett vonata (még szept. 2-án járt vonat, az oláh katonaság csak szept. 7-én vonult be Maroshévízre), nyitott deszkaszállító kocsik. Útitársaim voltak a római katolikus plébános, az általános iskola igazgatója és egy vándorszínész csapat.

[…]

A Maroshévízen tapasztalt pusztulás nagyobb volt képzeletünknél, nem hittük, hogy alig hét hétnyi (ennyi ideig volt ott oláh katonaság) idő leforgása alatt úgy tönkretehessen mindent a háború, hogy a még megmenthetőnek gondolt vagyonunkból, mit szűkös jövedelmünkből szorgalommal, magunknak gyűjtögettünk – legsivárabb értelmében a szónak – semmit meg ne találjunk többé! Ahogy szorongó kíváncsisággal a vasútállomásról, le- s felvonuló trénszekérsor közt, a falu felé megindultunk, minden lépésre újabb s elszomorítóbb meglepetés fogadott. A hidak mindenütt felrobbantva, útszéli sánczok üvegekkel, tört edényekkel, bútordarabokkal, kifúrt pénzes szekrényekkel, mindenféle háztartási tárgyak roncsaival eldugva, hogy emiatt czipőinken felül érő a sár. A falu nevezetességét képező nagy fűrészgyárnak csak helye maradt, a piacztér emeletes házai helyén kormos romok merednek, az egyszerűbb földszintes házak ablakain lófejek nyúlnak ki a folyékonnyá hígult utczára. E megdöbbentő látványok után már semmi jót nem remélő érdeklődéssel fordulunk templomunkhoz. Ajtója kiszakítva, kerítése lerontva, minden ablaka kitörve, a torony zsalui leszakadóban nyikorognak a téli szélben, tornya üres. Kívülről ilyen siralmasan néz ki Szent Sionunk, de belső képe még szomorúbb. A díszes plüsstakarókat letépték, elhordták, az Úrasztala hiányzik, a szószék karfája erős ütéstől kitörve, a szép, új harmónium (a borszéki szórvány harmóniumával együtt) eltűnt, a padlón szétszórva a biblia néhány bemocskolt lapja a bokáig érő szalma és szemétrakásban egy néhány széttépett énekeskönyv.

“Hodaine” – ez az szó magyarul “puszta helyet” jelent. Olyan rideg, kiátkozott, terméketlen, hasznot nem hozó legelőt, amely felé nem vonzódik étvágyas ingerrel az állat, de hűtlenségét az emberi hajlandóság is kerüli. Írva található, pedig az oláh szó a maroshévízi kirabolt, díszeitől megfosztott, beszennyezett kis templom prédikáló széke fölött, a sokat olvasott, hivalkodó “România Mare” felírás mellett “Hodaine” lett abból valóban. Nemcsak a misztikus, babonás, korlátolt oláh képzelet előtt, hanem a magunk nemes egyszerűséget, tisztességet szerető, lélekzavaró ceremóniákat kerülő, puritán ízlése szerint is. Milyen drága volt nekünk az a havasi kis magyar templom, a szeretettel rápazarolt munkánk, s a benne töltött boldog órák kedves emléke milyen felbecsülhetetlen értéket kölcsönöz annak! A Bánffy Dezső hitbuzgósága s erős nemzeti politikája adott a mi Sionunknak életet, s a forgatagos háború hogy elsöpörte innen a családiasan összeszokott hívek zsoltáros énekének hangját! Minden tönkrement, elveszett, ami nekünk drága, s minden meggyaláztatott, ami szent.

Jövőre is megfejthetetlen problémánk marad, hogy közösségünk kirablásában a betöréskor visszavonuló cseh katonaság vagy az otthon maradt lakosság (a magyarok néhány ember kivételével mind elmenekültek, de az oláhok közül nagyon sokan otthon maradtak, közülük hatvan család, jól megrakodva, ki is szökött a kivert oláh katonasággal) közül melyik vette ki jobban a részét. Talán – s a sok ellentmondó találgatásból ez a valószínüség vonható le – a cseh katonák okozták a legtöbb kárt, s olyan falánk mohósággal raboltak, mintha ellenséges területen lettek volna. Az oláh katonaság – ez a közvélemény vidékünkön – “fölszabadítani”, magának megtartani jött Erdélyt, tehát nem rabolt. De akármelyik rablót érje is az embertelen elsőség átka – szomorú valóság, hogy galádul alapos munkát végeztek. A papi lakást teljesen kifosztották. A még megtalált 2-3 bútordarabot is kijavíthatatlanul megrongálták, tükröket, ablakokat betörtek, a dívánokat felhasítva a lakásból kihordták, a kerítéseket ledöntötték, a parkírozott udvar díszbokrait összetiporták, a kályhákat is összetörték. A papi hivatal egész levél- és okmánytárát, minden könyvet, képet a szemétdombra kiszórtak, a pincében elrejtett egyházládát, az anyakönyveket, klenódiumokat, a mi becsomagolt értékeinket, sok élelmiszereinket, ruháinkat, ágy- és fehérneműinket mind-mind elrabolták. Az oláh háború által az egyházat sújtott kár összege – hivatalos kimutatásba foglalva – 14440 korona, a magam minden kártérítés mellett is helyrehozhatatlan vesztesége 35383 korona. A gödemesterházi és palotailvai filiák harangjait – a hatósági értesítés szerint – a mi katonaságunk szedte le. A filiákban kevés kár, de a borszéki szórványt – anyakönyve és harmóniuma veszett el – elég tekintélyes kár sújtotta…