Az alulfinanszírozottság és a társadalmi beágyazódottság hiánya miatt a huszonkettes csapdájába került a műemlékállomány egy része. Kovács Olivér beszélgetése Fejérdy Tamással, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökhelyettesével.

— A múlt héten rendezték meg Budapesten az Épített örökség védelmében, Változó társadalom – változó műemlékvédelem? című nemzetközi konferenciát. Gondolom, általában fájó a magyar műemlékeseknek a nyugati kollégák sikereiről hallani.

— Fájónak éppen nem nevezném, egyrészt nem lenne szép annyira irigynek lenni, másrészt Nyugat-Európában sem csak sikertörténetek vannak. Az persze igaz, hogy mi örülnénk a legjobban, ha az ottani tapasztalatokat itthon is fel lehetne egy az egyben használni, de egyelőre sajnos eléggé különbözik a környezet. Elsősorban a brit és a francia előadók szavaiból derült ki, hogy náluk a műemlékvédelem milyen gyorsan és eredményesen reagált a válságra, illetve a bemutatott norvég példa mindezt konkrét számokkal is alátámasztva bizonyította.

Ott ugyanis értik a döntéshozók, hogy a különböző történetileg értékes,
látogatott épületek, épületegyüttesek fejlesztése egyfajta recessziós befektetés: vagyis amikor a gazdaság lendülete csökken, érdemes ezekbe fektetni, hiszen több szinten is fejlődést generál – megtanulhattuk azt a kifejezést, hogy az örökség-alapú programoknak-projekteknek kedvező „anti-ciklikus” hatásuk van.

— Csakhogy a magyar-osztrák határon mintha megváltoznának a matematika és a közgazdaságtan szabályai. Ami ott befektetés, az itt pénzkidobás, illetve annak tekintik.

— Különbség van sajnos az épületállomány minőségében is. A nyugat-európai országokban az alapvetően jó állapotú épületek szinten tartása, esetleg további felújítása a cél. Magyarországon sokkal rosszabb a műemlékek általános állapota, vagyis itt még egy-egy nagy projekt esetében is előbb azt az állapotot kell elérni, ami a szerencsésebb történelmű országokban eleve adott. És ha már szinten tartás: a történelmi épületek folyamatos törődést igényelnek, ami sajnos itthon sok esetben még mindig, gyakorta a már egyszer felújított épületek esetében is elmarad. Pedig a pusztulás ott kezdődik, hogy kilazul és elmozdul néhány cserép és ázni kezd a tetőszerkezet. Mint az angol verses mesében, amely egy elveszett patkószeggel kezdődik…

— … és az ország elvesztésével ér véget. Ha megpróbáljuk egységesen kezelni a hazai műemlékállományt, ami nyilván nem egyszerű, hiszen az egyes épületek állapota más és más, hol tartunk ebben a mesében? Mennyi van még hátra a végéig?

— Én sem kezelném egységesként az állapotot. De az kijelenthető, hogy a kevésbé szem előtt lévő történelmi épületek, vagyis a műemlékállomány derékhada, és különösen is a történeti települések területi védelem alatt álló, tehát egyedileg nem védett, mégis nagyon értékes épületállománya ezen az úton halad. És van egy borzasztó csapda: ha rendre elmarad a karbantartás, akkor évről évre nő a költség, az elvégzendő munka, amiért és amivel az eredeti állapotot helyre lehet állítani… Amit nem is biztos, hogy minden esetben el lehet érni, azaz egyre inkább számolni kell végleges veszteséggel is.

— … és ha most nincs pénz, akkor két év múlva pláne nem lesz a duplája.

— Pontosan. Ez egy végzetes lejtő, amelyen sajnos sok védett épület elindult. És egyúttal csapda is.