Sokan hiszik azt, hogy a trianoni békediktátumnak könyvtárnyi irodalma van, holott kevés az olyan munka, amely tudományos alapossággal tárja fel a magyarság sorstragédiájának ok-okozati összefüggéseit. Nem csoda, hiszen a rendszerváltozásig tabutéma volt az ország kétharmadát elcsatoló szerződés. Az évtizedek óta Trianont kutató Raffay Ernő olyan munkát tett le az asztalra a Nagy Magyarország Könyvek sorozat részeként, amely sok nyitott kérdésre válaszol.

hirdetés

A történész legújabb műve, a Szabadkőművesek Trianon előtt borús, ám egzakt körképet ad az első világháború előtti magyar államról. Kimutatja: a radikális szabadkőműves páholyok aktív segítségére is szükség volt az ország oly mérvű meggyengítéséhez, hogy ki legyünk szolgáltatva a szomszéd államok ellenséges politikájának, s nemzetközi érdekérvényesítő képességünk a nullához közelítsen. Hogy eddig is forgalomban voltak már ilyesfajta feltételezések? Igen, csakhogy Raffay Ernő az első tudós, aki módszeres levéltári kutatások nyomán mindezt dokumentumokkal feketén-fehéren igazolja.

Pedig a szabadkőművesek szerepe kezdetben nem volt ennyire egyértelműen negatív. Az 1867-es kiegyezést követően olyan nemzetközi elismertségű magyarok voltak a soraikban, mint Türr István, Klapka György és Pulszky Ferenc. A nemzeti érzelmű szabadkőművesekkel később sem volt különösebb baj. Filozófiai, esztétikai kérdésekről értekeztek összejöveteleiken, a napi politikába nemigen ártották magukat testületileg még akkor sem, ha voltak köztük politikusok is. Akkor hol siklott ki a kezdeményezés? Raffay Ernő megvilágítja: a századfordulón indultak meg azok a folyamatok, amelyek oda vezettek, hogy támadást intéztek a radikális páholyok a nemzeti intézmények ellen. A keresztény-nemzeti állami berendezkedés és a monarchiabeli polgári lét szerepelt a célkeresztjükben. Először csak a nagyváradi László király páholy nagymestere, Várady Zsigmond adott ki egy füzetet, amelyben az egyházi javak elvételét, a hitoktatás megszüntetését szorgalmazta. Az első fecskét követték a többiek. A tízes évekre általánossá vált az államot és az egyházat támadó alapállás.

Látszólag modern elveket hirdettek, amelyek főként száz év távlatából néha megtévesztően mai, úgymond haladó felfogást tükröznek. Hisz ki vitatná úgy általában, hogy az általános titkos választójog olyan alapjog, ami megilleti az állampolgárokat? Csakhogy abban a történelmi konstellációban ezek a változtatások azt eredményezték volna, hogy sok választókörzetben szélsőséges irredenta nemzetiségi képviselők szereztek volna mandátumot. Ez a világháború előtti forrongó Európában végzetes következményekkel járt volna. A szomszéd államok forradalomra és elszakadásra, szeparatista törekvésekre uszító vezetései kaptak segítőtársat az úgynevezett polgári radikális szabadkőműves mozgalmakban. Nem véletlen, hogy a marxista ideológiát is ők kezdték isteníteni.

Ügyködésüket végül is sajnálatos siker koronázta: az országgyűlést szétzüllesztették az ellenzéki pártok az állandó obstrukcióval. A magyar kormányokat kifárasztották, s elvonták figyelmét, energiáját a haza szempontjából halaszthatatlanul fontos kérdésektől. A történészprofesszor szerint a véderőtörvény szabotálása, késleltetése végzetesnek bizonyult. Egész Európában rövid idő, Franciaországban egy nap, Szerbiában, Romániában pár perc alatt fogadták el a parlamentek. Csak nálunk tartott több mint egy évig, 1911. áprilistól 1912. májusig a honvédelemre költendő nagyobb költségvetési összegek és megemelt újonclétszám megszavazása.

Hol voltak a szabadkőművesek? Mindenhol. Vagyis minden ellenzéki pártban. Sőt, az Országos Radikális Pártot egyenesen ők hozták létre. Megjegyzendő: a formáció elnöke, az 1908-ban alapított különösen szélsőséges Martinovics páholy főmestere, Jászi Oszkár viszont, látva a vörös kommünbe forduló hazadúlást, a trianoni katasztrófát, később az emigrációban sok tekintetben revideálta korábbi nézeteit. Ő – a szabadkőművesek által felkarolt ügyefogyott, ám annál nagyobb hatalmi étvágyú Károlyi Mihállyal ellentétben – soha nem lett marxista-leninista. Jásziékat ma liberálisnak mondanák, ám a korabeli radikális elnevezés volt a találóbb. Tisza Istvánt ellenben konzervatívnak neveznénk, jóllehet ő volt a valódi nemzeti liberális, aki Deák Ferenc, Eötvös József és apja, Tisza Kálmán progresszív hagyományait követte. A kor kiemelkedő politikusa volt miniszterelnök, de házelnök is. Ő fékezte meg a mindent megbénító infantilis obstrukciót 1912 tavaszán. Mai szemmel akár viccesnek is minősülhetne, ahogy cintányért, kereplőt, trombitát szólaltatnak meg a T. Házban, hogy kakofóniával akadályozzák a törvényhozást. Ám ezek a véresen komoly tréfák eredményezték, hogy eljátssza a tekintélyét az ország háza. Ennek a rovására írható, hogy az ellenünk szervezkedő szomszéd államok, valamint az antanthatalmak harckészültsége, felszereltsége messze meghaladta a miénket.

Hogy mindezeket a fejleményeket csak Tisza Istvánék látták ilyen tragikusnak? Szó sincsen róla. Raffay Ernő idézi Bálint Lajost, a budapesti Eötvös páholy főmesterét, aki levelében megtévesztésig hasonló félelmeket fogalmazott meg, mint Tisza. Azt indítványozta a nagymesternek: a magyarországi szabadkőművességnek nem a radikalizmussal és az egyházak elleni támadásokkal kellene foglalkoznia. Szerinte legfontosabb céljául a magyar nemzetállam megerősítését kellene kitűznie.

Raffay a nagypáholy iratai között kutatva megtalálta, miként reagáltak a vezetőségben a jó hazafi Bálint felvetésére. Zárójelbe tették és piros ceruzával vastagon áthúzták. Még tárgyalni sem engedtek róla a nagypáholy ülésén. Hogy ezek az eljárások sok olvasónak eszébe juttathatják az előző nyolc esztendő tendenciáit? Érthető. Mint ahogy azon is elgondolkodhatunk, hogy Tisza István gyáva gyilkosa a Martinovics páholy tagja volt. Pogány József jutalmul a kommün külügyi népbiztosa lett. Az sem meglepő, hogy Rákosi Mátyás szintén a szabadkőművesek pártfogoltja volt.