Történelemportál

A kommunizmus áldozataira emlékezünk

Rovatok: Emlékezet

2000 óta minden esztendőben február 25-én tartjuk a kommunizmus áldozatainak emléknapját. 1947-ben ezen a napon hurcolták el a Kisgazdapárt antikommunista főtitkárát, Kovács Bélát a szovjet megszálló csapatok a Szovjetunióba, ahonnan csak 1955 őszén, rettenetes megpróbáltatások után térhetett haza. A szélsőbalos diktatúra hazánkban annyi emberéletet követelt, olyan sok ártatlant csuktak le és tettek tönkre 1945. és 1989. között, hogy tulajdonképpen az év bármely napján emlékezhetnénk rájuk.

a kommunizmus áldozatainak emléknapja (fotó/illusztráció: Történelemportál)

Kovács nem a leginkább meghurcolt és valószínűleg nem is a legjelentősebb vagy legbátrabb volt közülük. (A szerencsétlen, megtört ember 1958-ban belement Kádárék ördögi alkujába: a forradalom alatt vállalt miniszteri szerepe miatti megtorlástól rettegve országgyűlési képviselőséget vállalva legitimálta a rendszert. Egy évig sem „élvezte” a ráerőszakolt szerepet – 1959 nyarán elhunyt.) Hogy mégis az ő letartóztatásának napján emlékezünk többi sorstársára is, annak oka valószínűleg sorsának szimbolikus jellege. Azért hurcolták el, mert útjában állt a kommunistáknak, akik sem ígéretekkel, sem fenyegetéssel nem tudták rávenni a kollaborációra. A legabszurdabb koholt vádak alapján ítélték el, amelyek alól a diktatúra évtizedei alatt nem rehabilitálták. Ráadásul magyar földön szovjet katonák fogták le, szovjet bíróság ítélkezett felette, büntetését is a Szovjetunióban töltötte. Kálváriája ily módon az ország idegen megszállásának is szimbólumává vált.

Hazánk azon kevés ország közé tartozik, amelynek több hullámban is meg kellett tapasztalnia az önjelölt vörös népboldogítók „szép új világát”. Magyarországon először 1919 tavaszán került hatalomra a szélsőbaloldal, s puccsukhoz asszisztált a radikális liberális értelmiség egy csoportja és a hazai szociáldemokrácia nagyobbik fele is. Az átlagember számára a Tanácsköztársaságról évtizedeken keresztül elsősorban a „Balatonon nyaraló proletárgyerekek” agyonmutogatott fényképe juthatott eszébe. Holott a kommunisták szinte az első perctől kezdve véres terrort gyakoroltak, amely nem „a rendkívüli helyzet kényszerű következménye” volt – miként az napjainkban is számos marxista ihletettségű történész szereti magyarázni –, hanem a rendszer szerves velejárója. A belső ellenállás megtörését vezénylő, az országot rettegett „halálvonatával” járó Szamuely (Sámuel) Tibor maga is világosan leszögezte, hogy „a vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket”. Míg a parasztság vidéki megmozdulásait Szamuely pribékjei fojtották vérbe, a fővárosban Cserny József kézigránátokkal és aknavetőkkel „járőröző” különítményesei garázdálkodtak. Dr. Váry Albert összegzése szerint a kommunista rémuralom 133 napja alatt 590 ember életét oltották ki, bár elképzelhető, hogy ennél valamennyivel több az áldozatok száma. A második világháborút követő évtizedek rengeteg mártírja mellett hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a mai napon rájuk is emlékezünk.

A kommunizmus tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve újra szedte áldozatait, ahogyan a szovjet csapatok 1944-ben magyar földre léptek. A Vörös Hadsereg Magyarországot meghódított – s így szabadon kirabolható – tartományként kezelte. Szinte nincs olyan magyar család, amelynek legalább egy hozzátartozóját nem hurcolták volna el sok évi „málenkij robotra”, gyilkolták vagy erőszakolták volna meg a szovjet katonák. A német származású, illetve annak vélt férfiakat 17–45 éves korig, a nőket 18–30 éves korig begyűjtötték. Az eddig föllelt dokumentumok alapján legkevesebb 130 ezer embert deportáltak Oroszországba, ahol az embertelen körülmények és a rettenetesen kemény fizikai munka nagyjából egyharmadukat el is pusztította. Az áldozatok száma azonban ennél akár nagyságrendekkel is nagyobb lehet, hiszen a sok esetben az utcáról összefogdosott emberek jelentős részéről nem vagy alig vezettek nyilvántartást.

Az 1945 első heteiben felállított népbíróságok által elítélt mintegy 27 ezer vádlott jelentős része is a kommunizmus áldozatának tekinthető. A zsidóság üldözésében és deportálásában jelentős szerepet játszó politikusokon és tisztviselőkön, illetve a nyilas terrorlegényeken kívül ugyanis e testületek működésük kezdetétől fogva számtalan teljesen ártatlan, haragosai által feljelentett, illetve politikailag megbízhatatlannak, „reakciósnak” vélt embert hurcoltak meg. Néhány hónap alatt teljesen világossá vált, hogy a háború utáni számonkérés célja nem a valódi bűnösök felelősségre vonása, hanem az egész Horthy-korszak és annak elitjének vádlottak padjára ültetése volt. A népbíróságok 477 halálos ítéletet hoztak, ebből 189-et végre is hajtottak. (Az 1938-től 1945-ig a nemzetiszocialista Németország részeként létező Ausztriában mindösszesen 32 embert végeztek ki háborús és népellenes bűncselekmények miatt.)

hirdetés

hirdetés

A később oly sok áldozatot követelő koncepciós perek szovjet mintát követő gyakorlatát a rendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO, később ÁVH), illetve a HM Katonapolitikai Osztálya (Katpol) a háborút követő megtorlás idején kristályosította ki. A negyvenes évek végétől lényegében elvárássá vált, hogy az állandó éberség jegyében a belügyi szervek újabb és újabb összeesküvéseket „leplezzenek le”. A számtalan kirakatperben több mint száz embert végeztek ki, és tízezreket börtönöztek be.

Akiket még a minden elemükben manipulált eljárásokban sem tudtak elítéltetni, azokat egyszerűen „leinternálták” valamelyik rettegett gyűjtőtáborba, Buda-Délre, Kistarcsára, Tiszalökre, Kazincbarcikára vagy a legismertebbe és talán legembertelenebbe, Recskre. Az ötvenes évek elején több mint 25 ezer embert tartottak rettenetes körülmények között, éheztetve, rendszeresen bestiális kegyetlenséggel bántalmazva és megalázva a szögesdrótok között. Sokakat pusztán származásuk miatt, családostul-gyerekestül telepítettek ki, elsősorban a Hortobágyon létesített barakkokba.

Az „osztályidegennek” bélyegzett fiatalok számára a katonaság is könnyen rémálommá válhatott. Több tízezer behívott kiskatonát soroltak a „politikailag megbízhatatlanok” közé, akik kezébe fegyvert nem lehet adni. Ők munkaszolgálatot teljesítettek – legtöbbször építkezéseken és bányákban, többi katonatársuknál sokkal gyengébb ellátással, sokszor szadista feletteseik kénye-kedvének kitéve. (A második világháború alatt behívott munkaszolgálatosok számára a magyar állam kárpótlást fizet, ám az ötvenes évek „muszosai” mindmáig semmilyen jóvátételben nem részesültek.)

A terror légköre Sztálin 1953-as halála után valamelyest enyhült, hogy azután ismét elemi erővel tomboljon a forradalom vérbe fojtása után. 1956 decemberétől 1961-ig megközelítőleg 400 embert végeztek ki, több mint 21 ezer főt börtönöztek be, 17–18 ezret pedig internáltak. Kádárék szavakban nem győzték magukat elhatárolni a Rákosi-rendszertől – ám módszereikben legalább annyira könyörtelenek voltak.

A hatvanas-hetvenes éveket előszeretettel emlegetik az „enyhülés” időszakaként, a Kádár-rendszer „aranykoraként”. Kétségtelen tény, hogy a lakosság nagy része a terror nyomása alatt beletörődött az ország idegen megszállásába és a diktatúrába – ám a börtönökből és táborokból szabadultak számára a folyamatos vegzálás és a társadalomból való kirekesztettség időszaka egészen 1989-ig tartott.

A hatalom a „gulyáskommunizmus” évtizedeiben is ugyanolyan keményen reagált minden ellenzéki vagy akár csak annak tűnő megmozdulásra. A hetvenes-nyolcvanas években számosan kerültek börtönbe azért, mert a hivatalos – és a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulójával összekötött – március 15-i ünnepségeken kívül emlékeztek meg, esetleg a rendezvény vége után egyszerűen csak a helyszínen maradtak. A hatalom beteges paranoiájáról árulkodik, hogy 1969 júliusában több fiatalt azért fogtak perbe és végül ítéltek el „fasiszta felvonulás” szervezése miatt, mert a Belvárosban csoportosan menetelve énekelték a „Lánc-lánc-eszterlánc” kezdetű mondókát.

A kommunista diktatúra mártírjairól 1989-ig mélyen hallgatni kellett, jeltelen sírban nyugodtak, s puszta említésük, még a nevükre tett utalás is vakmerőségnek számított. A tettesek nagyszerűségéről, bölcsességéről ugyanakkor évtizedeken át zengett a hivatalos propaganda gépezete. Az elmúlt huszonkét esztendőben már – közel sem annyit, mint kellene, de legalább – beszélhetünk az áldozatokról, az elkövetők azonban nagyon gyorsan árnyékba húzódtak. A 20-30 éven át szajkózott „nagy nevek” az úgynevezett rendszerváltás után – amikor vállalni kellett volna a felelősséget is tetteikért – hirtelen eltűntek a köztudatból.

Mindaddig nem emlékezhetünk nyugodt lelkiismerettel a kommunizmus áldozataira, ameddig az ismert rémtettek mellé nem helyezzük oda az elmúlt két évtizedben agyonhallgatott felelősök nevét is. Csak akkor számolhatunk el végleg az elmúlt hatvanöt esztendővel, ha minden áldozat méltó emléket és jóvátételt kap, s minden bűnöst nevén nevezünk, és, ha lehetséges még, felelősségre vonunk. Mert ahogyan nincsenek áldozatok gyilkosok nélkül, úgy nincs igazságtétel sem számonkérés nélkül.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!