Történelemportál

A halálba sem lehetett menekülni

Képtelenség lenne rövid beszélgetésben összefoglalni a pártállami idők történetét. Ez a beszélgetés sem tesz kísérletet erre, csupán néhány emlékképet villant fel, talán nem is a legkegyetlenebbeket, de olyanokat, amelyek azért jól jellemeznek egy letűnt rendszert. Krasznay Bélával, a Recski Szövetség elnökével és Re­géczy-Nagy Lászlóval, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnökével hajtottunk fejet február 25., a kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt.

Regéczy-Nagy László, Sinkovics Ferenc és Krasznay Béla (fotó: MH)

Regéczy-Nagy László, Sinkovics Ferenc és Krasznay Béla (fotó: MH)

Sinkovics Ferenc: Lehetett érezni azt közvetlenül a háború után Magyarországon, hogy valamilyen brutális rendszer következik? Vagy élt valamiféle remény egy polgári ország megszületésére?

Regéczy-Nagy László: Az reménykedhetett egyáltalán, aki szabadlábon volt. De, akit a már beraktak valamilyen „műintézetbe”, annak igencsak elment a kedve a reménykedéstől. A szövetségesek parancsára létrehozott náciüldöző szervezetek azonnal belefogtak az osztályharcba. Ezek szovjet területen alakított, tipikusan szovjet szervezetek voltak, és nagyon jól tudták, hogy az osztályharc a magyarság megsemmisítésének legcélszerűbb eszköze lehet.

Krasznay Béla: A hadifogságból 1946 végén érkeztem haza, és bár valóban koalíciós rendszer volt akkor, de feltűnt, hogy a Belügyminisztérium a kommunisták kezében van. Azt is látni lehetett, hogy ezáltal az élet minden területén be tudnak avatkozni a folyamatokba. Szomorú, de az akkori polgári politikusok egy része nagyon naiv volt. A másik része pedig eleve beépített kommunista szimpatizánsnak számított, tehát már akkor látszott, hogy nem kerülhetjük el egy szovjet típusú rendszer kiépülését. A Vörös Hadsereg megszállva tartotta az országot, a „magyar” kommunista párt pedig a meghosszabbított keze volt.

S. F.: És a polgári pártok ezt hagyták?

R. N. L: Nem tudtak mit tenni. A kisgazdák például rendszeresen jártak az amerikai és az angol követségre. Konzultálni akartak. Ám megmagyarázták nekik a nyugatiak, hogy ők sem tudnak segíteni, mert az ország szovjet megszállási övezetnek számít. A fiatalok azt hiszik, valami gonosz mese ez az egész. Így járt annak idején a magyar politikusok jelentős része is. Fogalmuk sem volt a Szovjetunió és bolsevizmus lényegéről.

K. B.: Egyre több abszurd dolog történt, amiből már látni lehetett az új rendszer profilját. A koalíciós időben például váratlanul megjelent Bartha Albert kisgazda honvédelmi miniszter a Katonapolitikai Osztály épületének kapujában, inspiciálni akart. Egyszerűen nem engedték be. Na persze a Katpol akkor már a legerősebb kommunista bástya volt.

R. N. L: Ráadásul Rákosi ügyesen versenyeztette a Katpolt és az ÁVO-t. Így mindkét szervezet magas fordulatszámra pörgette fel magát.

S. F.: Melyik volt brutálisabb?

K. B.: Kétszer is megjártam mindkettőt, de az ávó nyomába sem ért a katpolnak.

R. N. L: Ennek az osztálynak nem voltak Moszkvában kiképzett nyomozói, mint az ávónak. Ezért mindent nyers erőből akart megoldani. Törtek és ropogtak a csontok… A végén az ávó győzött a tábornoki perek után.

S. F.: Milyen emberekkel, milyen kultúrával, milyen tisztekkel találkoztak a katpolon és ávón?

R. N. L: Bárkivel is ültem szemben az ÁVH kihallgatói közül, az Moszkvának akart bizonyítani. Elsősorban azt, hogy amit ott tanult, azt hasznosan alkalmazza az új világrendszer érdekében.

K. B.: Moszkva, igen! Amikor az ÁVH-n voltam, akkor fölkerültem egyszer Péter Gáborhoz. Hatan-heten lehettek a szobában, s hallottam, hogy oroszul fordítottak egy civil ruhás férfi számára. Éjszakánként pedig egy fekete Pobjeda járt az NKVD-székházba az ÁVH-ról, s vitte át a delikvenseket. Volt, akit visszahoztak, de sokan örökre eltűntek.

S. F.: Miért, milyen indokkal tartóztattak le embereket?

K. B.: Amiért és amilyennel akartak.

R. N. L: A katpolnak, majd az ávónak, ÁVH-nak is folyamatosan bizonyítania kellett saját nélkülözhetetlenségét. Tehát ügyeket, ellenségeket kellett gyártaniuk. Nem is volt ez olyan nehéz, hiszen a magyarság sosem tudta igazán elfogadni azt, amit erővel akartak lenyomni a torkán. Például a kommunizmust.

K. B.: Érdekes, de a valóságban csak nagyon ritkán tudták felfedni és feltörni az igazi ellenállás tömbjeit. Ezért műbalhékat csináltak, amelyekbe aztán bevonták a számukra gyanúsnak látszó embereket, s megszülettek a koncepciós perek. Kezdetben azonban ezek sem mentek olyan simán. Mert az akkori bíróságok még kérték a bizonyítékokat. Ezekkel azonban mindig baj volt. Erre találták ki aztán azt a formát, hogy ha a bíróság netán fölmentette az illetőt, akkor visszakérték az ávóra. Innen pedig berakták az embert egy internáló táborba, amely az ő kezükben volt. Börtön helyett tábor. Nem mindegy? Már tudták, hogy létrehozzák majd Recsket, ahonnan úgy­sem szabadul majd senki.

S. F.: No igen, de 1953-ban felszámolták a recski tábort…

R. N. L: Nem vacakoltak akkor sem. Volt, aki valóban szabadulhatott, de a Bélát például újra bíróság elé állították, és lecsukták. Ezek már persze az új, átpolitizált bíróságok voltak.

S. F.: Mikor szabadult, Béla bátyám?

K. B.:  Először 1955-ben. Mielőtt Recsket felszámolták, kilencvenünket átvittek éjszaka Kistarcsára. Oda szálltak ki a bíróságok, ott kaptuk az ítéletet. Tíz percig tartott a tárgyalásom. Jól jellemzi a kort, hogy akkor láttam először védőügyvédet. Kirendelt ügyvéd volt, aki olyan védőbeszédet mondott az érdekemben, hogy „Tisztelt Bíróság! Tudom, a védencem bűnös. De enyhítő körülményként vegyék figyelembe, hogy fasiszta nevelésben részesült.” Kivittek, s fél perc múlva megkaptam a másfél oldalas ítéletemet az indoklással együtt. Már előre meg volt írva.

S. F.: Mennyit sóztak Önre?

K. B.: Hét évet.

R. N. L: Én a Bibó-perben voltam a harmadik vádlott. Ott másképp ment a koncepciózás. Addigra már csődöt mondott az a Rákosi-féle módszer, hogy megetették a vádlottal a vádiratot, és neki azt föl kellett öklendeznie a bíró előtt. Nálunk úgy működött már a dolog, hogy egyszerűen nem vették tudomásul azokat az elemeket és bizonyítékokat, amelyek nem illettek bele a per koncepciójába. Ez 1958 júliusában történt. Az volt a a bíróság elképzelése, hogy minimum két kötelet ad. Egyet Bibó Istvánnak, egyet Göncz Árpádnak. Aztán az ügyész figyelmeztette a védőmet, hogy kösse fel a nadrágját, mert engem is át akar minősíttetni egy per egyesnek. Végül mindannyian megúsztuk. Az indiai diplomácia lépett közbe Moszkvában.

S. F.: Hogyan fogták el?

R. N. L: Sofőr voltam a brit követségen. Figyelgettek, kerülgettek, provokálgattak. A házmester néninél is jártak, mondván, ne is zárja be a kaput éjszakára, mert jönnek értem. A házmester néni figyelmeztetett, így végül a garázsban kaptak el, kocsimosás közben. A követ segíteni akart, de mondtam, hagyja, ha ezek akarják, úgyis kitörik a nyakamat.

S. F.: Annyi elég is volt, hogy valaki követségi sofőrként dolgozott?

R. N. L: Még sok is! Akár a Béla, én is a Horthy-hadsereg tisztje voltam, ráadásul angol fogságból kerültem haza, ennél többre nem is volt szükség… Kutyasétáltatás közben megszólított egy pofa. Csak úgy beszélgetni. Még két alkalommal beszélgettünk, a harmadikra már be is vittek.

K. B.: Mindig kerestek valamilyen fogódzót. Mindszentynél például azt mondták, dollárt rejtegetett. Tényleg volt nála dollár, a Vatikán küldte a magyar egyház támogatására. Egyházi pénz lévén Mindszentynek eszébe sem jutott, hogy bejelentse a Nemzeti Bankban.

S. F.: Rokonoktól hallottam, hogy megesett az is, a villamoson megszólította valaki az embert, mondván, a fene egye meg, már rendes húst se lehet kapni ebben a rendszerben. Elég volt bólintani, már vitték is az embert.

K. B.: Igen, igen, bár 1956 után már nem azzal a brutalitással gyötörték az embereket, ahogy korábban.

R. N. L: Úgy van, ez már egyfajta cinikus brutalitás volt, az ember lelki-szellemi megtörése. Tildy Zoltánhoz például egy ujjal sem nyúltak, de a tárgyalására már ronccsá gyötörték. Én például tizennégy hónap alatt csak két embert láttam. Az őrt a folyosón meg a vizsgáló tisztet, akihez vitt.

K. B.: Semmit sem ért az ember élete. Recsken a rab villanyszerelő fönn dolgozott az oszlopon. Leejtette a fogóját, erre az őr lelőtte. Azt mondta, a fejére akarta dobni a fogót a fogoly. Recsken nem is leltározták a civil ruhánkat, ebből tudni lehetett, hogy velünk már nem is számolnak. Amikor én 1955-ben a Gyűjtőből szabadultam, nem is volt civil ruhám, amiben kiléphettem volna a kapun. Egy olyan ember ruháját adták rám végül, akit nemrég akaszthattak.

S. F.: Megpróbálták ideológiailag átnevelni önöket?

K. B.: Még 1948-ban, a dél-budai táborban hetente volt mise. Utána nem mozdulhattunk sehová sem, mert jöttek az agitátorok, átnevelni. Azt mondja az egyik, Nyugaton azt híresztelik az imperialisták, hogy Magyarországon internálótáborok működnek. Pedig nincsenek is. Foglyok voltunk, de kitört belőlünk a harsány röhögés! Sokan megpuhultak egyébként. Recsken elég volt ehhez egy csajka krumpli, úgy éheztettek bennünket. De aki megpuhult, annak nagyobb esélye volt a halálra, mert elveszítette a tartását. Akik ellenálltak, úgy köszöntötték egymást, hogy „nem szeretjük a mákos tésztát”. Ez azt jelentette, bennünket étellel sem lehet beszervezni.

R. N. L: Érdekes volt az is, hogy az a fogoly, aki megbetegedett, s a halál felé tartott, azt minden erejükkel vissza akarták hozni az életbe. Mert ha meghal, akkor nem tölti le a büntetését. Nehogy már a halálba szökjön!

S. F.: Meddig tartott az üldözésük?

K. B.: Én először 1955-ben szabadultam. Utána csak segédmunkásként dolgozhattam. Aztán megint lezártak a forradalom után röpcédulázás miatt. Amikor kiszabadultam, a hetvenes évekig csak segédmunkásként dolgozhattam. Utána műszaki beosztásba helyeztek, de azt is csupán bújtatottan! Végig figyeltek. Én még a rendszerváltás után is számtalan esetben éreztem, hogy lehallgatják a telefonomat. A Kádár-rendszer apparátusa átmentette magát, ma is óriási hatalma van.

R. N. L: Szabadulásom után állástalan angolfordító voltam, mert csak az lehettem, egészen 1990-ig. Sosem bocsátották meg a múltamat. És különösen azt, hogy nem töltöttem le teljesen a büntetésemet!

4 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!