Bár a francia királytemetkezések történetében alapos törést okozott a francia forradalom, amikor több egykori uralkodó sírját meggyalázták, a maradványokat szétszórták (így veszett el IV. Henrik bebalzsamozott feje is több mint két évszázadra), a középkori magyar uralkodói síroknak még rosszabb sors jutott osztályrészül. Míg a sokkalta szerencsésebb történelmű Nagy-Britanniában a westminsteri apátság Szent Péter templomában, Csehországban a prágai Szent Vitus-, Szent Vencel- és Szent Adalbert-székesegyházban háborítatlanul megmaradtak a királysírok, a mohácsi csata előtti magyar középkor uralkodóinak földi maradványait eddig egy kivétellel nem sikerült azonosítani.

„A budavári Nagyboldogasszony-, ismertebb nevén a Mátyás-templom oldalkápolnájában látható síremlék alatt minden bizonnyal III. Béla és első felesége Chatillon-i (Antiochiai) Anna földi maradványai találhatók. A csontokra 1848-ban bukkantak rá Székesfehérváron, árokásás közben. Ezután vette kezdetét az egykor koronázó és temetkező székesegyház feltárása” – mondta el a műemlékem.hu-nak Mende Balázs, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete Archeogenetikai Laboratóriumának vezetője.

„Ugyan az uralkodó és felesége földi maradványait csak morfológiai – azaz külső – jegyek, illetve a sírmellékletek alapján azonosították, így néhány éve egy kutató felvetette, hogy nem Béla, hanem Könyves Kálmán temetkezésére bukkantak rá, a testi jellegzetességek alapján valószínűnek tartom, hogy az első azonosítás helyes volt, s a csaknem 187 centi magas férficsontváz III. Béláé. Mindenesetre az ezt kétségbe vonó – nem antropológiai megfontolású – felvetés is mutatja, hogy rendkívül bonyolult és bizony vitatható a több száz éves földi maradványok személyhez kötése” – tette hozzá.

A középkor folyamán leggyakrabban uralkodói temetkezésekre használt székesfehérvári székesegyház feltárása több mint 150 évvel ezelőtt kezdődött, és maradéktalanul a mai napig sem ért véget. Az egykori templomban és környezetében összesen 935 ember földi maradványait találták meg. Ezek jó része kizárható mint egykori királyi temetkezés, hiszen a templomtól távolabb, kevéssé kiemelt helyen feküdtek. A templom (illetve hajdani oldalkápolnái) környezetében azonban így is túlságosan sok volt a temetkezés ahhoz, hogy a 19. század végi, 20. század eleji régészeti módszerekkel azonosíthatóak legyenek. A csontok a több generáción át tartó feltárások során össze is keveredtek. A romkertet a ma látható formájában Szent István király halálának 900. évfordulóján nyitották meg. Ekkor alakították ki azt a csontkamrát is, amelyben az emberi maradványokat elhelyezték. A kamrát 1984-ben felnyitották, és a csontokat antropológiai vizsgálatoknak vetették alá. A majd’ két évtizedig tartó kutatás során nem találtak olyan maradványt, amit teljes bizonyossággal bármely királyhoz lehetett volna kötni, mindössze 5 esetben merült fel, hogy morfológiai és antropológiai jelek alapján kapcsolatba hozhatók konkrét személyekkel. Végül a csontok ismét ládákba kerültek, majd a 2000-ben felszentelt, klimatizált osszáriumban kaptak helyet, amely lehetőséget ad a maradványok hosszú távú megőrzésére.

„A legutóbbi kutatás vezetője, Éry Kinga és kollégái a kor technikai, tudományos lehetőségeihez képest tökéletes munkát végeztek. Az eredményeket egy vaskos, mindenre kiterjedő tanulmánykötetben foglalták össze. Való igaz, hogy azóta bővültek a kutatás lehetőségei, ám hiba lenne azt gondolni, hogy a genetikai, DNS-alapú vizsgálatok mindenhatóak” – jelentette ki Mende Balázs. „A földi maradványok konkrét, tehát személyhez kötődő azonosítása rendkívül nehéz és kockázatos, s mindenféleképpen több tudományág közös, összehangolt munkájaként várható jó eredmény.”