Történelemportál

Két kolozsvári karácsony

1848

1848 karácsonyán egy pillanatra megdermedt az egész ország. Jobbára csak elképzelni tudjuk, hogyan töltötték a szentestét a szabadságharc vezetői, katonái, magyarok milliói az országban. Görgei Artúr Győr városá­ban mérlegelte, hogyan és miképp tudna kicsúszni az előrenyomuló Windischgraetz karmai közül. A kétségbeesett Kossuth és hívei talán már fogalmazták önmagukban az első vádiratot a toporci fiatalember ellen: nem értették, miért nem ütközik meg végre, s ha veszítene is, hátában ott állnak a „vértesi hegyek”, ezek a nem létező természetes erődítmények, amelyekhez a politikai vezetés megannyi illúziója tapadt.

Távol, nagyon távol a nyugat-magyarországi hadszíntértől, a baljós várakozás helyett egészen más sors jutott a karácsonyozóknak. Erdélyben már hónapok óta nagyon is beszédes némaságba burkolóztak magyarok, románok, szászok. Mintha a különösen fagyos, december végi időjárás a népek közötti olvadást is megtorpedózta volna: egyre több hír érkezett véres eseményekről, összecsapásokról, gyilkosságokról. A Szeben megyei Oltaszakadáton például a balázsfalvi gyűlésről hazatért, feltüzelt román lándzsások lőtték a magyar templomot, amíg a legények odabent karácsonyi dalokat énekeltek. A barcasági Hétfaluban román népfelkelők gyilkoltak meg ötvenegy csángót. Amint azt naplójában Borcsa Mihály elmeséli, december 23-án bolgárszegi és hétfalusi románok és szász önkéntesek törtek rá a falura: „Karácsony szombatján hirtelen rettenetes ordítás rázkódtatta meg a levegőt, a Deresztye felől hatalmas sereg román rontott a védtelen csángókra. Elmenekülni alig jutott ideje egy néhánynak, s aki tudott, kerteken, mezőkön keresztül rohant a hegyek és Malomdombok közé, a Kőhavas rengetegeibe, hogy bár életüket megmenthessék. Se sokuknak ez sem sikerült, s mintegy 50 magyar esett a dühöngés áldozatául az egész Hétfalu területéről, közöttük a derék Szász György hosszúfalusi lelkész is, kit az otthonában szúrtak le, s ezeket hirtelenibe a templom udvarán temették el a hazakerülők, de csak hónapok múlva mertek még a templomokban is megemlékezni róluk. De akik megmenekültek, sem jártak sokkal jobban. Tél lévén, a hó elárulta a menekülők útját, utánuk mentek, s ha nem is ölték meg, de mindenükből kifosztották őket, míg sokat az izgalom, a fagy és éhség tett életére nyomorékká.”

Bár Czetz János novemberben még úgy vélte, hogy Erdély visszafoglalására legalább 50 ezer főnyi haderő szükséges, Bem december 20-án mindössze 10 ezer főnyi és 16 ágyúval felszerelt sereggel indult meg. December 20-án három irányból megkezdte előrenyomulását Kolozsvár felé, majd karácsonyra el is foglalta a kincses várost. Balás György 1927-ben így mondja el a történteket:

Bem József„A helyzetet villámgyorsan megfontolva, intézkedéseit villámgyorsan kiadva s a támadó hadmíveletet egy percnyi késedelem nélkül megkezdve, megveti a siker alapfeltételeit. Páratlan akaraterejét szinte átvarázsolja alparancsnokaira és demoralizált s a fegyelemhez nem szokott csapataira. A fiatal, harchoz nem szokott honvédba bizalmat önt maga maga és vezérei iránt, s megismerteti vele a fegyelem szükségességét. Csapatait nagy teljesítményekre képesíti. 8 nap alatt 190 km utat tesz meg 15-20 fokos hidegben, és győzelmet győzelemre arat. Dés–Szamosújvár–Kolozsvár lakossága örömmámorban úszott. A honvédeket mindenütt ünnepi ruhában, meleg étellel és meleg szobával fogadták, ami a kemény télben jólesett. Boldog volt mindenki, aki Bemet mint a Gondviselés által küldött, szinte égből jött megmentőjét és felszabadítóját megpillanthatta. Bem azonban minden ovációnak és ünnepeltetésnek kitért. A császári északi hadsereg szét volt robbantva; Erdély visszafoglalása előkészítve, a hadműveletek straté­giai alapja biztosítva.”

December 27-én Bem a következő kiáltványt intézte Kolozsvár lakóihoz:

„A magyar hadsereg jő, hogy kiszabadítson titeket a reakció rabigája s a katonai zsarnokság alól. A magyar álladalom alkotmánya által biztosított szabadság ismét életbe lép. Mindennemű politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve. (…) Azon lakosok, kik kezeikben fegyverrel fogatnak el, úgyszintén kik magyar hadseregeik belépte után rögtön mindennemű hadi tűzfegyvereiket át nem adják, halállal büntettetnek. Felhívatnak azért e hon minden lakosi, hogy náluk létező mindennemű haditűzfegyvereiket a legközelebb eső katonai hatóságnak azonnal adják bé. Minden a hadsereg élelmezésére tartozó kellékek, és megrendelt szállítások a tisztek által nyugtatványoztatni s a kormánybiztosok által ki fognak fizettetni. Kelt, Kolozsvár főhadi szálláson dec. 27-n. 1848.”

Kolozsvár népe nem felejtette el a lengyel tábornokot. A főtér sarkán álló Teleki-ház déli homlokzatára 1898-ban került Reimann Károly kolozsvári kőfaragó felirata: „E házban volt szállva Bem József honvéd tábornok 1848. december 25-iki győzedelmes bevonulásakor.” Az épületet 1920-ban gróf Teleki Gézától egy román bank vásárolta meg. 1936-ban eltávolították a táblát, majd a bécsi döntés után visszahelyezték. Funar polgármester 1994-ben a feliratot bevakoltatta, de ismét helyreállították, nem kis részben a bukaresti lengyel nagykövetség tiltakozása miatt. A vakolatot Kolozsvár magyar tanácsnokai a saját kezükkel takarították el.

Szentesi Zöldi László

1918

Hetven évvel Bem és a kolozsváriak karácsonya után, 1918. december 24-én Barabás Samu református esperes ezt írja naplójába: „Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Rablók módjára jöttek, félve, tapogatózva, hogy nincsenek-e benn a székelyek? Rongyosak, mocskosak voltak (…) Sok szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényeik nincsenek. Tüzéreik fején ócska vasfazekak.”

Délelőtt a román hadsereg 7. hadosztályához tartozó mintegy négyezer gyalogos és két üteg tüzér vonul be a városba – 12 óra 45 perckor az ünnepi ebéd mellett már a budapesti kormány előtt van a kolozsvári rendőrkapitány erről szóló jelentése. Raffay Ernő beszámolója szerint „a környező román falvak berendelt lakossága fogadta őket, nagy lelkesedéssel. Az utcákon levő magyar nemzetőröket összeverték, kifosztották. A magyar államhatalom jelvényeit letépték, zászlóit összetaposták. Ezek akkoriban megszokott dolgok lévén, mindenki örült, hogy súlyosabb incidens nem történt.”

Kratochvil KárolyEzen a napon egy 49 éves ezredes életének alighanem legmagányosabb, legsötétebb időszaka kezdődik el. Huszadmagával maradhat a városban: ez gyakorlatilag legszűkebb törzskarát jelenti. És Kratochvil Károly ezredest, Erdély alig egy hónapja kinevezett katonai kerületi parancsnokát már másnap irodáitól is megfosztják. Amint hallgatja kétségbeesett, végsőkig elkeseredett és tanácstalan tiszt­jeit és tudja, a parancsnokság megszüntetése csak idő – méghozzá igen rövid idő – kérdése, döbbenten konstatálja, hogy vágyakozva gondol vissza a fronton töltött időkre; a jól ismert utcákon most végigpillantva, ugyanazt a fájdalmat érzi, mint amikor magányos tárogató hangja szállt a friss katonasírok fölött a Monte San Michelén… És itt most halk, visszafojtott magyar beszéd üti meg a fülét itt is, ott is – és hangos, pálinkaszagú ordítozás, szetreászkö rumunia máre, zsosz ku unguri és hasonlók. Már-már fizikai rosszullét környékezi. Leperegnek előtte a korábbi hetek, hónapok, a közelmúlt: a rémes 22-e, amikor a magyar nagygyűlés kinyilvánítja ugyan, hogy Erdély magyarsága Magyarországgal „állami közösségben kíván élni” – de ugyanennek a napnak az estéjén a magyar csapatok megkezdik a kincses város elhagyását… Apokaliptikus jelenetek, maga a pokol a vasútállomáson és környékén: a bevagonírozást megneszelő lakosság valósággal megrohamozza a szerelvényeket, tumultuózus jelenetek, káosz, tehetetlenségükben mind gyakrabban az italhoz folyamodó katonák, síró, könyörgő, ordibáló emberek, akik akár a testükkel is fel kívánják tartóztatni az indulni készülő vonatokat, mintha éreznék, tudnák, hogy majdnem teljes 22 évig nem láthatnak magyar katonákat Kolozsváron… November utolsó napjaitól az alig egy-két hét alatt megszerveződő Székely Hadosztály első alakulatai, amelyek december első felében valósággal áradnak Hunyadi Mátyás városa, a fellegvár felé, ahol teljes erővel, lelkesen és gyorsan folyik a szervezés, intézkedések a felszerelés, a hadrendbe állítás, ellátás és hasonlók dolgában, határozottan, keményen, katonásan, ha ezernyi rosszindulattal küszködve is – és ezek a fiúk most már valahol Nagyvárad körzetében, a történeti Erdély határa a Királyhágó előterében állomásoznak…

És karácsonykor a lapokban megjelenik Haller Gusztáv polgármester felhívása: a román megszállók a legkisebb rendzavarást is halállal büntetik, mindenki tartózkodjon tehát az összetűzésektől. 27-én 19 pontból álló rendeletözönt adnak ki, amelyben elrendelik a gyülekezési tilalmat, a sajtócenzúrát, a fegyverbeszolgáltatást, az ostromállapotot, különféle utazási és postaforgalmi korlátozásokat, az internálás bevezetését és hasonlókat.

Kratochvil törzskarát persze éjjel-nappal figyelik. A parancsnok tudja: napokon belül távoznia kell. Napok óta tiltott a magyar egyenruha viselete – és ők a legeslegutolsó magyarok, akik honvéduniformist viselnek Kolozsvárott… És miközben Bánffyhunyad felé tartanak, folyamatosan zárkóztatja fel keleti irányban a csapatokat… Az új esztendő pedig meghozza a histó­riai pillanatot: Kratochvil kiadja a parancsot a fegyveres honvédő harc felvételére – a Székely Hadosztály pedig rettenetes körülmények között, elképesztő nehézségek és nélkülözések közepette csaknem négy hónapon a majd 170 kilométeres frontvonalhoz szegezi az addig simán előrenyomuló román hadsereget.

Domonkos László

2 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!