Történelemportál

Megfélemlítés, kisemmizés, megbélyegzés – internálások 1945 után

A szovjet megszállást követő időszakban kibontakozó terror egyik eszköze az internálás volt. A megbízhatatlannak tartott személyeket, családokat tömegesen telepítették ki különböző táborokba, egyes helyeken a legembertelenebb körülmények között tartották fogva őket. Az 1953-as amnesztia után sem az otthonukat, sem más tulajdonukat nem kapták vissza.

Az internálást – más néven rendőrhatósági őrizetet – és a rendőrhatósági felügyeletet először mint büntetési formát, majd mint megelőző kényszerintézkedést használta az egyre jobban erősödő és a kezdetektől kommunista vezetés alatt álló államhatalom. Révai Józsefnek, az MKP „főideológusának” 1945. július 22-én a Szabad Nép hasábjain megjelent megfogalmazása szerint: „reakciós az, aki antikommunista”.

Ez a gyűjtőfogalom, a „reakciósok” köre az idő, a kommunista párt és a politikai rendőrség befolyásának és erejének növekedésével egyre bővült, és megteltek az internálótáborok és a börtönök. 1945–1946 folyamán majdnem minden megyeszékhelyen volt egy vagy két internáló- vagy gyűjtőtábor. Budapest területén ekkor 15 tábor működött. A legnagyobb befogadóképességű a Buda-Dél internáló- és gyűjtőtábor volt, amelyben esetenként nyolc–tízezer személy, köztük több száz gyermek (!) is helyet kapott.

internálótáborok Magyarországon 1945-1963 (forrás: Nagy Magyarország 2010/5)

internálótáborok Magyarországon 1945-1963 (forrás: Nagy Magyarország 2010/5) - Kattintson a nagyobb térképért!

A lakosság fele érintetté vált

A háború utáni internálási joggyakorlat szabályozását Erdei Ferenc belügyminiszter egy 1945. június 21-én kelt bizalmas, közzé nem tett rendeletében foglalta össze. Ez a rendelet korlátlan internálásra jogosította fel azokat a szerveket, amelyeket megbíztak ennek végrehajtásával. Bővült a politikai rendőrség hatásköre, a rendelet az előzetes őrizetbe vételen túl bírósági ítélet nélküli internálásra is feljogosította őket. Ennek értelmében a társadalomnak több mint a fele vált érintetté, a párttagoktól a pártonkívüliekig. Internálni kellett a szélsőjobboldali szervezetek tagjait, a volt „horthysta” katonatiszteket, csendőröket, B listásokat, feljelentőket, besúgókat és mindazokat, akik a „közösséggel közvetlen kapcsolatuk során elsődleges terjesztői voltak a fasiszta propagandának”.

1946 őszén megszüntették a vidéki táborokat, felülvizsgálták az internáltak ügyeit, majd egy központi internáló- és gyűjtőtáborba, Buda-Délre helyezték a megbízhatatlan személyeket. Megjegyzendő, hogy pont abban az időszakban készült a legtöbb rendelet az internálás szabályozásáról és a táborok működéséről, amikor Nagy Imre, illetve Rajk László volt a belügyminiszter. (Mint tudjuk, 1953-ban, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szüntették meg az internálás intézményét, és számolták fel az internáló-, kitelepítő- és zárt táborokat.)

1946 őszén a politikai rendőrség átalakult, hatalma és befolyása jelentősen növekedett. A szervezet a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya nevet kapta, vezetője Péter Gábor lett. A „terrorszervezet” működési köre pedig kiterjedt az ország teljes területére. Az 1947-es kék cédulás választásokat követően a koncepciós politikai perek számának növekedésével az internálótáborok „lakóinak” létszáma is bővült. A Buda-Délbe egyre több kisgazdapárti politikus, egyetemista, minisztériumi tisztségviselő került, majd a „kígyó beleharapott a saját farkába”, és az 1948-as pártfúziót követően elkezdődött a szociáldemokrata párttagok elleni leszámolás, a kommunista „frakciósok” megbüntetése.

Ahol büntetés volt a munka

1949 tavaszán a Központi Internálótábor átköltözött Kistarcsára. Itt külön ezredben helyezték el a nőket, a többi, kibővített ezredbe pedig a férfiakat tették. 1949 volt az utolsó esztendő, amikor csomagot kaphattak az internáltak, levelet írhattak, és beszélőt engedélyeztek számukra, továbbá hathavonta felülvizsgálták az internálási véghatározatukat. (Az internálást 1945–1950 között legalább 6 hónapban, legfeljebb 24 hónapban határozták meg hathavonkénti felülvizsgálattal.) 1949 decemberében a BM ÁVH-t átszervezték, szervezetileg teljesen kivonták és függetlenítették a Belügyminisztériumtól, ezzel létrejött a Minisztertanácsnak közvetlenül alárendelt Államvédelmi Hatóság (ÁVH).

1950. július 19-én megnyílt a recski titkos internálótábor az ÁVH irányítása alatt. 1951 februárjában a tiszalöki internáló- és hadifogolytábort, majd egy hónappal később a kazincbarcikai tábort hozták létre. Ezekhez csatlakozott a bernátkúti és a sajóbábonyi táborok üzemeltetése, felügyelete. Ezenkívül az Államvédelmi Hatóság kezelésébe került a Mosonyi utcai Fogház (régi Toloncház), a Gyűjtőfogház, a váci börtön. A Mosonyi utcai Állambiztonsági Fogházban és a váci börtönben alakítottak ki rabkórházat, ahová az internáló- és munkatábo­rokból a rossz állapotban levő internáltakat szállították kezelésre.

1950-től megszűnt az ÁVH kezelésében levő táborokban a hathavonkénti felülvizsgálat, csak 1952 tavaszán rendelték el az internáltak ügyeinek felülvizsgálatát, de akkor sem a szabadítás miatt, inkább a munkaerő-átcsoportosítások és még több terhelő adat összegyűjtése céljából. Mivel 1951. december 1-jei hatállyal a Népgazdasági Tanács létrehozta a Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI), amelynek a feladatát úgy határozták meg, hogy: „A népgazdaság érdeke egyrészt és a büntetés végrehajtási szempont másrészt megkívánják, hogy a letartóztatottak termelőmunkában történő foglalkoztatása egységesen és önálló vállalat, valamint önelszámoló egységek keretében történjék. A vállalatokat az építőipar, gyáripar, kőbányászat és mezőgazdaság keretében kell megszervezni…”

Magyarország minden szegletében volt egy olyan rabmunkahely, amely a KÖMI igazgatása alatt működött. 1953 nyarán ebben a helyzetben született meg az a rendelet, amely feloszlatta az internáló-, kitelepítő- és zárt munkatáborokat, és részleges amnesztiarendeletet hozott a kormány. Az internálótáborokból még ekkor is voltak olyanok, akiket további börtönbüntetésre ítélt a bíróság.

Egy életre megbélyegzettek

A kiszabadultak a kommunista numerus clausus stigmájával éltek tovább. A családfők nem kaptak munkát vagy csak olyat, amelyt más már nem végezne el. A gyermekeket megkülönböztették az iskolában, egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán nyertek felvételt egyetemre, főiskolára.

A családok otthon maradt ingó és ingatlan vagyonát – elsősorban a jó káderek között – szétosztották, az 1953-as amnesztiát követően sem az otthonukat, sem más tulajdonukat nem kapták vissza. A szerencsésebbek legalább a városukba, községükbe visszaköltözhettek, a továbbiakban is „nemkívánatos” elemeknek bélyegzetteket azonban kitiltották lakóhe­lyükről, Budapestről, az ország nagyobb városaiból. Mindezen felül nagy számban kerültek rendőrhatósági felügyelet alá, ami azt jelentette, hogy meghatározott időpontokban meg kellett jelenni a rendőrségen. A nincstelen, kisemmizett családokat – ha szerencséjük volt – rokonok befogadták, szállást adtak nekik.

A Rákosi-korszak kitelepítéseiről, a zárt és internálótáborokról bővebben olvashat a Nagy Magyarország magazin 2010/5. számában.

1 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!