Mire a középkor végére jórészt elfogytak a kibányászható ókori romok, jöttek a törökök és a reformáció, ez pedig újabb forrásokat nyitott meg a kőbányászok előtt. Buzás Gergely régész-művészettörténész és Kovács Olivér, a műemlékem.hu szerkesztője cikkének folytatása.

Mikor Pécs városa török kézre került, a város új ura, Gázi Kászim pasa úgy döntött, hogy a háborúk során megrongálódott gótikus plébániatemplomot földig rombolja és köveiből új kupolás dzsámit emel. Ma is láthatók a később dzsámiból keresztény templommá visszaalakított pécsi belvárosi templom falaiban a középkori épület faragott kövei. A középkori kolostorok és katedrálisok a protestáns várurak számára is szabad prédává lettek, a török veszély pedig életfontosságúvá tette számukra, hogy váraikat minél hamarabb, új, korszerű védőművekkel tudják ellátni.

A siroki vár 16. századi bástyái máig ebbéli igyekezetükről tanúskodik: építésükhöz ugyanis a protestáns főúr Országh Kristóf, a környéken lerombolt templomokból szerzett olcsó építőanyagot: a falba épített faragott kövek jól felismerhetőek a vár falában. Az egri püspök székhelyére a Perényiek tették rá a kezüket, és a gótikus katedrális hatalmas szentélyét nyomban megtömték földdel, hogy bástyává alakítsák. Persze a berendezés szebb darabjait azért nem hagyták veszendőbe menni: egy pompás reneszánsz vörösmárvány síremléket, amit még az egri káptalan faragtatott 1506-ban egy pesti olasz szobrásszal a templom szentélyébe, a néha Dörögdi Miklós püspök emlékére, szétszedve székhelyükre Sárospatakra fuvaroztak, ahol fel is állították a lutheránus szertartásrendnek megfelelően átalakított középkori plébániatemplomban.

Ugyanerre a sorsa jutott egy fehér márvány oltár is, amely egykor talán még Bakócz Tamás rendelt az egri székesegyház szentélyének Szűz Mária kápolnája számára: először alighanem Patakra, majd később másik várukba, Diósgyőrbe vitték. Egy darabja azonban – talán az oromzata – még Egerben lemaradt, és a szentély más köveivel együtt a vár egyik új bástyájának falába épült be. Maguk a törökök sem bántak kíméletesen az elhagyott kolostorok köveivel: a pilisi (ma Pilisszentkereszt) ciszterci monostor kőfaragványait a 17. században Esztergom erődítéseihez fuvarozták át: a víziváros délnyugati török sarokbástyájának ma is látható szép kvádereit valójában 13. századi pilisi mesterek faragták.

A középkori templomok pusztulását azonban nem csak a védelmi szükségletek, hanem a háborúk rombolásai is elősegítették. Ilyen sors jutott a középkori Magyarország egyik szimbolikus emlékének, a magyar királyok székesfehérvári koronázó-temetkező bazilikájának. Miután 1601-ben a keresztény seregek visszafoglalták a törököktől a várost, és a bazilikában megtartották a hálaadó istentiszteletet, óriási lőporrobbanás döntötte romba a templomot, amit egy török akna idézett elő. Mivel a török ellentámadás veszélye minden percben fennállt, a keresztények sajnálkozásuk mellett örömmel fogadták a hirtelen támadt építőanyag-lerakatot, és az összeomlott bazilika köveiből gyorsan három új bástyát emeltek a városfal gyenge pontjaira. Ekkor azonban még mindig állt a bazilika kétszintes északi mellékhajója és mellette Kálmáncsehi Domonkos prépost pompás késő gótikus kápolnája – amelyet a hagyomány gyakran összekevert Nagy Lajos király híres sírkápolnájával. Ezeket még 18. században is használták, ám mikor Milassin püspök 1795-97-ben új palotát akart magának építeni, olcsóbbnak ítélte a szükséges építőanyag beszerzését oly módon megoldani, hogy alapozása aljáig szétszedette e még mindig monumentális épületet.

A török kor dicső várai aztán a béke beköszöntével maguk is kőbányákká váltak, és mint a fehérvári példája mutatja, ekkor vált csak igazán kelendővé a középkori épületekből kinyerhető jó minőségű építőkő is. A magyar várak romos állapotáért általában a Habsburgokat tesszük felelőssé, mint akik a szabadságharc megtorlásaként robbantották fel ezeket az erődítményeket. Valójában azonban a várak rombolása elsősorban a török elleni háborúk utolsó felvonásának tekinthető: megszűnt a stratégiai szerepük, s a 16. század végétől, a tüzérség fejlődése miatt már elavultnak számítottak, viszont kiváló menedéket nyújthattak a rablóknak és martalócoknak. Másrészt e várrombolások ritkán vezettek a teljes pusztuláshoz, már csak azért sem, mert leggyakrabban az ágyúk és egyéb hadifelszereléseik leszerelésében ki is merült a császári katonaság ügybuzgalma. A váraknak szinte minden esetben a környék lakossága és az új földbirtokosok adták meg a végső csapást: a köveket a környékbeli építkezésekhez használták fel. Általában elmondható, hogy a 18. századi barokk kori templomok, kastélyok, magtárak, malmok egy része kétszeresen is érték, hiszen nem csupán mai formájukban műemlékek, de építőanyagként korábbi, középkori épületek köveit tartalmazzák.