Történelemportál

Jobbklikk: A marxizmus balga dicsérete

Érdemes megnézni Bolgár úr interjúját Krausz Tamással [...].

Az utóbbi néhány évtizedben nyugaton, majd hazánkban is megindult az ún. “kommunista hagyomány” (khm) tisztára mosása, a “szép utópia” erőszak- és elnyomásmentes hippi-világ víziójának terjesztése. [...] Az igazság a következő: [...] nincs semmiféle erkölcsi mércéje a kommunizmusnak, a kommunizmus a közkeletű vélekedéssel szemben (amelyet sikeresen ültettek el a fejekben) nem egy “félresiklott eszme”, hanem eszméjében is tömeggyilkos, erőszakos, tulajdon- és szabadságellenes. A gyakorlati oldaláról nézve pedig az a kérdés vetődhet fel, hogy ha mégis igaz lenne, hogy a kommunizmus “szép eszme”, csak “rosszul valósították meg”, akkor vajon miért van az, hogy minden egyes kommunista rezsim erkölcstelen, tömeggyilkos és szabadság-ellenes volt? A kérdés költői. Azért, mert a kommunista rendszerek minden egyes esetben tömeggyilkosok, erkölcstelenek és szabadság-ellenesek voltak, ezek nélkül nem léteznek, és ezen gyakorlatuk nem választható el az alapjukul szolgáló marxista-leninista ideológiától.

Krausz azt is vélelmezi, hogy ha Szabó Ervin névadó szerepét átgondoljuk, akkor ennyi erővel József Attilát vagy Sánta Ferencet is ki lehetne szórni az irodalmi kánonból. Erről csak három dolog: Szabó Ervin nem része az irodalmi kánonnak (más kánonnak sem), az a kérdés pedig, hogy egy anarcho-szindikalista könyvtáros maradjon-e a névadója a fővárosi közkönyvtár-hálózatnak, minimum vitaképes dolog. Másrészt József Attila munkásságát le lehet egyszerűsíteni arra, hogy ő a kommunista író kvintesszenciája, csak nem érdemes (talán apróság: 1934 után megszakította a kapcsolatot a kommunista mozgalommal). Sánta Ferenc pedig, akit Krausz azért hoz fel védőpajzsként, mert a “népi-paraszti közösségek logikája felől építkezett” (sic!), 1956-ban a Petőfi Kör alapító tagja volt, és nyílt levelet írt a parasztság jogfosztottságáról. Harmadrészt pedig egyáltalán nem kell félni attól, hogy bizonyos gondolkodók életműve újraértékelésre érett meg, szabad és kell is vitázni róluk.

[...] Azt a tényt, hogy vita kezdődik arról, Szabó Ervin neve maradjon-e egy patinás fővárosi könyvtár nevében, párhuzamba állítani azzal, hogy a “Baltikumban már az SS-nek is emeltek emlékművet”, egészen arcpirító kísérlet és egyszerre szenvelgő tettetés. [...] Krausz Tamás továbbmegy: szerinte ez az egész ügy egy “intellektuális-szellemi hanyatlásnak” a következménye; a “marxista tradíció egy világméretű tradíció”, egész előadásából pedig az derül ki, hogy gyakorlatilag a kommunizmus a magyar kultúra egyik legfőbb letéteményese volt. Ezzel szemben az az igazság, hogy Aczél György – a kommunista rendszer háromfejű, három T-s kulturális Cerberusaként – ámokfutásával elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy teljes írói életpályákat és emberi sorsokat tegyen tönkre. Hogy nem önmagában egy beteges, gőgös és megalomán ember habitusának köszönhető a kulturális élet deflorálása, hanem a kommunista politikai felfogásban értelemszerűen jelen lévő posztulátumnak, arra a marxista-leninista írások ezernyi példája sorakozik tanulságtételül, de a gyakorlati tapasztalat is bőséges példával szolgál. A szovjet irodalom termékei nagyrészt értékelhetetlen selejtek, a kommunista és a szocialista egypártrendszerek alatt a tervutasításos, szakmányban legyártatott mozgalmár-fércművek, a munkásság és a forradalmi hevület kéjes egymásba fonódását népszerűsíteni hivatott munkáslózungok az íráskultúra legalja. Magyarországon nagy íróink szenvedtek a szocialista diktatúra ideje alatt, csak a középszer virágzott. Hol alkottak nagyot az igazi, leplezetlen kommunisták a világirodalomban? A bolgár kommunisták, a kambodzsai vörös khmerek? A castroista vagy maoista forradalom gyermekei?

Mindezek tükrében kicsit érdekes azt hallani, hogy a kommunista ikonokkal való leszámolás (most a konkrét ügytől eltekintve) a magyar kultúra hagyományainak lábbal tiprását jelenti. A kommunistáknak köszönhetjük a magyar kultúrán elkövetett több évtizedes erőszakot (a példaként említett Lukács Györgynek ebben kivételes szerepe volt, gondolati hegemóniája pedig még ma is élő), ha már a fizikain túl vagyunk. Ugyan kik tették tönkre a magyar kultúrát, és hagyományt, ha nem a hatalom segítségével “alkotó” kommunisták? (Csak egy jelzésértékű kérdés: a jelen ügyben felmerülő Hamvas Béla története hogy is volt?)

[...]

Azoknak, akik számára a kommunizmus valamilyen emberarcú, kedves utópia, nyilván nehéz elmagyarázni, hogy a szabadság korszaka azt is jelenti, hogy igenis feltehetők morális kérdések, igenis megfontolandó, hogy kik lehetnek utcák, terek, könyvtárak névadói. Ha pedig hagyományról beszélünk: a szovjet megszállással (nem felszabadítással!) egybekötött kommunista diktatúra teljesen szervetlenül telepedett rá a magyar kultúrtörténetre és közéletre. Az elmúlt húsz év egyik legnagyobb mulasztása éppen az volt, hogy nem tette tisztává a viszonyát az előző rendszer puha (vagy csak puhának tűnő) diktatúrájával szemben is. 1956 közeledő évfordulója kapcsán pedig érdemes azon is elgondolkodni, hogy a legutóbbi időkig is voltak olyan elsővonalbeli politikusok, akik 1956 őszének eseményeit a fasizmus tobzódásának, ellenforradalomnak látták és láttatták. Talán most egy új korszak kezdődik. De a vitákat le kell folytatni. Tíz év múlva már nem szeretnénk azon rugózni, hogy egy megszálló hadsereg hátulsó felébe bebújt értelmiség, amely minden konkurenciát kiirtott a szellemi életből, integráns részét képezi-e az organikus magyar kultúrának, vagy sem.

22 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!