Julius Jacob von Haynau a magyar történelem legsötétebb figurái közé tartozik. Neve az elmúlt másfél évszázadban összefonódott a könyörtelen és nemtelen bosszúval. Kortársai szerint legjobb indulattal is legfeljebb közepes képességűnek nevezhető katona volt – azonban olyan korba született, amikor a tehetséget és a vitézséget könnyedén pótolhatta gátlástalansággal és kegyetlenséggel.

IX. Vilmos hessen-kasseli választófejedelem (tartományi gróf) és Rebecca Richter, zsidó patikuslány törvénytelen fiaként született. Szülei rangon aluli, morganatikus házasságot kötöttek, de apjuk mind a hét gyermekét törvényesnek ismerte el, és rájuk hagyományozta a von Haynau bárói rangot.

Tapasztalt katonatiszt volt, akinek katonai pályafutása 1801-ben kezdődött az osztrák hadseregben. Részt vett a napóleoni háborúkban. Féktelen gyűlöletet érzett a forradalmárok iránt. Korán elhíresült kegyetlenségéről, erőszakosságát meg sem kísérelte irányítani. 1847-ben nyugdíjba vonult, ám az 1848. évi forradalmak elleni fegyveres harcra jelentkezett az udvarnál.

Előbb Olaszországban harcolt, ahol az olasz szabadságharcosok elleni kegyetlenkedéseiről nevezték el „bresciai hiénának”. Bresciában a kórházakban fekvő sebesült osztrák katonákat a forradalmároknak feladó, illetve lemészárló férfiakat kivégeztette, a nők egy részét pedig nyilvánosan megvesszőztette. (Megjegyzendő, hogy a magyar honvédség részéről sebesült, vagy fogságba esett császári katonák meggyilkolására csak egyetlen egy alkalommal, Buda bevétele után került sor, s a tisztek ezúttal is hamar véget vetettek a megtorlásnak.) A nemzetközi közvélemény felháborodott, Joseph Wenzel Radetzky tábornagy viszont ismételten levélben köszönte meg a határozott fellépést. 1849. május 30-án Haynaut nevezték ki Welden helyébe az Itálián kívüli császári haderők főparancsnokának.

Miután a cári intervenció elleni harc lekötötte a magyar honvédsereg erejének jelentős részét, több csatában győzött a magyar csapatok felett. Görgey Artúr világosi fegyverletételének helyét és idejét is az indokolta, hogy nem Haynaunak akarta magát megadni. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után Haynau mint Magyarország teljhatalmú parancsnoka vezette a magyar forradalmárok elleni megtorlást. 1849. október 6-án kivégeztette az aradi vértanúkat és ugyanezen a napon a pesti Újépület udvarán Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány („minisztérium”) elnökét. A későbbiekben is sok más forradalmár esett Haynau áldozatául. Százakat küldött Kufstein, Munkács, Olmütz, stb. várbörtöneibe. Ezrével vitette a magyar honvédeket a Habsburgok olasz és német tartományaiban állomásozó seregeibe.

Haynau különös kegyetlensége lassanként az osztrák udvar számára is kényelmetlenné vált, s 1850-ben felmentették, jelentős mennyiségű államkötvénnyel méltányolva véres szolgálatait. Az immár végleg nyugállományba vonult hadfi hírhedtségére jellemző, hogy angliai utazása során, Londonban egy munkásgyűlés két résztvevője felismerte és megverte, a híradások szerint az „Ezt Aradért kapod!” felkiáltások közben. Állítólag Giuseppe Garibaldi londoni látogatása során meg akarta keresni a két elkövetőt, hogy megköszönje nekik Haynau összeverését. Éppen így járt Brüsszelben is, ahol a nők korbácsolását vetették szemére. Párizsban a kormánynak mindent el kellett követnie biztonsága megóvására, Berlinben ellenben nagyon ünnepelték. Bécs városa visszatérése után díszpolgárának választotta.

1853-ban hunyt el. Halálának oka valójában ismeretlen, mivel eszméletlenül találtak rá, és úgy vélték, nem él. A halál pontos okának kiderítéséért elrendelték a boncolást, amit a koponya felnyitásával kezdtek. Az elborzadt orvosok csak ezután vették észre, hogy Haynau valójában él, mert az agya lüktetett.