Kilencvenkét éve gyilkolták meg Hermina úti villájában Tisza Istvánt. A Bihar vármegyei református birtokos családból származó gróf kétszer volt Magyarország miniszterelnöke, korának minden kétséget kizáróan legtöbb szenvedélyes vitát kiváltó, megosztó személyisége volt. Következetes konzervatív volt egy olyan korban, amikor a divatos korszellem viharos gyorsasággal rángatta balra Európát – és benne hazánkat is.
Máig nincs konszenzus arról, vajon egyszerűen csak származása és neveltetése akadályozta meg a demokratikus és szocialisztikus eszmék befogadásában – vagy előre látta, hogy a kávéházi világmegváltók által kijelölt irány egyenesen vezet Trianonhoz és a vörösterrorhoz. Az azonban csaknem egy évszázad távolából már tárgyilagosan megállapítható: az idő könyörtelenül igazolta a “vad, geszti bolond” majd’ minden jóslatát és rémlátomását.
Igaza volt a rég idejétmúlt, valós relevanciáját vesztett közjogi függetlenségieskedést képviselőkkel szemben, amikor keresztülverte az Országgyűlésen az újonclétszám növelését. Az első világháború szomorú tapasztalatai fájdalmas élességgel világítottak rá: a Monarchia hadseregének megerősítése és modernizálása a XX. század elején nemhogy szükséges, de egyenesen már megkésett volt.
Igaza volt az általános választójog elvont eszményét kergető fátyolos szemű forradalmárokkal szemben, amikor a nemzetiségi tömegekkel szemben féltette a magyar szupremáciát. A történelmi Magyarország széthullásának idején a románság, szlovákság és szerbség politikai és értelmiségi elitjének viselkedése sokszorosan igazolta vissza Tisza István aggodalmait.
Igaza volt a “kutya Szerbia” fegyveres megbüntetését követelő kardcsörtetőkkel szemben, amikor az utolsó pillanatig ellenezte a háborút, saját kor – és eszmetársainál sokkal tisztábban látva a Monarchia számára semmi jót nem ígérő nemzetközi erőviszonyokat. A miniszterelnök elsősorban két érvet hozott fel a hadüzenet ellen: Románia megbízhatatlanságát és Bulgária kimerültségét a két balkáni háború után. Előbbi 1916 augusztusában megszegve szövetségesi kötelezettségeit, hátba támadta hazánkat. Utóbbinak 1918 szeptemberi összeomlása pedig nyitányává vált a Központi Hatalmak háborús vereségének, és olyan pánikot idézett elő Magyarországon, amely végső soron a kormányfői székbe röpítette a minden szempontból alkalmatlan Károlyi Mihályt.
De igaza volt a háborús élet-halál harc idején felelőtlenül azonnali békét követelő pacifista ábrándozókkal szemben is, amikor vállalta, hogy a harcot, amelybe személyes szándékai ellenére az ország belesodródott, most már végig kell harcolni, lehetőleg a végső győzelemig. (Közben, ahol lehetett, kereste a fegyvernyugvás lehetőségét. Szerbia annektálását Ferenc Józseffel és Vilmos császárral szembeszállva is ellenezte – helyette különbékét javasolt, de sajnos ismét senki sem hallgatott rá.) Az antant szépen hangzó, nemzeti önrendelkezést és demokráciát ígérő kinyilatkoztatásival szembeni bizalmatlanságát utólag kegyetlenül visszaigazolta a Párizs-környéki békék – köztük a trianoni diktátum – embertelen zsákmányszerző logikája.
Politikai ellenfelei – rendre alulmaradva a Tiszával folytatott politikai vitákban – több alkalommal is erőszakkal akarták eltávolítani az útjukból. Az első merényletet Kovács Gyula ellenzéki képviselő kísérelte meg ellene, a célt tévesztett pisztolygolyók nyomai ma is láthatóak az elnöki emelvényen. A háború alatt a baloldali és liberális sajtó – gondosan elhallgatva Tisza hadba lépést ellenző állásfoglalását – valóságos gyűlöletkampányt folytatott ellene, ezért sokan a vérontás fő felelősének tartották.
Ezekben az években két alkalommal is megpróbálták meggyilkolni. Első alkalommal a frontról hazatérőben egy huszártiszt lőtt rá, majd 1918. október 16-án a szélsőbalos Galilei-kör tagja, Korvin Ottó “antimilitarista” elvtársa, Lékai János sütötte rá fegyverét – pontosabban sütötte volna, ha a fegyver nem mond csődöt az önjelölt forradalmár kezében. (Megjegyzendő: a személye körül fellángolt vitában sokak által “szelíd szobatudósként” jellemzett Szabó Ervin anarchokommunista ideológus is részt vett egy Tisza meggyilkolását célzó összeesküvésben 1917 májusában.) A grófnak többen javasolták: hagyja el az országot, vagy legalább a forrongó, feje tetejére állt fővárost, ám ő nem akart elmenekülni.
“Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat (Tisza Istvánt) meggyilkolják, a legbutábbikat (Károlyi Mihályt) pedig megteszik miniszterelnöknek.”
Sigmund Freud
Az életét kioltó lövések végül 1918. október 31-én, Károlyi Mihály és köre hatalomátvételének napján dördültek el. A ház körül már a délelőtt folyamán kétes alakok ólálkodtak. Egy katona és egy civil azt a “disznó cseh” bírót kereste Tisza lakásán, aki – nyilván dezertálásért vagy más fegyelmi vétség miatt – elítélte őket. Miután meggyőződtek róla, hogy a grófon és családján kívül más nincs a házban, továbbálltak. (Felmerül a kérdés: vajon nem az volt-e valójában a két ismeretlen célja, hogy ellenőrizze, Tisza a lakásán tartózkodik-e?)
Nem sokkal később megérkezett unokahúga, Almásy Denise grófnő, aki tapasztalva a városban uralkodó szélsőséges közhangulatot, könyörgött neki: rejtőzzön el, mert az életére törhetnek. Tisza azonban most sem engedett, s egyes visszaemlékezések szerint ezzel hárította el a rokoni aggódást: “Nem akarom magammal vinni a veszélyt senkinek a házába; sohasem bujkáltam életemben s úgy akarok meghalni, amint éltem.”
A csendőrség őrséget állított a villa elé, ám őket valamilyen rejtélyes oknál fogva hat óra után elvezényelték (más források szerint lefegyverezték őket). Negyed hét körül négy-öt ember hatolt be az épületbe: Dobó István és Horvát-Sanovics Tivadar tengerészek, illetve Sztanykovszky Tibor és Hüttner Sándor. Valószínűleg velük tartott Pogány-Schwartz József későbbi kommunista népbiztos is.
a Hermina úti villa, a tragédia színhelye (fotó: Wikipédia)
Az inas megpróbálta útjukat állni – sikertelenül. A gyilkosok betörtek a szalonba, ahol Tisza fegyverrel a kezében várta őket, amit azonban végül letett az asztalra. Az osztag tagjai szidalmazták és felelőssé tették a háborúért a volt miniszterelnököt. Rövid szóváltás után három lövés dördült el. A golyók egyike hasba találta, a másik bal karját törte el, a harmadik a jobb vállába hatolt s a szívhez vezető főütőeret vágta el. Tisza István pár perc múlva már halott volt.
Máig nem tudjuk pontosan, ki, illetve kik állhattak a merénylet mögött. A forradalmak után széles körben terjedt el az a közvélekedés, hogy a gyilkosságot Károlyi Mihály és köre rendelte el. Tény, hogy a politikus életét kioltó halálosztag nagy része az őket támogató és részben hatalomra juttató Központi Budapesti Katonatanács szűk vezetésének tagja volt. Mint ahogyan az is, hogy a Károlyi-kormány felállása után Dobó és Horvát-Sanovics tetemes összegű jutalmat kaptak az államkasszából.
Bár 1920-21-ben lefolytattak egy pert a gyilkossággal kapcsolatban, a tettesek egy része soha nem került bíróság elé. Horvát-Sanovics későbbi sorsáról semmit sem tudunk, minden valószínűség szerint a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban (a későbbi Jugoszláviában) talált menedékre. Dobó még a börtönben meghalt, Pogány-Schwartz a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba távozott. Sztanykovszky Tibor 15 év börtönt kapott, amit le is ült a szegedi Csillag börtönben. Vincze Gábor történész kutatásaiból az is kiderült: a Kádár-rendszer idején “munkásmozgalmi érdemeiért” – köztük a Tisza-gyilkosságban való részvételéért – nyugdíj kiegészítést kért és kapott.
Reményik Sándor: Magányos cipruság – Tisza István ravatalára
Nem szánlak, jó Vitéz, mert jó Neked,
Neked már jó.
Sok rémség elől elfedte szemed
Az orgyilkos golyó.
Rövid a kín, hosszú a síri álom,
De ezt a népet szánom és útálom.
Hogy letört életednek drága gátja,
Rajt’’ dül át a tömeg,
Ezer közül nagyságod egy ha látja,
S az sem érdemli meg;
A nemzedékek sodra tovatart,
S nem ád az Isten több ilyen magyart.
Míg éltél, értünk drága két karod
Munkált erőd felett,
S a halál, mikor szíven ragadott,
Szóltál: „Ez így kellett”.
Néztél merőn, Kálvin kemény magyarja,
A puskacsőbe: ahogy Isten akarja.
Egy szörnyű korszak minden bűneit
Hordta fenkölt fejed,
Szeretted édes magyar véreid,
S tested megtöretett,
Új tagja mártírok nagy seregének,
Néróknál haj! hóhérabbak a népek!
A becsületen folt, csorba ne essék,
Nem volt más jelszavad,
Hitted, hogy nem ábránd, mi kötelesség.
Arany-Szent-György-lovag,
Köveden rövid lesz a felirat:
Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!