A kommunizmus történelemcsonkítása velünk él. Máig nem vizsgáltuk meg, ki az, aki az egész magyar történelem és kultúra, és ki az, aki egyedül csak a baloldal szempontjából fontos.
Szőcs Géza valószínűleg nem is tudja, hogy annak a kezdeményezésnek a felkarolásával, miszerint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat valaki másról nevezzék el, a magyar közgondolkodás egyik sarkalatos problémájára mutatott rá.
Az MSZP Szőcs Géza nyilatkozatára hivatkozva azt állította, a kormány újra akarja írni a magyar történelmet és ki akarja retusálni belőle a baloldali személyiségeket. A valóság ezzel szemben az, hogy éppen a kommunizmus történelemcsonkítása és retusálása él máig velünk.
Ma is nyerésre áll
Az 1918-ban elhunyt Szabó Ervin egy tudós könyvtáros volt, aki emellett kora egyik “extrémsportjának”, az anarcho-szindikalizmusnak hódolt. Az anarcho-szindikalisták is olyanok voltak, mint manapság a jobbikosok: valós problémákra rossz válaszokat adtak, jól hangzó féligazságokból messzemenő következtetéseket vontak le, és tették mindezt kellő dogmatizmussal.
Látni kell azonban, hogy Szabó Ervin valóban kiváló könyvtáros volt, de ha nem lett volna annyira baloldali, ha a pártállam nem tudta volna alakját beilleszteni saját maga előtörténetébe, a kommunizmus idején egészen biztosan nem maradhatott volna a Fővárosi Könyvtár névadója.
A mostani affér világosan megmutatta, alaposabban is meg kell néznünk, kik is azok a figurák valójában, akik tankönyveinkben vagy intézményeink, köztereink névadóiként szerepelnek. Mert máig nem tisztáztuk, hogy van, aki ezt megérdemli, és van, aki nem. Enélkül nincs megnyugvás.
Ezt elmulasztottuk, és pontosan ezért él velünk a mai napig a Kádár-rendszer gondolkodása. Nem az állam emlőin csüngő embertípusról akarunk szónokolni, hiszen olyanokból amúgy Nyugat-Európában is akad bőven. Hanem arról van szó, ahogyan a történelmet és az világot látjuk. Arról a máig ható gondolkodásról, mely mindenben a materiális jólétet nézi, és mindenféle eseményt vagy kulturális művet csak osztálykonfliktusokban, gazdagokban és szegényekben, elnyomókban és elnyomottakban képes látni.
Gondoljunk csak bele, életművükhöz képest mennyi tanóra jut a forradalmár Petőfi Sándorra, és mennyi a csendes Arany Jánosra. Hogy a Nyugat-Európában is népszerű Márai Sándor még ma is annyira van csak benne a curriculumban, mint jó pár sokkal kevésbé jelentős alkotó, akik viszont kötődnek a baloldalhoz. Vagy, hogy az Édes Annától a Bűn és bűnhődésen keresztül egészen a vámpírregényekig mindenben az osztálykonfliktusokat, az elnyomást és a lázadást kell látni.
És persze ugyanez van a történelemkönyvekben is, ahol a mai napig túl vannak reprezentálva olyan nem igazán nagy jelentőségű történelmi események, mint Budai Nagy Antal vagy Dózsa György parasztfelkelései. Rengeteg jó uralkodónkról nem tanultunk annyit, mint róluk. Nem is beszélve arról, hogy máig úgy tanítják, jelentős csatákat, szabadságharcokat azért veszítettük el, mert a parasztság vagy a nemzetiségek el voltak nyomva és ki voltak zsákmányolva.
A baj tehát az, hogy még mindig nem vizsgáltuk meg, hogy ki az, aki az egész magyar történelem és kultúra, és ki az, aki egyedül csak a baloldal szempontjából fontos. Az Antall-kormány idején az intézmények és közterek legszembetűnőbben ideologikus elnevezéseit megváltoztatták, a nyíltan propagandisztikus tankönyvfejezeteket lecserélték. Azóta azonban semmi nem történt.
Ideje végre levetni a vulgármarxista köpönyeget az oktatásról, kultúráról, művészetről, és ugyanúgy a közterekről, utcákról, közintézményekről is! Ezt nem lehet, és nem is szabad megúszni. Ki tudja, lehet, hogy a végén például a Fővárosi Könyvtárat akkor is úgy hívnák, hogy Szabó Ervin Könyvtár.