Történelemportál

Egy magyarellenes “népforradalmár”

A kommunista eszmék magyarországi terjesztésének vezető személyisége, Marx és Engels műveinek honi propagálója, végletekig magyarellenes publicista – elsősorban ezekkel jellemezhetjük könyvtárszervező munkája mellett Szabó Ervint, akiről mindmáig az egyik legfontosabb nemzeti intézményünk van elnevezve.

Szabó Ervin dolgozószobájában

A marxizmus minden megjelenési formájában embertelen és barbár eszme volt, azonban a messianisztikus osztálygyűlöletnek számos ideo-lógiai vagy helyi jellegű módosításokkal „feldúsított” mutációja jött létre az elmúlt másfél évszázadban. A magyarországi szocialista mozgalom a 20. század elejéig alig különbözött a II. Internacionálé többi tagszervezetétől. Az elméletben „népforradalomra” váró, a gyakorlatban azonban inkább fokozatos társadalmi és szociális reformokért küzdő, a marxi internacionalizmust elfogadó, de a nemzeti közösség keretein belül értelmező hazai baloldalt egy sajátos küldetéstudattal megvert, rövid életű, ám annál maradandóbb nyomot hagyó gondolkodó formálta olyanná, amilyennek ma ismerjük.

Szabó Ervin 1877-ben született az Árva megyei Szlanica községben Schlesinger Sámuel Ármin néven. A nem különösebben jómódú zsidó családból származó, de meglehetősen ambiciózus fiatalembert szülei jogásznak szánták. A fiú kissé idegenül mozgott többnyire tehetős polgári, illetve dzsentri környezetből érkező egyetemi évfolyamtársai között. Igazi közegét bécsi vendéghallgatósága idején, a birodalmi fővárosban élő orosz szélsőbalos emigránsok között lelte meg. Családja nem örült Szabó új társaságának – édesanyja több levelében is óvta a zavaros eszmékkel terhelt világmegváltóktól –, ám a fiatalember ekkorra már menthetetlenül rabjává vált a századforduló kallódó entellektüeljei körében oly divatos szociálforradalmár életérzésnek.

Hazatérve legfőbb feladatának már nem a Corpus Iurisban való elmélyedést, hanem elsősorban – belevetve magát a munkásmozgalomba – az MSZDP „megújítását” és „felrázását” tartotta. Leginkább a hazai baloldal „megalkuvó politikájával” és a „burzsoá hagyományok” magyarországi szociáldemokráciára gyakorolt túlzott hatásával volt elégedetlen. Ezek közül is legkártékonyabbnak a nacionalizmust tartotta, amelynek fogalomkö-rét fokozatosan kitágította a nemzeti identitástudat bármilyen megnyilvánulásaira. Első közéleti megnyilvánulásaként 1900-ban, az MSZDP kongresszusán, határozottan fellépett a Mezőfi Vilmos vezette agrárszocialista csoport ellen, holott ők szintén radikálisabb küzdelmet sürgettek a társadalmi igazságtalanságok ellen – csakhogy mindezt nemzeti alapra helyezkedve képzelték el. Szabó Ervin éppúgy a „baloldal baloldalán” helyezkedett el, így a pártvezetéssel ellentétben nyilván nem riasztották a szegényparaszti „frakció” szélsőséges követelései. A lánglelkű forradalmár vágyait viszont maga alá gyűrte a doktriner internacionalizmus merev dogmatikája, s ehhez a döntéséhez pályája során mindvégig egyre makacsabbul ragaszkodott.

Ugyanettől az évtől kezdve állandó munkatársa volt a Népszavának, az MSZDP központi lapjának, amelynek az évek során egyik legszélsőségesebb hangnemű publicistájává vált. 1902 őszén – többek között Szabó Ervin kezdeményezésére – az MSZDP távol maradt a Kossuth Lajos születésének századik évfordulójára rendezett ünnepségekről. A szocdemek – „soviniszta elfogultsággal” nehezen vádolható – polgári radikális szövetségesei körében is megrökönyödéssel fogadott döntést az ifjú ideológus így indokolta a pártlap hasábjain: „Akinek emlékét az a polgárság üli, amelynél hazugabb, amelynél önzőbb, amelynél romlottabb alig van a földkerekségen, […] lehet-e az számunkra is nagy, akik […] a proletárság közvetlen nagy emberi érdekeinek […] érzéketlen ellenségét gyűlöljük ugyanezen polgárságban?” Szabó Ervin számára a szabadságharc vezére egyszerre volt a márciusi forradalom „kiteljesedésének” elfojtója, és a „burzsoá nacionalizmus” megtestesítője, „akinek nevében személyesedik meg mindaz, ami panaszunknak, ami küzdelmünknek, ami gyűlöletünknek harmincéves tárgya.”

A nemzeti érzés minden megnyilvánulása elleni zsigeri ellenszenve még Jászi Oszkár számára is vállalhatatlan volt, aki számos levelében hiába kérlelte a „hazafiatlan póz” levetkőzésére. Pontosan ez az a kérdés, amelyben Szabó nem ismert alkut. Számára a szocializmus nemcsak a társadalmi igazságtalanság, de a retrográdnak bélyegzett nemzeti identitások elleni küzdelmet is jelentette – sőt, utóbbi nélkül az előbbit sem tudta elképzelni. Értelmezésében a hazafiság pusztán „az állam szeretete […], és az alattvalók annyira szeretik az államot, amennyire uralkodnak rajta, amennyi befolyásuk van benne, amennyire az ő […] politikai szervezetük érvényesül benne.” A haza és a nemzet kérdésének ennyire sarkított, végletekig vulgármarxista, primitív osztályharcos szemléletére a hazai szociáldemokráciában korábban nem volt példa.

Az 1900-as évek elején Szabó Ervinnek vezető szerepe volt a kommunista ideológia magyarországi terjesztésében. A szocializmust megalapozó művek propagandáját vállalta fel, Marx és Engels írásait népszerűsítette, ő írta a Kommunista Kiáltvány első magyar fordításának előszavát is.

Történelemképének teljes kibontását az 1916-tól két esztendőn át, haláláig írott Társadalmi és pártharcok az 1848–49-es forradalomban című munkája jelentette. E művével fő célja – saját bevallása szerint – az általa hamisnak tartott történelmi mítoszok megtörése volt. Ellentmondást nem tűrő küldetéstudattal hirdette, hogy „Alig van nemzet, amely a hazugságoknak vastagabb szemüvegén szemlélné saját történelmét”, s saját missziójának azt tartotta, hogy a hazai történetírást „megtisztítsa a […] végtelen sok gyomtól.” A mű alaptézise, hogy a szabadságharc alatt nem volt igazi nemzeti egység, a „nacionalista indulatok” szításával az uralkodó osztályok valójában az éleződő osztályharcot akarták elfedni. A Kossuth fémjelezte függetlenségi gondolatot lényegében a nemesség cselvetésének bélyegezte, amellyel elaltatták a vagyontalan szegény parasztság és a proletariátus társadalmi egyenlőség iránti vágyát.

A Társadalmi és pártharcok… megjelenését Szabó már nem élhette meg, ám az emigrációban, illetve a hazai baloldali értelmiség köreiben – korábbi hasonló jellegű írásaival együtt – a történelemszemlélet legfontosabb forrása és hivatkozási pontja lett. A nemzeti kérdés iránti egyedülálló érzéketlenségét ugyan még a sztálinista főideológus, Révai József is túlzásnak tartotta – ám annál jobban jött a függetlenségi gondolat feltámadásától paranoiásan rettegő Kádár-rendszernek. A magyar történelem minden nemzeti küzdelmét vagy dicsőségesnek érezhető mozzanatát deheroizáló, a közösségteremtő mítoszainkat módszeresen romboló doktrína szerves része volt az aczéli kultúrpolitikának.

Ezekben az évtizedekben Magyarországon a „minőségi” történetírás szinte egyetlen kritériumává a – sajátos módon mindig a magyarság rovására ítélkező – „nemzeti elfogultságoktól mentes objektivitás” vált. Az 1945 után létrejövő hazai kommunista diktatúra, illetve baloldali gondolkodás legfontosabb sajátossága a nemzeti érzések és az identitástudat iránti – bármely más ország szocialista mozgalmában ismeretlen mértékű – közömbösség, sőt ellenségesség. Ennek legfőbb szellemi megalapozója Szabó Ervin volt. Szemléletmódja ma már szerencsére nem élvez kizárólagosságot, ám a hazánkban általa megalapozott marxista gyökerű történetírás dominanciája a tudományos élet számos területén még érezhető. Az évtizedeken át e dogmák által beárnyékolt történelemoktatás szellemi-lelki romjainak eltakarítása még évtizedeket vehet igénybe.

A cikk megjelent a Magyar Hírlap 2010. szeptember 17-i számában is.

34 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!