Történelemportál

Domonkos László: A könyvtárnévadó ürügyén

Egy cseppet sem érdekel, milyen súlyú és fontosságú könyvtárszervezői munkát végzett Szabó Ervin anno száz évvel ezelőtt. Úgynevezett szakmai teljesítménye ugyanis, amely állítólag indoklása annak, hogy 1946-ban a főváros könyvtárhálózatának névadója lett: fátyol, fedél, álca – ahogy tetszik. Szabó Ervin könyvtárosi működésének körülbelül annyi köze van a véle kapcsolatos névadáshoz, mint mondjuk Grönland élővilágának Kertész Imre regényírói kvalitásaihoz. Mondjuk ki végre: közönséges hatalmi kérdésről van szó. Arról, amit – Faludy György idézi meg a történetet a Pokolbéli víg napjaim című művében – éppen 1945-46 táján jó barátja, Goda Gábor fogalmazott meg, midőn a költő meglátogatta új és kellőképpen zsíros hivatalában (Budapest székesfőváros kultúrtanácsnoka lett). Remek rokokó íróasztala mögül a titkárnővel whiskyt hozatott, s annyit mondott: Gyurka, remélem megtalálod helyed a kommunista pártban. Miért – kérdezte Faludy. Mert miénk a guba – válaszolta Goda. Az egész guba, tette hozzá.

Ez a lényeg. Szabó Ervin, Marx és Engels tudora, a kommün és a reá épülő szovjet gyarmatosítás egyik magyarellenesen kozmopolita szellemi előkészítője (is) annak kifejezésére, érzékeltetésére, egyértelművé tételére kellett, hogy ez a jámbor magyar nép vegye végre tudomásul, egyszer és mindenkorra: övék a guba. Az egész guba. (Hogy gubán most a régi jó értelemben pénzt vagy teljhatalmat értünk, egyre megy.) Szabó Ervin neve pontosan ugyanazért kellett, amiért Sztálin szobra a Városligetbe vagy később Károlyi Mihályé a Parlament mellé: tudomásul veendő, figyelmeztető jelképnek. Emlékművi kifejeződéseként annak a vérre és rettegésre építő parancsnak, miszerint senkinek soha szemernyi kétsége sem legyen: itt márpedig mi vagyunk felül, nézzétek, lássátok, vegyétek már észre, éjjel és nappal, mindig, örökkön-örökké.

Óriásit téved és tartós önáltatásban szenved, aki lényegtelen kérdésnek, elhanyagolandó ügynek gondolja az elnevezések, névadások és hasonlók dolgát a mai Magyarországon, mondván: nem az ilyesmik a fontosak, van ennél lényegesebb dolgunk elég. Az utcanevek, a címer, a zászló (lásd ez ügyben például Budapest végre tán megváltoztatandó zászlaját) pontos és roppant feltűnő kifejeződései annak, milyen világban is élünk voltaképpen. Még egyértelműbben: kinek vagy kiknek a világában. Akár fel is tehetjük a kérdést: az övékében vagy – végre-valahára – a miénkben? Ha elhisszük, ha nem: ennyire egyszerű és ily sima az út egy névváltoztatástól az annyit emlegetett társadalmi közérzetig vagy életminőségig.

És hogy miért van, miért volna minderre szükség? Mert csak egyetérteni lehet a megállapítással: az elsődleges számunkra az örökség, amely az ősöktől ered, nyelvben, szakralitásban, hagyományokban, társadalom- és államszervezési formákban és a szállásterület megtartásának igényében. Mert mindig Zágon felé mutat egy magányos csillag. Ezek a tények jogosítják fel a magyarságot – a nemzetet, amelyhez büszkén tartozunk – arra, hogy országa a sajátja legyen. És aki méltatlan arra, hogy a haza, az otthon – fajtánk, kultúránk hajléka – felé mutató magányos csillag alatt létezzék nevével a magyar világban, azzal végre éreztetni kell méltatlanságát. Hogy végre megérjük, hogy végre ne mondhassák: övék a guba. Mert nem lehet az övék. A rokokó íróasztalt, a titkárnőt és (talán) a whiskyt akár magukkal is vihetik. A könyvtárnévadóval együtt.

3 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!