Minek köszönheti ez a röpirat példátlan hatását? Minek köszönheti, hogy ma, közel hatvan évvel megjelenése után, még mindig tízezrével forog a világ proletárjainak kezében? A negyvenes évek legtöbb szocialistájának élő emléke csak kevesekben van meg, s maguk Marxnak és Engelsnek számos későbbi, hasonlíthatatlanul gazdagabb műve távolról sem oly népszerű, mint a kiáltvány. Új és új kiadásokat ér a világ minden kultúrnyelvén, agitálnak vele, mintha azok a vonatkozások, amelyek benne vannak, a politikai és gazdasági környezetnek azon bajai, amelyekre rámutat, ugyanolyan közelfekvők volnának, és ugyanúgy nyomnák a mai munkást, mint dédapját.
Valaki, aki nem volt szocialista – talán éppen Treitschke – azt írta egyszer, hogy a Kommunista kiáltvány a világirodalom legjobb pamfletje. Valóban az. Alig másfél íven összesűrítve az akkori szocialista tudomány egész anyaga; lapidáris, mintegy kőbe vésett mondatokban, mégis könnyedén, mindenkinek érthetően; nagy lendülettel, minek a gondolat ad szárnyakat, és a meggyőződés forró melegével írva: így fekszik előttünk ma is a marxizmus ezen okirata. Bizonyos, hogy akkor is, amikor majd talán egy tétele sem áll meg a tudomány előtt, a Kommunista kiáltvány éppen úgy olvasmánya lesz az embereknek, mint ahogy művelt ember gyönyörűséggel olvassa a szentírást ma is, ha egy sorában sem hisz is.
Ma persze a kiáltványt egyelőre még nem puszta esztétikai gyönyörből olvassák. Ahol a marxista szocializmus vert gyökeret, a kiáltvány mindenütt a leghatásosabb propagandisztikus füzetek egyike: a marxizmus tudományos alaptételei mind megvannak már benne. Amit Marx és Engels azután alkottak, kevéssel gyarapította, inkább csak kifejtése és megalapozása volt a kiáltványban lerakott alapelveknek. S így a kiáltvány méltán nyitja meg műveiknek ezen első magyar kiadását: amit addig írtak – előkészület volt, az épület alapozása, ami inkább a technikust érdekli, a laikus nézőt nem; amit azután írtak, az a kiáltvánnyal a marxizmus valóságos tudományos épülete, mely megtartja szépségét mindenki számára, mint az ezeresztendős görög templomok.
A Kommunista kiáltvány logikus betetőzése annak a szellemi fejlődésnek, amelynek útján Marxot és Engelst odáig kísértük. Filozófiájuk a hegeli idealizmusból átment a feuerbachi materializmus tüzén, s ebből és a való élet tanulmányozásából – amelyre az vezetett – hatalmas szintézisként keletkezett a történelmi materializmus; gyakorlati tevékenységük a liberális polgárság táborából átterelődött a kommunista proletárság harci soraiba, a „szenvedő emberiségébe”, amely egyedül volt valóban az uralkodó embertelenedés megdöntésén érdekelve; és a szeretetre és a fölvilágosításra építő régi hegel-feuerbachisták kórusába éles diszkantként csapott be az osztályharc sivító szózata. Hosszas vajúdás után megszületett a marxizmus.
A Kommunista kiáltvány végigvonuló vezető eszméje az osztályharc. Az osztályharcnak mint a társadalmi forradalom egyetlen eszközének beállítása adja meg a kiáltvány alaptónusát. Marxnak és Engelsnek egész törekvése odairányult, hogy a proletárságnak mint külön osztálynak létezését bebizonyítsák, kimutassák, hogy ezen osztály létezése a társadalom jelen diszharmóniájának oka és jövő harmóniájának alapja. Ennek bizonyítására egész új társadalomtudományi módszert, új szociológiát alkalmaztak: a történelmi materializmust.
A társadalmi viszonyokat a gazdasági termelés viszonyai szabják meg, s minden ember társadalmi helyzetét a termelési processzusban elfoglalt helye. Az egy társadalmi helyzetben levők együtt osztályt alkotnak, az osztályok érdeke a jövedelemnek az egyes osztályok közt egyenlőtlen megosztása folytán egymással ellentétes. Érdekeik megóvására az osztályok egymás ellen harcolnak. A történelem osztályharcok története.
Kicsinyes szőrszálhasogatás volna, apróra utánajárni, hogy a történelmi materializmus és az osztályharc marxi koncepciója mely részeiben egészen eredeti, és melyekben elődök gondolatainak fölhasználása. Igaz, Engels azt mondja egy helyen, hogy ez az alapgondolat, amely a történettudományban ugyanoly haladást jelent, mint Darwin elmélete a természettudományban, egyedül Marxé. De akiket ez a nyilatkozat filologikus forráskutatásokra provokált, elfelejtik, hogy az új elméletek nem hullanak az égből, hanem minden nagy igazság az elért tudományos eredmények új szintézise, s hogy újdonsága nem újszerűségében, hanem különszerűségében, az alkalmazás egyéni új módjában van. Ugyanúgy mint Marxot, Darwint is apróra szét lehet szedni, s összes dicsőségét Kantra, Lamarckra, Goethére, Geoffroy St. Hilaire-re stb. visszahárítani. Babeuf, Blanqui, Bazard, Proudhon kétségtelenül számos hasonló kijelentést tettek; akiknél azonban a történelmi materializmus tudatosan mint a társadalmi fejlődés egyetlen dinamikája és az osztályharc tudatosan mint a történelmi fejlődés egyetlen kinetikája jelenik meg – Marx és Engels voltak.
Ők voltak azok, akik a közelgő forradalom előérzetében először figyelmeztették a proletárságot arra, hogy helyzetének gyökeres változását csakis az összes többi osztályok ellen vívandó harccal érheti el, mert minden társadalmi haladás eddigelé az elnyomott osztálynak osztályharcából fakadt; ők voltak azok, akik először hívták föl, hogy mint osztály tudatosan szervezkedjék e harcra, s hogy szervezkedésének jövő győzelmének objektív föltételeit most először teremti meg benne rejlő erővel a gazdasági fejlődés. Ezzel az összes többi szocialistákétól eltérő gyakorlati harci programot adtak a munkásságnak.
Vagy lehet-e mondani, hogy a Kommunista kiáltvány programja akár Proudhon, akár Weitling, akár Blanqui, Grün vagy Pecqueur programjával azonos?
A Kommunista kiáltvány első munkájuk, amelyben sem feuerbachisták, sem proudhonisták, sem saint-simonisták, hanem – pur et simple marxisták.
Egészen más kérdés, hogy ez a program mennyiben vált be, illetve mily mértékben helyesek azok a szociológiai alaptételek, amelyeken fölépült. A marxizmust az utolsó években éppen alapjaiban ért támadások csakúgy vonatkoznak a kiáltványra, mint a rendszerbe tartozó egyéb művekre. Ezekről azonban későbbi összefüggésben szólunk. A proletár szocializmus első riadóját ne előzze meg diszharmonikus gáncs. A mestereké a szó.
Szabó Ervin
Marx és Engels Válogatott Művei. I. kötet. Budapest, 1905. 43-58. p.