Történelemportál

A „román Maginot-vonal”

A trianoni diktátumot követően úgy tűnt, az 1921-ben létrejött „kisantant” feltörhetetlen gyűrűt képez a területében megcsonkított, haderejében erősen korlátozott Magyarország körül. A helyzet a 30-as évek elejére azonban gyökeresen megváltozott Németország megerősödésével. A német–magyar közeledés, Magyarország újrafegyverkezése, majd a magyar hadsereg meghirdetett modernizációja (a győri program, 1938) már egy új korszak nyitányát jelezték. Magyarországgal összevetve a kisantant (Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia) még mindig jelentős katonai fölényben volt, ám nem csak Magyarország tekintett ellenséges szemmel a szomszédos országokra. Csehszlovákiával szemben Németország és Lengyelország, Romániával szemben pedig a Szovjetunió és Bulgária támasztott területi követeléseket. Egy többfrontos háború esetén, ahol akár Németország állhatott volna a magyarok mögött szövetségesként, a korábban biztosnak hitt győzelem már közel sem volt annyira biztos.

Magyar honvédek a Károly-vonal egyik kazamatájánál a II. bécsi döntés után

Magyar honvédek a Károly-vonal egyik kazamatájánál a II. bécsi döntés után

Európában Franciaország kezdett állandó erődvonal építésébe a húszas évek végén, ez a későbbi hadügyminiszterről a Maginot-vonal nevet kapta. A példa ragadós volt, s a kisantant országok mindegyike saját erődvonal építésébe kezdett a fran­ciák katonai támogatása mellett. Csehszlovákia a teljes határán akart kiépíteni erődöket, de elsődleges ellenségének Németországot és Magyarországot tekintette. Jugoszlávia a német(osztrák)–olasz és magyar határon épített – igaz, nem folyamatos – erődvonalat, Románia a magyar határ mentén létesített állandó erődítéseket.

A francia példa nyomán már a harmincas évek elején vizsgálták a románok egy állandó erődvonal építésének lehetőségét a nyugati határuknál, de ennek magas költségei miatt so­káig csak a tervek szintjéig jutottak. Az erődvonal építéséhez a lendületet Hitler hatalomra kerülése, majd Ausztria annektálása (Anschluss, 1938) adta. A román politikai vezetés felismerte, Németország következő célpontja már Csehszlovákia lesz, majd ezt követően Románia.

Ilyen politikai események nyomán adott zöld utat a román kormány egy erődvonal építéséhez, amely feladatra 36 millió lejt különített el. Már a kezdeti terveknél látszott azonban, hogy a franciák által létrehozott folyamatos erődvonal kiépítése a teljes magyar határnál iszonyatos költségekkel járna, amit nem tudtak fedezni. Helyette módosított tervet készítettek, és csak az Erdélybe vezető fő közlekedési irányokat (Körösök vidéke és Szamos vidéke) zárták volna le állandó erődök, a többi helyen csak tábori erődítések (lövészárkok) készültek volna. A módosított tervet fogadták el, és ennek kivitelezése indult meg.

Az erődök építését a hadsereg műszaki tisztjei felügyelték, de a kivitelezést civil vállalkozók végezték, s mellettük még részben műszaki katonákat, részben toborzott civileket alkalmaztak. Az építésnél azonban magyarokat nem foglalkoztattak, sőt próbálták minél jobban titkolni előttük az erődvonal részleteit. Az építkezés 1937-ben indult és 1940-re már 340 kazamata (bunker) volt szerkezetkész Ottomány és Apáti között, valamint Szinérváraljánál. Ettől függetlenül az erődvonal távol állt a teljes készültségtől, bár a román sajtó már arról tájékoztatott, hogy a Ká­roly-vonalnak elkeresztelt rendszer erődjei készen állnak. Az erődvonal azonban számos hiányossággal küzdött: az építésénél gyenge minőségű anyagokat használtak fel, a tervezésénél pedig számos hibát elkövettek. A kazamaták többségében nem volt direkt megfigyelésre lehetőség, csak periszkópon keresztülire (amelyekből 1940-ig egyet sem szereltek be), vagy telefonon lehetett kommunikálni a kazamatáktól távol lévő megfigyelőállásokkal. Csak néhány nagy kazamatában terveztek beépíteni páncélkupolákat, azonban ezekből mindössze hatot építettek be 1940-ig (azok is csehszlovák gyártmányok voltak, mert a román ipar nem tudott hasonlót gyártani). Egy másik hiányosság volt, hogy nem terveztek latrinákat a kazamatákba, hosszan tartó védekezés esetén ez gondot jelentett volna. Végül pedig a kazamaták gázbiztossá tételére sem gondoltak (vélhetően pénzügyi megfontolásból), csupán gázálarcot osztottak volna szét a legénységnek védelemként.

Az elkészült erődöket műszaki akadályok egészítették ki, harckocsiárkok és szögesdrótakadályok. Az erődvonal szerepe az lett volna egy magyar vagy német–magyar támadás esetében, hogy 15 napig külső segítség nélkül ki tudjanak tartani, és feltartóztassák a támadókat, amíg a mozgósítás be nem fejeződik, és a nyugati határukra a mozgósított csapatok fel nem vonulnak, felmentve az ostromolt erődvonalat.

A létesítményeket azonban éles helyzetben sosem próbálták ki. 1939-ben a magyar–román kapcsolatok mélypontra jutottak, mindkét ország mozgósította csapatait, s nyárra úgy tűnt, a katonai konfliktusa nem kerülhető el. A magyar katonai vezetés már készült egy ideje Románia megtámadására, várva az alkalomra, amikor a nemzetközi helyzet lehetővé teszi azt. Az erődök leküzdését a német háborús tapasztalatok alapján rohamutászokkal képzelték megvalósítani, akik a műszaki akadályokon átjutva az erődök közelébe férkőznek és berobbantják a lőréseket, ezzel használhatatlanná téve azokat. A támadást a Hortobágyon gyakorolták is felépített teszterődökön, de a tervek ellenére a honvédség még messze nem volt felkészülve, felszerelésében jelentős hiányosságok mutatkoztak.

Mihályi Balázs: Román véderő Magyarország ellenA Károly-vonalról bővebben olvashat Mihályi Balázs Román véderő Magyarország ellen című könyvében, a Nagy Magyarország könyvek első kötetében.

A Nagy Magyarország 2010/4. számában a szerzővel készült interjú olvasható.

A második bécsi döntéssel (1940. augusztus 30.) Németország megoldotta a konfliktust, ha nem is rendezett el minden kérdést (pl. Dél-Erdély hovatartozása), mindenesetre a háború veszélye elmúlt a két ország között. A sors fintora, hogy a nagy költséggel megépített Károly-vonal egyetlen puskalövés nélkül került magyar kézre. A döntést követően Észak-Erdély kiürítésekor a románok kérelemmel fordultak a magyarokhoz, hogy az erődvonal leszerelésére több időt kapjanak. Meg is kapták, és próbáltak megmenteni az erődök felszereléséből, amennyit módjukban állt. Közel sem sikerült azonban mindent elvinniük, ezért később a még megmaradt tüskésdrót és híradó-felszerelés leszerelését is kérvényezték. Ehhez is megkapták az engedélyt.

Ezt követően azonban már az Erőd Leszerelési Bizottság látott munkához, amelynek célja a korábban kisajátított földek visszaadása és az erődök végleges lebontása volt, hogy többet ne használhassák fel őket Magyarország ellen. A bizottság munkáját 1941 februárjában fejezte be, az erődöket felrobbantották, az azokból kinyerhető anyagokat elszállították, amelyek akkori értéke 2,5 millió pengő volt.

3 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!