Az 1930-as évek végére a magyar politikai vezetésben megérett az akarat: ha tárgyalások útján nem tudják a Trianonban elcsatolt területeket visszaszerezni, akkor a fegyveres utat kell választani. 1938 őszén Budapest még egyértelműen elutasította Hitler ajánlatát, aki az egész Felvidéket ígérte cserébe egy esetleges Prága elleni katonai akcióban való részvételért. Fél évvel később, Csehszlovákia széthullásakor azonban már akcióba lépett a magyar haderő is, gyorsan felszámolva a március 14-én a függetlenségét egyoldalúan kikiáltó Kárpát-Ukrajnát. Kárpátalja visszacsatolásával Magyarország egyértelművé tette: kész katonai úton is érvényesíteni revíziós elképzeléseit.
fotó: fortepan.hu
1940. június végén napirendre került Erdély kérdése is. Vjacseszlav Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa 28-án jegyzékben követelte a román kormánytól az 1918-ban Romániához csatolt Besszarábia, valamint Észak-Bukovina átadását. A meglehetősen harcias hangvételű ultimátum mindössze 48 órát adott Bukarestnek, hogy kivonuljon az ominózus területekről. Mivel a hitleri Harmadik Birodalom – tartva magát a kelet-európai „érdekszférák” felosztásáról szóló Molotov–Ribbentrop-paktumhoz – semmilyen segítséget nem ígért a románoknak, kénytelenek voltak meghátrálni. Ezzel azonban nemcsak az oroszok által követelt régiókat vesztették el, de precedenst teremtettek a Párizs-környéki békék által meghúzott határok megváltoztatására is.
Ezt a „ziccert” természetesen Románia többi szomszédja sem hagyhatta ki, amelyeknek területéből az első világháború után részesült. Így bejelentette igényét Dél-Dobrudzsára Bulgária, Erdély magyarlakta részeire pedig Magyarország. A gróf Teleki Pál miniszterelnök vezette kormány legszívesebben önerőből oldotta volna meg a kérdést. A Magyar Királyi Honvédségnek 1940 júniusában reális esélye lett volna a sikerre a román hadsereggel szemben. Már csak azért is, mert Bukaresttel szemben Werth Henrik vezérkari főnök akár a Vörös Hadsereggel is kész lett volna együttműködni. Ebből az elképzelésből azonban – a Moszkvával szembeni gyors román meghátrálás miatt – végül nem lett semmi. Magyarország így az adott világhatalmi viszonyok között (Franciaország térdre kényszerítése és Nagy-Britannia kontinensről való kiszorulása után) nem szánhatta rá magát semmilyen egyoldalú lépésre Berlin és Róma beleegyezése nélkül. A német diplomácia világossá tette: „megértéssel” viseltetnek a magyar területi igények iránt, ám a Birodalom katonai támogatására ebben az ügyben nem számíthatunk. Időközben a románok is igyekeztek elnyerni Hitler jóindulatát. Július 1-jével felmondták a határaikra vonatkozó – akkorra már gyakorlati védettséget úgysem jelentő – brit garanciát, ezzel is jelezve közeledésüket a Berlin-Róma-tengely felé.
Július 10-én gróf Csáky István külügyminiszter és Teleki Münchenbe utazott, ahol a Führer és Ribbentrop német külügyminiszter mellett az olasz külügyminiszter, Galeazzo Ciano gróf is jelen volt. A tárgyalásokon a magyar fél világossá tette, hogy akár fegyveres fellépésre is kész elszánni magát, amennyiben a magyar kisebbséget létében fenyegetik, vagy ha az erdélyi etnikai viszonyokat besszarábiai románok betelepítésével próbálnák eltorzítani. Telekiék hivatkoztak a Kárpátok felé irányuló szovjet terjeszkedés jelentette stratégiai fenyegetésre is. (Mesteri diplomáciai fogással tehát duplán is Románia ellen fordították Moszkvával szemben mutatott „gyengeségét”.) A németek semmiképpen sem szerették volna, ha az angliai csata kezdetén két potenciális szövetségesük között katonai konfliktus alakul ki, így arra próbálták rávenni mindkét felet, hogy kétoldalú tárgyalásokon keressenek megoldást a vitás kérdésekre. Németország és Olaszország vállalta: rábírják II. Károly román királyt az egyeztetésre.
Végül csak augusztus 16-án Turnu Severinben (Szörényváron) került sor a találkozóra, amelyet pattanásig feszült hetek előztek meg. A Magyar Királyi Honvédség július eleje óta harckészültségben volt, kijelölt alakulatai a keleti országhatár mentén sorakoztak fel, kész támadási tervekkel várva a bevetési utasítást. Hasonló hangulat uralkodott a sorompó másik oldalán is. A határ mentén 1937 óta kialakított Károly-vonal tömve volt katonákkal, az összes közintézményben ki voltak függesztve az „Egy barázdát sem!”, illetve a „Sem kapni-, sem adnivalónk nincs!” feliratú plakátok.
A harsogó soviniszta propaganda mögé bújó román vezetésnek azonban szembesülnie kellett azzal, hogy német és olasz szövetségesei a kelet-európai nyersanyag-hátország biztosítása érdekében elvárják tőle a jogos magyar igények legalább egy részének kielégítését, és nem fogják megvédeni egy katonai konfliktus esetén. Turnu Severinben még így is csak kisebb területi engedményekre mutattak hajlandóságot (mindössze nagyjából 14 ezer négyzetkilométerről lett volna szó), és elsősorban inkább lakosságcserét ajánlottak. Telekiék ezt természetesen visszautasították, s a delegációk augusztus 25-én minden érdemi eredmény nélkül álltak fel a tárgyalóasztaltól.
Minden jel arra mutatott, hogy mégiscsak a fegyvereké lesz a döntő szó. A magyar támadás napja már ki is volt tűzve augusztus 28-ra, ám erre a napra Hitler Bécsbe hívta egyeztetésre a két ország külügyminisztereit. A magyar delegációval kiutazott Teleki Pál is, de a küldöttségek egyenrangúságának elvét tiszteletben tartva hivatalosan csak mint vendég volt jelen. Budapest és Bukarest között itt komoly tárgyalásokra már nem is került sor, Ribbentrop és Ciano hamar egyértelművé tette, hogy a feltételeket ők diktálják. Döntésüket 30-án közölték: Magyarország 43 541 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, ahol 2 633 000 ember élt. Abszolút többségük, 53,7 százalékuk magyar, 40,7 százalékuk román, mintegy 5,6 százalékuk pedig egyéb – elsősorban német (szász) – nemzetiségű volt.
A román külügyér, Mihail Manoilescu, hazája új határait megpillantva rosszul lett és elájult. Magyarország és a visszatért területek magyar lakossága természetesen önfeledten ünnepelt, ám Teleki Pál nem tudott maradéktalanul osztozni örömükben. Addig követett semlegességi politikája ugyanis ugyanazon a napon siklott ki végleg, amikor Észak-Erdély felszabadult. Augusztus 30-án Hitler a döntőbíráskodásért cserébe felkínálta azt a „megtisztelő lehetőséget”, hogy hazánk a három alapító – Németország, Olaszország és Japán – után először csatlakozhatott a Háromhatalmi Egyezményhez. Ráadásul a Führer kicsikarta, hogy a hazai németség kizárólagos képviselőjének ismerjék el, és kivételesen széles hatáskörrel ruházzák fel a gyakorlatban sokszor a Birodalom ötödik hadoszlopaként működő Volksbundot.
A bécsi Belvedere-palotában a huszadik század legnagyobb magyar diplomáciai sikerét érték el. Az európai történelemben párját ritkító eset, hogy ekkora terület ekkora népességgel puskalövés nélkül cseréljen gazdát – méghozzá az adottságokhoz képest az etnikai szempontok legmesszemenőbb figyelembevételével. Ribbentropot és Cianót azonban nem a magyarság sorsa iránt érzett elkötelezettség vezette a határok megrajzolásánál. Nagy-Britannia elleni küzdelmük csúcspontján biztosítani akarták a kelet-európai térségben a – legalábbis időleges – békét. Lehetőleg azonban úgy, hogy Erisz almáját a két nemzet közé dobva biztosítsák mind Magyarország, mind Románia egymással versengő hűségét a háború során. Teleki Pál egész politikai pályafutását az igazságtalan trianoni diktátum revíziójának szentelte, ám tragikus módon ezt csak nemzetstratégiájának másik pillére, az önálló magyar külpolitikai mozgástér feláldozásával tudta megvalósítani.
A II. bécsi döntésről és az erdélyi bevonulásról bővebben olvashat a Nagy Magyarország legújabb, 2010/4. számában.