Történelemportál

Füstbe ment terv – a szlovák nemzeti felkelés

Rovatok: Háttér

Szlovákiában augusztus 29. államünnep – az ország a Szlovák Nemzeti Felkelés (SZNF) kitörését ünnepli. Annak ellenére, hogy ez az esemény jelentősen befolyásolta a szlovákok háború utáni megítélését Csehszlovákián belül és kívül, Magyarországon erről az eseményről, azon kívül, hogy megtörtént, gyakorlatilag semmit sem tudnak. Megpróbáljuk dióhéjban bemutatni a 66 évvel ezelőtti eseményeket.

A Szlovák Köztársaság a német hadimegrendeléseknek köszönhetően viszonylag magas életszínvonalat tudott biztosítani a lakosság számára egészen 1944-ig. Szemben Németországgal például az élelmiszert sem adták jegyre, és a háború sem érintette közvetlenül az országot. Ennek ellenére ebben az időszakban már nehéz volt eltitkolni, hogy a németek elvesztették a stratégiai kezdeményezést, és a Vörös Hadsereg egyre jobban közeledett az ország határaihoz. Ezért a szlovák hadsereg magasabb katonai köreit már az 1943-as év során foglalkoztatta a szövetségesek oldalára való átállás. Ezek a tisztek természetesen keresték a kapcsolatot a rezsim politikai ellenzékével, és azt meg is találták.

Ján GolianA katonai ellenállás kulcsfigurája és vezetője Ján Golian alezredes volt, akinek – több magasabb beosztású tiszttel és civil hivatalnokokkal együtt – 1944 folyamán sikerült nagyobb mennyiségű hadianyagot és a kincstár vagyonának jelentős részét Besztercebánya környékén összpontosítania. Ugyanebben az időben a szlovák hadsereg vezetése két hadosztályt vezényelt Eperjes környékére, amelyeknek eredetileg a németeket kellett volna támogatniuk a Vörös Hadsereg ellen a Keleti-Kárpátokban.

Ami a hatalmon lévő klerikális-nemzetiszocialista rezsim ellenzékét illeti, az két csoportra volt osztható: a különféle polgári pártok (többnyire evangélikus) képviselőire és a kommunistákra. Ezeknek csak 1943-ban, Edvard Beneš kezdeményezésére sikerült egymással kiegyezniük az ún. karácsonyi egyezménnyel, aminek köszönhetően később, 1944 folyamán megalakult a sorban harmadik Szlovák Nemzeti Tanács, amelynek a felkelés központi politikai irányító szervének kellett volna lennie. Viszont egészen a fegyveres harcok kirobbanásáig (és azután is) megoldatlan maradt a központi katonai irányítás kérdése. A tisztek és a polgári pártok képviselői ragaszkodtak ahhoz, hogy a partizánmozgalom vesse magát alá a hadseregnek, amit a Szlovák Kommunista Párt (KSS) elutasított, mivel nem volt valós hatalma a partizánok fölött. A KSS már 1941-től kezdve partizáncsoportokat próbált szervezni, de ezek a tervek a lakosság közönye és támogatásának hiánya miatt többnyire nem jártak sikerrel. Jelentősebb partizánakciókra csak 1944 júniusától került sor, amikor a szovjetek légi úton fegyveres alakulatokat küldtek az országba. Viszont nem minden ellenálló volt kommunista – jócskán akadtak az országban olyan személyek, akik akár idealista meggyőződésből, akár önös érdekekből csatlakoztak a partizánokhoz.

A felkelők eredeti terve az volt, hogy a két, keleten állomásozó hadosztály átáll a Vörös Hadsereghez, és a Duklai-szoroson át beengedik az országba a szovjet csapatokat, amelyek majd a Besztercebánya környékén kirobbantott felkelést segítségére sietnek. A harcok megkezdését arra az időpontra tervezték, amikor a szovjetek megközelítik a szlovák államhatárt. Az eredeti tervet viszont nem sikerült megvalósítani. Mint már említettük, a partizánok nem voltak hajlandóak alárendelni magukat a katonai ellenállásnak – némely csoportok kimondottan önjáróak voltak. Ez a felkelés szempontjából végzetesnek is bizonyult.

Bár a németek már korábban tervbe vették az ország katonai megszállását, augusztus 27-én és 28-án két olyan súlyos incidens történt, amelyek jelentősen felgyorsították az eseményeket, és meggyőzték őket arról, hogy sürgősen intézkedni kell. Rózsahegyen kommunista partizánok a katonai laktanya legénységével együtt átvették a hatalmat a városban, és nyomban lemészároltak több tucat német nemzetiségű szlovák állampolgárt. A másik incidens a partizánok turócszentmártoni vérengzése volt, amikor Walter E. A. Otto alezredes Romániából hazafelé tartó 24 tagú küldöttségének tagjait gyilkolták meg. Ezért augusztus 29-én délután német alakulatok elkezdték az ország megszállását.

A felkelők arra vártak, hogy a kormány némely mérsékeltebb tagja vagy a vezérkari tisztek közül valamelyik kiadja a parancsot az ellenállásra. Az utasítást ki is adták, ám nem olyat, amilyet a felkelők vártak. Ferdinand Čatloš szlovák vezérkari főnök – aki megelőzőleg már tárgyalt a szovjetekkel – este hétkor elhangzott rádióbeszédében mindenkit, aki a németeknek ellenáll, haza- és nemzetárulónak nevezett, ami nagy zavart keltett az ellenállók soraiban. Ezért helyette Ján Golian alezredes vette át a kezdeményezést, és csak nyolckor tudta elrendelni a felkelés kirobbantását.

partizánok

Az eredeti terv (a hadsereg gyors átállása és a Vörös Hadsereg beengedése az országba) nem járt sikerrel. A katonai alakulatok az ország keleti és nyugati felében nem engedelmeskedtek a felkelőknek, és az irányítási láncban előállt zavarok miatt többnyire passzívan viselkedtek. A németek ezt kihasználva nyomban lefegyverezték őket. Csak az ország középső részében állomásozó alakulatok csatlakoztak a felkelőkhöz. A rossz időzítésnek és felkészületlenségnek köszönhetően a harci kezdeményezés kezdettől fogva egészen szeptember 8-ig a németek oldalán volt, és csak a jelentős erőket lekötő kárpát-duklai hadműveletnek köszönhetően sikerült a felkelőknek majdnem két hónapig szervezett ellenállást tanúsítaniuk. A magyarországi nyilas hatalomátvétel után viszont friss német erők érkeztek az országba, és nyomban elkezdődött az ellenállás utolsó tűzfészkeinek felszámolása, ami október 27-ig be is fejeződött, amikor a németek elfoglalták Besztercebányát.

Október 30-án egy katonai díszszemle keretén belül Jozef Tiso, Szlovákia elnöke, Besztercebányán nyilvánosan köszönetet mondott Adolf Hitlernek, és kitüntette a felkelést leverő német SS katonákat. A felkelésnek összesen 4200 német, 1720 felkelő és 12000 civil esett áldozatul.

Adolf Hitler és Josef Tiso

A szocializmus éveiben a Szlovák Nemzeti Felkelés a szlovákok számára nagyon fontos eseménynek számított. Ennek köszönhetően sikerült az egész nemzet második világháborúban játszott szerepét „tisztára mosni”, így nyugodtan vallhatták magukat az „antifasizmus” élharcosainak. Továbbá ütőkártyának használták a csehekkel szemben is, aminek az lett az eredménye, hogy fogcsikorgatva ugyan, de kénytelenek voltak őket ugyanazon nemzetnek – tehát nem csak a cseh nemzet egyik mellékágának – elismerni. A felkelést úgy próbálták beállítani, mint egy olyan eseményt, amelyben a szlovák nép egységesen a felkelők mellé állt. Főleg a kommunista partizánok szerepét nagyították fel, a hadsereg, illetve a polgári ellenállás szerepét bagatellizálták.

A rendszerváltás és Csehszlovákia felbomlása után megszűntek ugyan az ideológiai kényszerek, a felkelés problémájának kibeszélése azonban elmaradt. Elsősorban maga a fegyveres ellenállás ténye és a vele összefüggő szlovák állami léthez való viszony okoz problémákat. A szocializmus éveiben elhallgatták, hogy a szlovák lakosság tulajdonképp jól élt a háború alatt, és a Tiso-féle rezsim viszonylag népszerű volt, míg a felkelőket messze nem támogatta osztatlanul a szlovák nép – amely gyakorlatilag túszként élte meg a 1944-es eseményeket.

A jobboldali nacionalisták és akik az első Szlovák Köztársasággal, illetve annak ideológiájával valamilyen szinten szimpatizálnak, hazaárulóknak tartják a felkelés kirobbantóit, akik a szlovák nemzet és állam ellen konspiráltak a kommunistákkal, és mérhetetlen háborús szenvedésnek tették ki a szlovák népet. A baloldali nacionalisták erre azt válaszolják, hogy éppen a felkelés segítette elő a nagy szláv összeborulást az erős orosz nemzettel, és a felkelés németellenességét próbálják hangsúlyozni, amely rehabilitálta a szlovák nemzetet a világ közvéleménye előtt, és elősegítette érdekei érvényesítésében a csehekkel szemben Csehszlovákia keretén belül.

További kérdéseket vet fel az a számos háborús bűncselekmény, amit mindkét fél elkövetett. A németek részéről ebben a tevékenységben többnyire az SS alakulatai „jeleskedtek”, akiknek olyan képviselői is harcoltak Szlovákiában, mint például a hírhedt SS Dirlewanger rohamdandár. Viszont a mészárlásokban részt vettek egyes szlovák nemzetiségű „támogatók” és a Hlinka Gárda készenléti alakulatai (POHG) is, amit máig nem szívesen említenek meg. A felkelők által elkövetett bűncselekmények, amelyeket többnyire a német lakosság és a Tiso-rendszer képviselői rovására követtek el, több mint 2400 emberéletet követeltek. Ugyanebbe az elhallgatott kategóriába esnek azok a vagyon elleni bűncselekmények, rekvirálások, sőt rablógyilkosságok is, amelyek főleg a partizánok számlájára írhatóak.

Összegezve az mondható, hogy a SZNF kérdésköre még ma sincs lezárva. Már csak az a puszta tény, hogy a felkelés során szlovák szlovákot ölt és szlovák a szlovák állam ellen fordult, akár a bal- akár a jobboldali (nem csak) nacionalisták számára elfogadhatatlan, ezért ezek az ellenséget megpróbálják „deszlovakizálni” – a gyilkosságokat vagy szovjet partizánokra, vagy német SS-esekre kenik. A SZNF manapság túlságosan sok kellemetlen kérdést vet fel, és az egyértelműen elutasító/elfogadó álláspontok mellet kialakult egy harmadik, „pragmatikus“ álláspont is. A követői szerint a felkelés abban a formában és időben szükségtelen volt, mert a németek úgyis kénytelenek lettek volna előbb-utóbb kiüríteni az országot, így viszont mérhetetlen háborús szenvedésnek tették ki a szlovák népet – amúgy meg „a múlt bogozgatása helyett tekintsünk inkább a jövőbe”. Ez utóbbi talán a legtalálóbban fejezi ki a szlovákok történelemhez való viszonyát. Sokan azt mondják, magyar betegség, hogy legyintünk: mindegy, hogy lesz. Ha van szlovák betegség, akkor az az, hogy arra legyintenek: mindegy, hogy volt.

A kommentelés átemenetileg kikapcsolva. Az eddigi hozzászólások megvannak, csak nem látszanak.
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!