Szlovákiában augusztus 29. államünnep – az ország a Szlovák Nemzeti Felkelés (SZNF) kitörését ünnepli. Annak ellenére, hogy ez az esemény jelentősen befolyásolta a szlovákok háború utáni megítélését Csehszlovákián belül és kívül, Magyarországon erről az eseményről, azon kívül, hogy megtörtént, gyakorlatilag semmit sem tudnak. Megpróbáljuk dióhéjban bemutatni a 66 évvel ezelőtti eseményeket.

A Szlovák Köztársaság a német hadimegrendeléseknek köszönhetően viszonylag magas életszínvonalat tudott biztosítani a lakosság számára egészen 1944-ig. Szemben Németországgal például az élelmiszert sem adták jegyre, és a háború sem érintette közvetlenül az országot. Ennek ellenére ebben az időszakban már nehéz volt eltitkolni, hogy a németek elvesztették a stratégiai kezdeményezést, és a Vörös Hadsereg egyre jobban közeledett az ország határaihoz. Ezért a szlovák hadsereg magasabb katonai köreit már az 1943-as év során foglalkoztatta a szövetségesek oldalára való átállás. Ezek a tisztek természetesen keresték a kapcsolatot a rezsim politikai ellenzékével és azt meg is találták.

A katonai ellenállás kulcsfigurája és vezetője Ján Golian alezredes volt, akinek több magasabb beosztású tiszttel és civil hivatalnokokkal együtt, sikerült 1944 folyamán nagyobb mennyiségű hadianyagot, és az kincstári vagyonának jelentős részét Besztercebánya környékén összpontosítania. Ugyanebben az időben a szlovák hadsereg vezetése két hadosztályt vezényelt Eperjes környékére, amelyeknek eredetileg a németeket kellet volna támogatniuk a Vörös Hadsereg ellen a Keleti-Kárpátokban.

Ami a hatalmon lévő klerikális-nemzetiszocialista rezsim ellenzékét illeti, az két csoportra volt osztható: a különböző polgári pártok (többnyire evangélikus) képviselőire és a kommunistákra. Ezeknek csak 1943-ban, Edvard Beneš kezdeményezésére sikerült egymással kiegyezniük az ún. Karácsonyi Egyezménnyel, aminek köszönhetően később, az 1944-es év folyamán megalakult a sorban harmadik Szlovák Nemzeti Tanács, amelynek a felkelés központi politikai irányító szervének kellett volna lennie. Viszont egészen a fegyveres harcok kirobbanásáig (és azután is) megoldatlan maradt a központi katonai irányítás kérdése. A tisztek és a polgári pártok képviselői ragaszkodtak ahhoz, hogy a partizánmozgalom vesse magát alá a hadseregnek, amit a Szlovák Kommunista Párt (KSS) elutasított, mivel nem volt valós hatalma a partizánok fölött. A KSS már 1941-től kezdve partizáncsoportokat próbált szervezni, de ezek a tervek a lakosság közönye és a támogatása hiányában többnyire nem jártak sikerrel. Jelentősebb partizánakciókra csak 1944 júniusától került sor, amikor a szovjetek légi úton fegyveres alakulatokat küldtek az országba. Viszont nem minden ellenálló volt kommunista – jócskán akadtak az országban olyan személyek, akik akár idealista meggyőződésből, akár önös érdekekből csatlakoztak a partizánokhoz.

A felkelők eredeti terve az volt, hogy a két keleten állomásozó hadosztály átáll a Vörös Hadsereghez, és átengedi őket a Duklai-szoroson az országba, amely majd a Besztercebánya környékén kirobbant felkelést segítségére siet. A harcok kirobbantását arra az időpontra tervezték, amikor a szovjetek megközelítik a szlovák államhatárt. Az eredeti tervet viszont nem sikerült megvalósítani. Mint már említettük, a partizánok nem voltak hajlandóak alárendelni magukat a katonai ellenállásnak – némely csoportok kimondottan önjáróak voltak. Ez a felkelés szempontjából végzetesnek is bizonyult. Bár a németek már korábban tervbe vették az ország katonai megszállását, augusztus 27-én és 28-án két olyan súlyos incidens történt, amelyek jelentősen felgyorsították az eseményeket, és meggyőzték őket arról, hogy sürgősen intézkedni kell. Rózsahegyen kommunista partizánok a katonai laktanya legénységével együtt átvették a hatalmat a városban, és nyomban lemészároltak több tucat német nemzetiségű állampolgárt. A másik incidens a partizánok turócszentmártoni vérengzése volt, amikor Walter E. A. Otto alezredes Romániából hazafelé tartó 24 tagú küldöttségének tagjait gyilkolták meg. Ezért augusztus 29-én délután német alakulatok elkezdték az ország megszállását. A felkelők arra vártak, hogy a kormány némely mérsékeltebb tagja vagy a vezérkari tisztek közül valamelyik kiadja a parancsot az ellenállásra. Az utasítást ki is adták, viszont nem olyat, amilyet a felkelők vártak. Ferdinand Čatloš, szlovák vezérkari főnök, (aki megelőzőleg már tárgyalt a szovjetekkel), este hétkor elhangzott rádióbeszédében mindenkit, aki a németeknek ellenáll, haza- és nemzetárulónak nevezett, ami nagy zavart keltett az ellenállók soraiban. Ezért helyette Ján Golian alezredes vette át a kezdeményezést és csak nyolckor tudta elrendelni a felkelés kirobbantását.

Az eredeti terv, a hadsereg gyors átállása és a vörös hadsereg beengedése az országba nem sikerült. A katonai alakulatok az ország keleti és nyugati felében nem engedelmeskedtek a felkelőknek, és az irányítási láncban előállt zavarok miatt többnyire passzívan viselkedtek. A németek ezt kihasználták, és nyomban lefegyverezték őket. Csak az ország középső részében állomásozó alakulatok csatlakoztak a felkelőkhöz. A rossz időzítésnek és felkészületlenségnek köszönhetően a harci kezdeményezés kezdettől fogva egészen szeptember 8-áig a németek oldalán volt, és csak a jelentős erőket lekötő kárpát-duklai hadműveletnek köszönhetően sikerült a felkelőknek majdnem 2 hónapig szervezett ellenállást tanúsítaniuk. A magyarországi nyilas hatalomátvétel után viszont friss német erők érkeztek az országba, és nyomban elkezdődött az ellenállás utolsó tűzfészkeinek pacifikálása, ami október 27-én sikerült is, amikor a németek elfoglalták Besztercebányát.

Október 30-án egy katonai díszszemle keretén belül dr. Jozef Tiso, Szlovákia elnöke, Besztercebányán nyilvánosan köszönetet mondott Adolf Hitlernek, és kitüntette a felkelést leverő német SS katonákat. A felkelésnek összesen 4200 német, 1720 felkelő és 12000 civil esett áldozatul.

A szocializmus éveiben a Szlovák Nemzeti Felkelés a szlovákok számára nagyon fontos eseménynek számított. Ennek köszönhetően sikerült az egész nemzet második világháborúban játszott szerepét „tisztára mosni”, így nyugodtan vallhatták magukat az antifasizmus élharcosainak. Továbbá ütőkártyának használták a csehekkel szemben is, aminek az lett az eredménye, hogy fogcsikorgatva ugyan, de kénytelenek voltak őket egy nemzetnek és nem csak a cseh nemzet egyik mellékágának elismerni. A felkelést úgy próbálták beállítani, mint egy olyan eseményt, amelyben a szlovák nép egységesen a felkelők mellé állt. Főleg a kommunista partizánok szerepét nagyították fel, és a hadsereg, illetve a polgári ellenállás szerepét bagatellizálták. A rendszerváltás és Csehszlovákia szétválása után viszont megszűntek az ideológiai kényszerek, a felkelés problémájának kibeszélése elmaradt.

Elsősorban maga a fegyveres ellenállás ténye és a vele összefüggő szlovák állami léthez való viszony okoz problémákat. A szocializmus éveiben elhallgatták, hogy a szlovák lakosság gyakorlatilag jól élt a háború során, és a Tiso-féle rezsim viszonylag népszerű volt, míg a felkelőket messze nem támogatta osztatlanul a szlovák nép – amely gyakorlatilag túszként élte meg a 1944-es eseményeket.

A jobboldali nacionalisták, akik az első Szlovák Köztársasággal, és annak ideológiájával valamilyen szinten szimpatizálnak, hazaárulóknak tartják a felkelés kirobbantóit, akik a szlovák nemzet és állam ellen konspiráltak a kommunistákkal, és mérhetetlen háborús szenvedésnek tették ki a szlovák népet. A baloldali nacionalisták erre azt válaszolják, hogy éppen a felkelés segítette elő a nagy szláv összeborulást az erős orosz nemzettel, és a felkelés németellenességét próbálják hangsúlyozni, amely rehabilitálta a szlovák nemzetet a világ közvéleménye előtt és elősegítette érdekei érvényesítésében a csehekkel szemben Csehszlovákia keretén belül.

További kérdéseket vet fel az a számos háborús bűncselekmény, amit mindkét fél elkövetett. A németek részéről ebben a tevékenységben többnyire az SS alakulatai „jeleskedtek”, akiknek olyan képviselői is harcoltak Szlovákiában, mint például a hírhedt SS Dirlewanger rohamdandár. Viszont a mészárlásokban részt vettek egyes szlovák nemzetiségű „támogatók” és a Hlinka Gárda készenléti alakulatai (POHG) is, amit máig nem szívesen említenek meg. A felkelők által elkövetett bűncselekmények, amelyeket többnyire a német lakosság és a Tiso-rendszer képviselői rovására követtek el, több mint 2400 emberéletet követeltek. Ugyanebbe az elhallgatott kategóriába esnek azok a vagyon elleni bűncselekmények, rekvirálások, sőt rablógyilkosságok is, amelyek főleg a partizánok számlájára írhatóak.

Összegezve az mondható, hogy a SZNF kérdésköre még ma sincs lezárva. Már csak az a puszta tény, hogy a felkelés során szlovák szlovákot ölt és szlovák a szlovák állam ellen fordult, akár a bal- akár a jobboldali (nem csak) nacionalisták számára elfogadhatatlan, ezért ezek az ellenséget megpróbálják „deszlovakizálni” – a gyilkosságokat vagy szovjet partizánokra, vagy német SS-esekre kenik. A SZNF manapság túlságosan sok kellemetlen kérdést vet fel és az egyértelműen elutasító/elfogadó álláspontok mellet kialakult egy harmadik „pragmatikus“ álláspont is. A követői szerint a felkelés abban a formában és időben szükségtelen volt, mert a németek úgy is kénytelenek lettek volna előbb vagy utóbb kiüríteni az országot, így viszont mérhetetlen háborús szenvedésnek tették ki a szlovák népet – és amúgy is „a múlt bogozgatása helyett tekintsünk inkább a jövőbe”. Ez utóbbi talán a legtalálóbban fejezi ki a szlovákok történelemhez való viszonyát. Sokan azt mondják, magyar betegség, hogy legyintünk: mindegy, hogy lesz. Ha van szlovák betegség akkor az az, hogy arra legyintenek: mindegy, hogy volt.

Éhn László