Történelemportál

Újrakezdés és legitimáció – interjú Szakály Sándorral

Magyarországon van egy hangos kisebbség, mely állandóan — és teljesen tévesen — fasizmust kiált, s ezáltal érzelmi, politikai síkra terel történeti, jogi kérdéseket, már csak azért is, mert közülük sokan eszmei vagy akár rokoni kapcsolatban állnak egykori ávósokkal, népbírákkal, népügyészekkel, kommunista pártfunkcionáriusokkal — mondta a Demokratának dr. Szakály Sándor történész.

Szakály Sándor

Milyen előzményei vannak az 1945 utáni népbírósági pereknek?

– Az 1945. január 20-án, a későbbi győztes nagyhatalmakkal, az Ideiglenes Nemzeti Kormány által megkötött fegyverszüneti egyezmény előírta, hogy „Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett”. Ez újdonságnak számított a korábbi háborúkhoz képest, hiszen a háborús bűnösség fogalma addig ismeretlen volt. Efféle leszámolásra egyébként Nyugat-Európában is sor került, a kollaboránsoknak minősített embereket hívták tetemre Hollandiában, Belgiumban, Norvégiában, Franciaországban és másutt. Még lincselések is történtek. Magyarországon és általában a kommunista uralom alá került államokban azonban a berendezkedő új hatalom kiegészítette ezt az úgynevezett népellenes bűnök kategóriájával. Ebbe természetszerűleg olyanok is beletartoznak, akiknek adott esetben a háborús cselekményekhez semmi közük. Az ítélkezés ráadásul még az akkori jogszabályok szerint is sok esetben törvénytipró módon zajlott, a jogállamiságnak még a látszatára sem ügyeltek.

Mi az eljárások mérlege?

– Mintegy 27 ezer embert ítéltek el háborús és népellenes bűnök miatt Magyarországon, közülük 477-et halálra ítéltek, s végül 189-et kivégeztek, köztük négy volt miniszterelnököt. Olyan hírhedtté vált bírák ítélkeztek éveken keresztül, mint Bojta Béla, Jankó Péter, Pálosi Béla, Major-Maróthy Ákos.

A perbe fogottak megérdemelték a büntetést vagy sem?

– Világosan kell látni, hogy a jogi felelősség és a politikai, történelmi felelősség két különböző dolog. Minden jogállam alapja a nullum crimen sine lege gondolata, vagyis az a felfogás, hogy nincs bűncselekmény törvény nélkül, tehát senkit nem lehet jogilag felelősségre vonni olyasmiért, amit a törvény kifejezetten nem tilt. Márpedig tény, hogy sok esetben olyan cselekményekkel vádoltak embereket, melyek a tett időpontjában nem voltak törvénytelenek. Az egyik legelső kirakatperben Bárdossy László miniszterelnök maga is azt hangsúlyozta, hogy vállalja a történelem előtt a politikai felelősséget minden döntéséért, ugyanakkor törvényi értelemben ártatlan. Ellene a legfőbb vádpont az volt, hogy hadat üzent a Szovjetuniónak, csakhogy ez egyszerűen nem igaz. Elő kell venni a korabeli parlamenti és minisztertanácsi jegyzőkönyveket – az 1941. június 26-i rendkívüli ülésről két variáció is ismert és mind a kettő utólagos készítésű –, azokból kiderül, hogy Bárdossy László nem üzent hadat – ehhez joga sem volt –, pusztán konstatálta a hadiállapot beálltát, a Kassát ért bombatámadás, valamint a Kőrösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonat megtámadása okán. A Kassa elleni légitámadást évtizedekig a németek számlájára írta a propaganda, de a történész-szakma nagyobb része ma már egyetért abban, hogy a támadók szinte biztosan szovjetek voltak. Hogy tévedésből vagy szándékosan, az más kérdés, ahogy azon is lehet és kell is vitatkozni, helyesen döntött-e Bárdossy, amikor fölvette a kesztyűt; meggyőződésem szerint nem volt más választás. 1941-ben még valóságosnak és közelinek tűnt a tengelyhatalmak győzelme, és a keleti fronton a németekkel együtt masíroztak a románok, akik ismét meg akarták szerezni Észak-Erdélyt és a szlovák állam is katonai erőt küldött a Szovjetunió ellen. Az mindenesetre tényszerűen megállapítható, hogy Bárdossy semmiféle törvénysértést nem követett el – ami nem jelenti, hogy politikailag hibás döntést nem hozott – így háborús bűnösnek nem tekinthető. Az ellene felhozott vádak között szerepelt a Nagy-Britanniával és az Amerikai Egyesült Államokkal történt hadiállapotba kerülés kérdése is, amely úgy vélem, alapos történészi és jogászi elemzést igényelne.

Ha így van, utólag illene rehabilitálni.

– Volt is ilyen kezdeményezés, de mivel több mint tíz évvel ezelőtt, az akkor még aktívan működő MIÉP vetette föl az ügyet, az rögtön a politikai viták martalékává vált, így lehetetlenné vált bármiféle tényszerű megközelítés. Viszont a népbírósági perek egy részét 1990 után felülvizsgálták, az ítéleteket megsemmisítették, sok embert rehabilitáltak, például Jány Gusztávot, Szombathelyi Ferencet, Béldy Alajost. A háborús bűnösség kategóriája viszont továbbra is fennmaradt, s nem kevés elítélt ügyéhez senki nem mer hozzányúlni, pedig ez elkerülhetetlen, ha nem akarunk hazudni saját magunknak.

Nem fél, hogy a bűnösök mentegetésével vádolják?

– Határozott álláspontom, hogy a népbíráskodás intézménye nélkül, egy illegitim rendszer által visszamenőleges hatállyal megalkotott jogszabályok híján is felelősségre lehetett volna vonni azokat, akik valóban bűnöket követtek el. Sehol nem szerepel például olyan utasítás – de nem írta elő a Honvédség szolgálati szabályzata sem –, hogy a munkaszolgálatos zsidókat bántalmazni kell, agyon kell lőni. Akik ilyet tettek, azokat az 1945 előtt hatályos jogrend alapján bíróság elé lehetett volna állítani, ahogy erre egyébként számos példa volt. Ebből az következik, hogy a népbíráskodás intézményének nem a jogszerű igazságszolgáltatás volt a célja.

Hanem mi?

– Az 1945 után berendezkedő új hatalom az egész addigi Magyarországot ültette a vádlottak padjára. Nagyon ügyeltek arra, hogy a népbíróságok elé citáltak között ne csak közemberek, keretlegények, hanem magas rangú katonatisztek, tisztviselők, művészek, politikusok, a korábbi szellemi élet meghatározó személyiségei is ott legyenek. Miniszterelnököket, tudósokat, publicistákat vontak ily módon kínpadra. Elég, ha csak a nemzetközi hírű történész, később vallás- és közoktatásügyi miniszter Hóman Bálintra gondolunk. Az 1945 utáni népbírósági perek során véres rendszerváltás történt, a hatalom új birtokosai jogtipró módon leszámoltak a magyar politikai és szellemi elittel, illetve annak egy jelentős részével. Meggyőződésem, hogy az utókor történészi és jogászi kötelessége igazságot szolgáltatni a meghurcoltaknak, szétválasztva a politikai és a jogi felelősséget, rehabilitálva az ártatlanokat, és legitim módon ítéletet mondva a valóban bűnösök fölött.

Hol helyezkedtek el a közhatalom szerkezetében a népbíróságok, és hogy működtek?

– A népbíróságokat 1945-ben, a 81/1945. M. E. számú rendelettel hozta létre az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Tagjaikat az 1944-ben létrejött Magyar Nemzeti Függetlenségi Front nevű koalíció résztvevői, vagyis a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt delegálták, illetve a Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Tanácsa is küldhetett embert. Tehát jellemzően jogi szempontból többnyire laikus politikai megbízottak ültek e testületekben, a vádat pedig úgynevezett népügyészek képviselték, ugyanígy politikai megfontolások alapján. A perek során – számtalan rendelkezésre álló jegyzőkönyv bizonyítja ezt – a legkirívóbb jogsértésektől sem riadtak vissza: hitelt adtak olyan tanúknak, akik nagyjából „azt hallottam valakitől, hogy…”-jellegű, komoly jogállamban természetszerűleg figyelmen kívül hagyandó vallomásokkal támasztották alá a vádat, viszont sok mentő tanút nem hallgattak meg, mivel nem az igazságot keresték, hanem példát akartak statuálni, bűnösnek akarták nyilvánítani az 1945 előtti Magyarországot. Az eljárások elsöprő többsége még az adott korszak szabályainak sem felelt meg. Koncepciós kirakatperek zajlottak, a népbíráskodás a magyar igazságszolgáltatás szégyenkorszaka volt.

Nem túlzás ez?

– Hadd válaszoljak erre néhány korabeli idézettel! Ries István szociáldemokrata igazságügyminiszter, akit később ávósok kegyetlenül megvertek s végül a váci börtönben halt meg 1950. szeptember 15-én –, ezt írta az úgynevezett háborús bűnösök elleni eljárásokról: „A felelősségre vonásnak kérlelhetetlennek és igazságosnak kell lennie, hogy érezzük: ezeknek a bűnöknek az elkövetői nem várhatnak igazságot csak megtorlást.” A bíróságról pedig azt írta, „…nem lehet szakbíróság. Abban részt kell venniük azoknak, akik az új demokratikus népi Magyarországot képviselik és annak a felépítésén dolgoztak és dolgoznak”. Úgy vélem, ez önmagáért beszél. A Szabadság című lapnak nyilatkozva ráerősített erre: „…a népbíráskodás fő problémája, hogy a bírák közönséges bűncselekmények után kutatnak, és ha ilyeneket nem találnak, hajlandók egészen enyhén megítélni vagy akár felmenteni is a vádlottakat, holott a háborús és népellenes bűnösöknél a Btk. szerint minősíthető vádpontok hiánya egyáltalán nem mentő körülmény.” A perek jogi hitelességét minősíti dr. Farkas Béla, a Polgári Demokrata Párt népbírósági delegáltjának kegyelmi indoklása a Béldy Alajos vezérezredes, az Ifjúság Honvédelmi Nevelésének és a Testnevelésnek Országos vezetője, a Magyar Úszószövetség korábbi társelnöke elleni eljárásban: „…azért is ajánljuk kegyelemre, mert a bírói eljárás során a büntetőjogi eljárási szabályok olyan súlyos megsértésével állunk szemben, melyek a tényállás kellő tisztázását, ennek megfelelően az anyagi igazság felderítését is nagy fokban gátolták s az ilyen körülmények között hozott halálos ítélet végrehajtása később esetleg jóvátehetetlen.” A szociáldemokrata delegált, dr. Krebs Ernő viszont elutasította a kegyelmi ajánlást ezzel: „…az államérdek azt kívánja, hogy az első háborús bűnös a legsúlyosabb büntetéssel sújtassék. Különösen áll ez a tétel azért, mert háborús bűnöseink úgy szólván kivétel nélkül külföldön vannak. Azoknak részünkre való kiadatása akadályokba ütközne akkor, ha az első felelősségre vont háborús bűnös a halálos ítélet után kegyelmet kapna.” Ebből ismét politikai érdek világlik ki, nem pedig a jogi úton történő igazságkeresés. Hivatkozhatok Péter Gáborra is, aki cinikusan így nyilatkozott gróf Stomm Marcel altábornagy pere során az altábornagynak felrótt egyik cselekményről: „Mégis, mielőtt felakasztjuk, arra vonatkozólag még egyszer ki kéne hallgatni…” És ha ez nem elég, akkor utalok Major-Maróthy Ákos népbíró visszaemlékezéseire, aki azt írta, rendszeresen egyeztetett Rákosi Mátyással a Bárdossy-per során és figyelte a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjának reagálásait is. Nyilvánvaló, hogy ennek semmi köze sem volt a jogállamisághoz, az igazságszolgáltatáshoz. És volt még egy érzelmi motívum, a bosszúvágy.

Ezt hogy érti?

– Dr. Valentiny Ágoston, az ideiglenes kormány első igazságügyminisztere így igazította el Bojta Bélát, a Népbíróságok Országos Tanácsának elnökét, akit néhány évvel korábban származása miatt üldöztek: „Bűnügyi védő voltál, jártas vagy az igazságügyi eljárás valamennyi területén. Magad is sértettje vagy az elmúlt időknek, tehát tudod azt is, miben áll a fájdalom, és hogy lehet azt kiegyenlíteni.” A népbíróságok ezen kívül 1919-1920-as ügyeket is elővettek, negyed évszázad után életfogytig tartó börtönre ítélték például Magasházy Lászlót, aki 1920-tól 1928-ig Horthy Miklós szárnysegédje volt. A volt különítményes tisztet, majd Rongyos Gárda-parancsnokot, Francia Kiss Mihályt 1957-ben végezték ki az akkori működő népbíróság ítélete alapján, Kristóf László csendőr törzsőrmestert 1959-ben adták hóhérkézre azzal a váddal, hogy 1944-ben ő lőtte le Ságvári Endrét. A Legfelsőbb Bíróság 2006-ban a család kérelmére indított perben kimondta, hogy ártatlanul ítélték el, mert nem ő lőtte le Ságvárit, aki viszont súlyosan megsebesítette őt.

Ezek szerint a családok, a leszármazottak kérhetnek perújrafelvételt?

– Általában igen. A Radnóti Miklós agyonlövésével vádolt és ezért 1947-ben kivégzett Tálas András hadapród őrmester családja bizonyítottság hiányában felülvizsgálati indítványt nyújtott be, azt azonban elutasították, mondván: „a tényállás felderítetlensége, és arra tekintettel a jogerős ítélet megalapozottsága viszont a felülvizsgálatot lehetővé tevő okként a törvényi felsorolásban nem szerepel.” Ez egyben azt is eredményezte, hogy több lehetőség nincs a felülvizsgálatra. Pedig a rendelkezésre álló tények, a periratok alapján valóban nem igazolható, hogy Tálas gyilkolta meg a költőt. A vallomások ellentmondásosak, több hirtelen felbukkant tanú vélhetően Abda közelében sem járt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hadapród őrmester biztosan ártatlan volt, csak azt, hogy pere jogtipró volt, a halálos ítélet alapjául szolgáló bizonyítékok pedig elégtelenek.

A múltat be kell vallani, de időszerű ez? Nem lenne jobb diszkréten új fejezetet nyitni, most, amikor vélhetően korszakhatárhoz érkezett Magyarország?

– A népbírósági perek ügye 65 éve időszerű, egész addig, amíg hazugságban élünk, és nem tisztázzuk a történelmi tényeket. A valóság teljes megismerése nélkül nem lehet továbblépni. Le kell hántani a történelmi megközelítésről a politikai értelmezéseket. Szakmai fórumokon kellene megvitatni múltunk e fejezetét is történészek, jogászok részvételével. Magyarországon van egy hangos kisebbség, amely állandóan – és teljesen tévesen – fasizmust kiált, s ezáltal érzelmi, politikai síkra terel történeti, jogi kérdéseket, már csak azért is, mert közülük sokan eszmei vagy akár rokoni kapcsolatban állnak egykori ávósokkal, népbírákkal, népügyészekkel, kommunista pártfunkcionáriusokkal. Az 1945 után berendezkedő új hatalom az egész addigi Magyarországot ültette jelképesen a vádlottak padjára s számolt le a magyar politikai és szellemi elittel, illetve annak reprezentánsaival. A jogtiprások tényének fölvetésével saját legitimációs alapjukat érzik megrendülni egyesek. Erőszakosságuk mindeddig bénítóan hatott a tisztázás szándékával fellépőkre, de 1945 óta eltelt 65 esztendő, ideje most már, hogy a jövendő nemzedékek a teljes igazságot ismerhessék meg, harag és elfogultság nélkül. Újra kell kezdeni, vissza kell terelni a közéletet és az igazságszolgáltatást is a legitim útra.

Szakály Sándor

Dr. Szakály Sándor történész, egyetemi tanár 1955-ben született Törökkoppányban. 1980-ban szerzett történelem-könyvtár szakos diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. 1982-ben védte meg bölcsészdoktori disszertációját, 1990-ben a történelemtudomány kandidátusa tudományos fokozatot szerezte meg. 1980-tól a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban tudományos segédmunkatárs, illetve tudományos munkatárs, majd 1991-től a Legújabb- és Jelenkortörténeti Osztálya vezetője. 1992 és 1997 között az intézmény bécsi kirendeltségén dolgozott. 1997 és 1999 között a Hadtörténeti Intézet és Múzeum tudományos főmunkatársa, majd 2000. december 31-ig főigazgatója volt. Ezt követően 2004-ig a Duna Televízió kulturális igazgatójaként, később alelnökeként tevékenykedett. 2004 és 2006 között a Magyar Országos Levéltár majd az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. 2006-ban a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsa az MTA doktora címet ítélte oda a számára, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen ugyanazon évben Dr. habil. címet szerzett.2007-től a Semmelweis Egyetem, 2009-től a veszprémi Pannon Egyetem egyetemi tanára. Tagja a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottságának, a Magyar Történelmi Társulat egyik titkára és tagja a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságnak. Fő kutatási területe az 1919 és 1945 közötti Magyarország történelme, az ország második világháborús szereplése, a volt magyar rendvédelmi szervek története, valamint a korszak politika- és sporttörténete.

9 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!