Történelemportál

Biszku-cirkusz katarzis nélkül

Sok hűhó semmiért — kis túlzással így lehet összefoglalni azt a vihart, amely a Biszku Béla kommunista bűnöst lépre csaló és tetteivel szembesíteni igyekvő Bűn és büntetlenség című film körül kavarodott. Érthetetlen, miért akarta a volt vörös belügyminiszter, illetve lányai megtiltani a vetítést. A film ugyanis — átlagosan tájékozott néző számára — semmilyen új, eddig ismeretlen történelmi tényt nem hoz napvilágra. Újdonsága mindössze abban rejlik, hogy a kommunista bűnösöknek mindeddig még az utókor kérdéseire sem kellett felelniük. Ez minősíti a rendszerváltozásnak nevezett húsz évet; a film egyik hiányossága, hogy az alkotók, Skrabski Fruzsina és Novák Tamás, a Mandíner állandó szerzői ezt nem hangsúlyozzák kellő határozottsággal, s így nem helyezik történelmi összefüggésbe, nem magyarázzák meg a vörös gyilkosok büntetlen öregedésének felháborító jelenségét. E hiányosság ugyanakkor az utókor számára is szembesítést jelent saját múltja iránti közönyösségével.

A kissé didaktikus és elnagyolt történelmi bevezetővel induló Bűn és büntetlenséget dokumentumfilmnek nevezi a tömegtájékoztatás, de e minősítés téves vagy inkább pontatlan. A dokumentarista munkák egyik fontos szabálya és jellemzője ugyanis, hogy az alkotó háttérbe szorítja saját álláspontját, és szinte száraz tárgyilagossággal mutatja be témája valóságának teljességét. A Skrabski–Novák párosnak ez nem sikerült, talán nem is törekedtek erre, hiszen a film elején kiderül, hogy szándékuk a mártírok számára kései elégtételt szolgáltatni saját eszközeikkel, s legalább ilyen módon felelősségre vonni Biszkut és a biszkukat.

Egyrészt e szándékot és a téma komolyságát fellazítják azon jelenetek, amelyekben a szerzők gúnyosan kommunista mozgalmi dalokat énekelnek, nevetségessé téve, de ezáltal banálisnak ábrázolva azt a rendszert, amelynek kegyetlen vérengzése a film témája. Ez dramaturgiai hiba. Másrészt a 89 évesen is meglepő szellemi frissességnek örvendő dörzsölt kommunista időnként lehengerelte, ujja köré csavarta a film készítőit. Még akkor is feltalálja magát, amikor Skrabski és Novák bevallják neki, hogy valójában nem szülőfaluja, Márokpapi egyetlen ismert embereként kérdezgetik életéről, hanem az 1956-ot követő megtorlás kapcsán faggatják. Biszku elképesztő hidegvérrel túllép megvezetésén, és ravaszul úgy forgatja a végére szenvedélyes világnézeti és történelmi vitává fajult beszélgetést, hogy a két amatőr filmes időnként zavarba jön és leblokkol. Az idős kommunista rendre kibújik a csapdából, a neki szegezett támadó kérdésekre lendületes ellentámadásokkal válaszol, állításait a film készítői érezhető felkészületlenségük, helyenként hiányos történelmi ismeretük miatt nem tudják tényszerűen cáfolni, s végül ő nyeri a szópárbajt, hiszen Skrabski és Novák feladja a meddő vitát, mondván, nem fognak megegyezni 1956 megítélését illetően. Így aztán Biszku erkölcsi felelősségre vonása a filmben elmarad, nincs katarzis, a mozinak vége anélkül, hogy a történet lezárult volna.

A film mindezek ellenére hasznos, hiszen minden didaktikájával, helyenkénti sutaságával együtt felvillantja a nem túl távoli múltat, mely a kétségbeejtő történelmi ismerethiánnyal küzdő jelenkor — főként az 1990 után eszmélő nemzedékek — számára legalább impulzust, tájékozódási segítséget adhat. Az ötlet, a kényszerűen csalafinta kivitelezés és az elszántság a szerzőket dicséri akkor is, ha Biszku Béláról sokkal tartalmasabb és katartikusabb filmet is lehetett volna készíteni.

7 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!