Történelemportál

Makacs mítosz hős nélkül – a Károlyi-legendárium

Károlyi Mihály azon kevés politikus közé tartozik, akinek már életében, sőt aktív működése idején is kultusza volt. Százezrek hittek benne, követték vakon legkalandosabb, valóságtól legelrugaszkodottabb törekvéseiben is — s néhány hónappal később mil­liók átkozták a nevét, benne látván az 1918–19-es, illúziókra és légvárakra építő politika jelképét.

Pozitív és negatív előjelekkel is egész mitológia épült Károlyi Mihály első köztársasági elnök alakja köré. Ennek legfőbb oka természetesen maga a drámai korszak, amelyben az ország élén állt, illetve munkásságának hosszú távú, egyes elemeiben visszafordíthatatlannak tűnő következményei. Károlyi maga is tudatosan építette saját nimbuszát. Már emigrációja első éveiben megírta emlékiratait (Egy egész világ ellen, 1922), amelynek meglehetősen hangzatos címe magában foglalta a következő évtizedek legendáriumának legfőbb elemét: a végzetes körülmények fogságában hősies küzdelmet vívó államférfi alakját.

Az októbrista emigráció — bár Jászi Oszkár és társai növekvő aggodalommal figyelték Károlyi szélsőbaloldalra sodródását — a külvilág felé kitar­tóan táplálta az exelnök mítoszát. Erre sajátos módon még a két világháború Károlyi-ellenes propagandája is ráerősített: a Horthy-korszak legfőbb közellenségévé „előlépő” politikus a rendszer majd minden ellenfelének zászlójává vált. Szemükben Ká­rolyi a „progresszió és haladás” számkivetett hőse volt, akit nemegyszer a korábban szintén emigrációba kényszerülő Rákóczival és Kossuthtal állítottak párhuzamba.

Károlyi Mihály fogadása Budapesten 1946-ban, mögötte a felesége

Károlyi Mihály fogadása Budapesten 1946-ban, mögötte a felesége

A külföldön negyed évszázadon át folyó mítoszteremtés Magyarországra alig-alig jutott el (eltekintve néhány hazacsempészett és nem túl nagy példányszámban, illegálisan terjesztett röpirattól). Ám az 1945 után létrejött, magát „népi demokráciaként” meghatározó rendszer szinte azonnal felfedezte magának az exelnököt. Már csak azért is, mert 1918 őszének még élő főszereplői közül a legtöbben határozottan antikommunista állásponton voltak, míg Károlyi az emigráció idején saját bevallása szerint is „százpercentes” kommunistává vált. 1946 elején az Ideiglenes Nemzetgyűlés törvényt hozott érdemeiről, amely intézményesen is kanonizálta a Károlyi-kultusz legfontosabb ele­meit. A határozat szerint az „államférfiú” nevéhez fűződik „a magyar népnek az évszázados elnyomatástól való megszabadítása és földhöz juttatása, a magyar állam függetlenségének kivívása, a demokratikus államrendszer megvalósítása, a szabadság, az egyenlőség és az emberiesség örök érvényű eszméinek diadalra juttatása”.

Az exelnök hazaérkezése után sie­tett leszögezni, hogy „pártok felett álló” közéleti szerepre készül, Rákosi Mátyásék elképzelése szerint ez lényegében protokolláris — elsősorban külkapcsolatokat érintő — feladatokat jelentett. A kommunisták ugyanis az első itthoni hónapok után sokkal hasznosabbnak találták, ha Károlyi kultuszát külföldön használják fel saját céljaikra. (Nem utolsósorban azért is, mert ez sokkal erősebben élt a nyugat-európai baloldali értelmiségben, mint Magyarországon.) 1946-ban ő vezette az Interparlamentáris Unió magyar delegációját Kairóban, később pedig felajánlották neki a prágai nagyköveti tisztséget, amelyet — emlékiratainak tanúsága szerint — nagy örömmel el is fogadott. Csakhogy az időközben hidegháborúsra fordult nemzetközi klíma közepette a hatalomnak hirtelen szüksége lett egy Nyugaton is elfogadott, ám mégis maximálisan lojális reprezentánsra. A „vörös gróf” így Párizsba került, ahol mindent meg is tett, hogy a francia közvélemény előtt legitimálja az ország bolsevizálását.

Barátja, Rajk László koncepciós pere miatt 1949-ben szakított a kommunistákkal, utána itthon csaknem egy évtizedig ismét tabutémává vált — ám a vele nagyjából egy időben „kiábránduló” nyugati (és persze titokban a hazai) radikális baloldali körökben ez tovább erősítette nimbuszát. 1955-ben haláláról a magyar sajtó alig néhány soros hírben emlékezett meg.

A Kádár-rendszer többek között épp a Károlyihoz való hozzáállás felülvizsgálatával igyekezett bizonyítani Rákosiéktól eltérő, „liberálisabb” politikáját. Felesége kérésére 1962-ben újratemették Magyarországon, ám munkásságának értékelése alapvetően nem változott. A legtöbb, a korszakkal foglalkozó munkából az osztálykorlátain túllépni nem akaró, de hatalmát megtartani képtelen, talán jóindulatú, de tehetetlen politikus képe rajzolódik előttünk.

Károlyi Mihály szobra az Országház mellettA gyökeres fordulatot Károlyi Mihály születésének századik évfordulója (1975) hozta el. Kötetek és megemlékezések sora, akadé­miai konferencia és az Országház szomszédságában emelt szobor jelezte: a kádárista hatalom — a 133 napos proletárdikta­túra mellé — lényegében beemelte történelmi legitimá­ciós alapjai közé a rövid életű első (nép)köztársaságot is. (A Kádár-rendszer orwelli jellegét mi sem mutatja jobban, mint hogy az MTA ünnepi tanácskozásán az a Kállai Gyula mondott köszöntőt, akivel 1949-ben Rákosiék megüzenték Káro­lyinak, hogy a jövőben nem tartanak igényt szolgálataira.) A tudományos közvélemény is igyekezett megfelelni az éppen aktuális agitprop elvárásoknak, és gőzerővel igye­kezett „átértékelni” a „vörös gróf” szerepét. A hatalom a szocializmus sztálinista gyakorlatában csalódott, ám az eszméhez mindvégig hű „reálpolitikus” képét láttatta az első köztársasági elnökben. Károlyiban a rendszer urbánus-liberális ellenzéke is példaképre talált — a hivatalos kommentárokkal ellentétben azonban ők épp „demokratikus elkötelezettségét”, a kommunista diktatúrával való „szembefordulását” és a „nacionalizmus” kísértésének való ellenszegülését emelték ki. 1989 után — bár hivatalos, felülről sugallt álláspont szerencsére már nincsen — lényegében ez utóbbi interpretáció vált uralkodóvá.

Károlyi Mihály kultusza ma is élő valóság — még ha életben tartása csak egy viszonylag szűk, bár lelkes és befolyásos értelmiségi csoport szívügye is. Az elmúlt két évtizedben számos kísérlet történt arra, hogy a jelenlegi parlamentáris demokrácia huszadik századi legitimációs forrása 1956 mellett (talán helyett is) 1918 októbere legyen. Ezek egyelőre rendre elbuktak — nem is annyira a közvélemény ellenszenve, mint inkább totális közönye miatt. Károlyi alakjának mitologikussá növeléséhez sajátos módon hozzájárult a két világháború közötti közvélemény ítélete is, amely lényegében az ország összeomlásának és feldarabolásának szimbólumává „emelte” őt. Valós történelmi szerepének és súlyának tárgyilagos megállapításával tulajdonképp máig adós a magyar történettudomány.

Emléke az elmúlt évtizedekben mindenekelőtt eszköz volt, a köré épült legendárium nem elsősorban Károlyi tiszteletét szolgálta – sokkal inkább azoknak az erőknek a cél­jait, amelyek már életében is az ő mesterségesen kreált kultusza mögé rejtették valós törekvéseiket.

A Károlyi-mítoszról bővebben olvashat a Nagy Magyarország 2010/3. számában.

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!