Történelemportál

Károlyi csak bűnbak volt? – Miben téved Hajdu Tibor és Zeidler Miklós?

Összeállítással jelentkezett az MTI Károlyi Mihályról. A vasárnap kiadott sajtóanyag apropóját a politikus Kossuth téri szobra körül kialakult polémia szolgáltatta. A hazai szocialisták történelmi idoljának ugyanis sikerült az, ami korábban lehetetlennek tűnt: legalább egy kérdésben közös nevezőre hozta Kövér Lászlót és a Jobbikot. A szokatlan konszenzus akörül alakult ki, hogy Károlyi szobra az ország szimbolikusan legfontosabb terén finoman szólva sem a legjobb helyen van.

Erre reagálva fejtette ki két történész, miért is nem volt hazaáruló Károlyi Mihály. Az egész szöveg annyi sebből vérzik, hogy az ember hirtelen nem is tudja, hol nyúljon hozzá. Kezdjük talán a személyeskedéssel — már csak azért is, hogy ezen hamar túljutva rátérhessünk a fontosabb dolgokra. Az MTI munkatársai úgy vélték, széles e hazában nem találhatnak kompetensebb szakembert Károlyi-kérdésben, mint a veterán marxista Hajdu Tibort. Tegyük hozzá: vitathatatlan tény, hogy mindmáig az egyetlen komoly Károlyi-monográfiát [1] — a „vörös gróf” kultuszának alapművét — ő írta. Igaz, ennek már 32 esztendeje, s a történész azóta sem érezte szükségét e munka átdolgozásának. (Pedig a megújulásra való képességét senki sem vitathatja, hiszen egy, a Tanácsköztársaságról — első alkalommal 1958-ban — kiadott könyvében [2] még egy osztályérdekektől vezérelt, tehetetlen és önző Károlyi képét tárta az olvasók elé.) A másik megkérdezett szakember, Zeidler Miklós munkáit kétségtelenül jóval kevésbé itatták át az ideológiai követelmények, a ma is aktívan dolgozó történészek közül minden bizonnyal a legnagyobb tudású Trianon-szakértők közé sorolható. Az azonban még ennek tükrében is erős túlzásnak tűnik, hogy a Távirati Iroda kommünikéjének bevezetőjében a két fenti szakember véleménye alapján kerek-perec kimondatik: „a történészek szerint” Károlyi Mihály nem volt hazaáruló.

Pór Bertalan: Károlyi Mihály (1930)

Pór Bertalan: Károlyi Mihály (1930)

No, de lássuk, mivel is támasztják alá e sarkos megállapítást. Hajdu Tibor ebben a nyilatkozatában is felvázolja azt az elméletét, amelyet egy nemrégiben tartott Trianon-konferencián már megosztott hallgatóságával. E szerint hazánk jövendő határainak kérdése lényegében már 1917-ben eldőlt, s „az ország elcsatolt területeinek egy részét” véleménye szerint csak akkor lehetett volna megmenteni, ha IV. Károly király még ebben az évben különbékét kötött volna a győztesekkel. Tetszetős elmélet, ám sajnos élnünk kell a gyanúperrel, hogy pusztán a történész kedvenc héroszáról való felelősség elterelést szolgálja, a fenti megállapítást ugyanis egyszerűen nem igazolják a rendelkezésünkre álló források. A háború utolsó előtti évében legfeljebb csak az dőlt el, hogy a Monarchia addigi formájában nem maradhat fenn. Ez minden bizonnyal érintette a történelmi Magyarország területi integritását is, ám a határvonalak húzogatásával ekkor még csak a különböző külügyminisztériumok regionális osztályai foglalkoztak — s ők is meglehetősen különböző tervekkel álltak elő, attól függően, hogy Londonban, Rómában, Washingtonban vagy Párizsban hajoltak a térképek fölé.

A katonai ellenállás kérdésében már megoszlik a két történész véleménye. Sőt, mintha ugyanazon a beszélgetésen belül külön-külön is több különböző álláspontra helyezkedtek volna. Hajdu azt állítja, legalább egymilliós hadseregre lett volna szükség a környező államok legyőzésére, a kivérzett Magyarország azonban legfeljebb két-háromszázezer katona kiállítására lett volna képes. Ez utóbbi állítás nehezen vitatható, ám a mondat első felével már több probléma is van. Egyrészt a hazánkat körülvevő új utódállamok (illetve a velük szövetséges antant) legyőzéséhez nemhogy egymilliós, de kétszer akkora hadsereg sem lett volna elég. Csakhogy az éppen elvesztett első világháború „újrajátszására” senki sem törekedett, és a későbbiekben sem ezt kérték számon Károlyiéktól. (Klasszikus retorikai módszer, hogy olyan irracionális állításokat tulajdonítok a vitapartnernek, amelyet az soha nem képviselt, majd ezt fölényesen cáfolom.) A történész által is felállíthatónak vélt néhány százezres haderő azonban arra igenis képes lehetett volna, hogy megállítsa az utódállamok — Szerbia kivételével — gyenge, rossz harci morállal és szegényes felszereléssel felvértezett csapatainak előrenyomulását, s így Párizsban ne tekinthessék kész ténynek a megszállt területek idegen impérium alá kerülését. A lokális ellenállás esetein (Pozsonytól Balassagyarmaton át Kercaszomorig) kívül rendelkezésünkre áll egy egész frontszakasz tartásának példája is. A Kratochvil Károly által vezetett Székely Hadosztály 1919. január közepétől április 16-ig eredményesen védte a Szinérváralja–Csucsa–Belényes vonalat, s, ha a csucsai szorosba vezényelt fegyelmezetlen vörös csapatok nem futamodnak meg, még ekkor sem törnek át a románok. Az alakulat csúcslétszáma mindössze tizenkétezer főre rúgott, mégis három hónapon át meg tudták akadályozni a Partium egy részének megszállását.

Érvelésük ingatagságát talán a két szakember is érzi, hiszen mindezzel együtt is kijelentik, hogy „nem tudhatjuk azt, hogy a győztes nyugati nagyhatalmak és a szomszédos államok ellenében sikerült volna-e fegyverrel megakadályozni az ország területi megcsonkítását.” Ha ma, kilencven esztendővel a történtek után sem tudhatjuk, akkor joggal jelenthetjük ki, hogy a regnáló kormányzatnak alapvető kötelessége lett volna legalább megpróbálni megszervezni a nemzeti ellenállást. Ezzel szemben — nem kevés időt és energiát rászánva, ötven fogadóbizottságot a határokra küldve — a magyar haderő leszerelését oldották meg „példás” precizitással. Zeidler Miklós szerint a Károlyival szembeni indulatok a nemzeti katasztrófákat követő bűnbakkeresések sorába illeszthetők. Példaként a világosi fegyverletétel után a Kossuth és köre által árulónak kikiáltott Görgey Artúrt övező negatív mítoszokat hozza fel. Hogy a nagy összeomlások után minden társadalom előszeretettel köti az elbukást egy vagy néhány személyhez, az nem vitatható. Az említett párhuzam azonban nemcsak sántít, hanem 100 százalékosan rokkant. Görgey Artúr ugyanis azután tette le a fegyvert, hogy becsülettel, tudása legjavát adva, vagyonát és életét kockára téve csaknem egy éven át végigküzdötte a szabadságharcot. Akkor adta fel a küzdelmet, amikor többet már nem tehetett hazájáért — és ezért hamis a reá hulló rágalom. Károlyi Mihály ezzel szemben annyit sem tett meg az ország védelmében, amennyit az adott helyzetben megtehetett volna — és ezért szándékaitól függetlenül (amelyeknek tárgyalása legfeljebb a lélektan és nem a történettudomány feladata) hazaárulónak bizonyult.

Jegyzetek
  1. Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Kossuth, Bp., 1978. []
  2. Hajdu Tibor: Március Huszonegyedike. Kossuth, Bp., 1958. []

37 hozzászólás »

Írja meg véleményét, észrevételét!

Hozzászólás küldéséhez az Ön böngészőjének fogadnia kell az ún. sütiket. A hozzászólásokért a honlap üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azok semmilyen módon nem tükrözik az üzemeltető véleményét, álláspontját.

css.php
FIGYELEM! Elavult, nem támogatott böngésző! Töltsön le egy újat!