1919 nagypéntekén a partiumi Köröstárkányban és Kisnyégerfalván a Székely Hadosztály visszavonulása nyomán előretörő román félkatonai alakulatok a középkort idéző barbár és véres magyarirtást hajtottak végre. Az eset mindmáig kimaradt mind a magyar, mind a román történelemkönyvekből.

az 1919. április 19-i mészárlás, az első, illetve a második világháború áldozatainak emlékműve Köröstárkányban

Károlyi Mihályék katonai leszerelő tevékenységének köszönhetően 1919 elején teljesen védtelenül maradt a Nagyváradtól 70 kilométerre, a Fekete-Körös völgyében élő szórványmagyarság is. A térségben megalakult a Román Nemzeti Tanács, azonban az igazi hatalom a román Nemzeti Gárda kezében volt. Amíg Jászi Oszkárék idealisztikus elképzeléseiket szövögették, addig itt is teljesen megszűnt a magyar állami fennhatóság.

A térségben már 1919 januárjában feszült etnikai viszonyok voltak. A román tengerben jelentéktelen lélekszámú, alig ötezer főt szám­láló magyar sziget igazi közellen­séggé vált. Ezt jól bizonyítja az az eddig soha nem publikált korabeli dokumentum, amely Grünsper­ger Lóránt magángyűjteményéből került elő: „Valóságos anarchia kapott lábra, egymást érték az erőszakoskodások és fosztogatások. A magyarságnak nemcsak a vagyona, de az élete sem volt biztosítva, s a fegyveres túlsúlyra támaszkodó románok állandóan rettegésben tartották a lakosságot.”

1919. január végén a helyi román gárdisták teljesen átvették a hatalmat a térség központjában, Belényesben. Reményt hozott viszont az, hogy miután Szabó Sándor százados kétszáz emberrel február elején meglepetésszerűen bevonult, sikerült lefegyvereznie a románokat, és helyreállította a rendet.

hirdetés

1919 áprilisában Bihar megyét is elérték az Erdélybe betörő román királyi csapatok. A Székely Hadosztály számára a Nagyváradtól mintegy 70 kilométerre lévő bihari hegyvonulatok stratégiai fontossággal bírtak, ugyanakkor a túlerőben lévő támadók — kiegészülve a helybéli románokkal — fokozatos visszavonulásra kényszerítették a magyar katonákat. A majdnem színromán vidékeken zajló harcok egyik utolsó frontszakasza már Belényes, Köröstárkány és Kisnyégerfalva határában volt. Utóbbi kettőben minden képzeletet felülmúló véres mészárlást rendeztek a románok, miután a Székely Hadosztály egységei visszavonulót fújtak. Ennek előzménye, hogy a magyar vöröskatonák lényegében puskalövés nélkül feladták a csucsai szakaszt, emiatt csapdává vált volna a belényesi medence a magyaroknak.

A román történetírás mindmáig elhallgatja vagy félremagyarázza a tár­kányi és kisnyégerfalvi etnikai mészárlást. Constantin Kiritescu Istoria pentru Intregirea Rominiei 1918–1919 (A [területileg] kiteljesedett Románia története 1918–1919) című könyvében az előzményekről viszont kiegyensúlyozott tájékoztatást ad:

„A Dealul Mare-i erős állást egy magyar kadétzászlóalj védte, amely különös hő­siességgel harcolt, és nagy veszteségei voltak. Másfél órai harc után a kadétokat menekülésre kényszerítették. A vadászok elfoglalták a Dealul csúcsát, ahonnan Belényes látható. A kadétok új ellenállási vonal szervezését kísérelték meg Kristyórnál, de a vadászok heves támadások után napnyugtáig elfoglalták. Carpinetnél a kadétok parancsnokát foglyul ejtették, de a zászlóalj maradványai visszavonultak Vaskoh felé, amelyet a mi csapataink éjfél után elfoglaltak. […] Rasoviceanu különítménye folytatta előrenyomulását Vaskohtól Belényes felé, amelyet gyalogság és erős tüzérség védett. A belényesi ütközet heves volt. Nyégerfalvát és Köröstárkányt az éjszakai ütközet során felgyújtották és elfoglalták.”

Koréh Endre, a Székely Hadosztály tábori lelkésze az Erdélyért — A Székely Hadosztály és Dandár története című könyvében így ír:

„E küzdelemben Köröstárkány népe példátlan hősiességgel vett részt. Férfiak, asszonyok vállvetve harcoltak a székely rajvonalban a magyar szabadságért. De meg is szenvedtek érette úgy, mint 1848–49-ben az erdélyi magyarok. A gyáva oláh elkerülte Köröstárkányt, de másnap békés szándékot színlelve közeledett a hős tárkányi néphez. Közérdekű hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a falu népét a községháza elé. Ezalatt Szakota, volt kristyóri jegyző géppuskákat rejtett el a szomszéd telkeken. Mikor már a lakosság együtt volt, megszólaltak a gépfegyverek. Percek alatt halomra lőtték a fegyvertelen lakosságot. E rémes tömegmészárlásnak 81 [91 – Sz. Á.] köröstárkányi és 17 nyégerfalvi lakos lett az áldozata [a nyégerfalviakat Nyégerfalván lőtték meg – Sz. Á.]. A köröstárkányi rémségeket betetőzte, hogy Izsák Mihálynak [ő nyégerfalvi volt – Sz. Á.] élve kezét, lábát, nyakát levágták, Szatmári Sándornak (50 éves) szintén a nyakát vágták át. […] Az oláh öldöklés következtében, hiteles adat szerint, 204 magyar gyermek jutott árvaságra!”

De most nézzük, mit mondott egy szemtanú, Gyulai Ferenc, akit Beke György kérdezett meg ottjártakor az 1970-es években, amikor anyagot gyűjtött az Itt egymásra találnak az emberek című riportkönyvéhez:

A környező román falvakkal milyen viszonyban álltak 1919 előtt, Ferenc bácsi?

— Úgy hittük, hogy barátságban élünk. Hányan szolgáltak közülük nálunk! Fejszével köszönték meg a kenyerünket! A magyar vörösök idejében nem volt semmi baj, 1919-ben. Utánuk bejöttek a román katonák. Ők se csináltak semmit. Továbbmentek. Másnap azonban, szombat reggel volt, megtelt Tárkány a szomszédos román falvak népével. Mit akarnak tőlünk? – kérdezte tőlük nagyapám, a bíró, aki jól tudott románul is. Nem feleltek. Karjukon fejsze, vállukon puska. Kést is láttam a román legények kezében. Egyiket ismertem is látásból. Kezdték kikergetni házaikból az embereket… Mindenki félt, mindenki ment, oda, ahová parancsolták. A templom elé terelték a tárkányi népet. Volt, aki el sem érkezett a templomig. Megszólaltak a puskák. Lőttek mindenkire. Azt kiabálták, hogy az egész Tárkányt kiirtják. Nem tűrik tovább ezt a magyar fészket!…

Maga mit csinált akkor?

— Átugrottam a kerítésen. Utánam lőttek, de nem találtak el. Azóta is kínoz a belső vád, hogy elszaladtam, magukra hagytam őket… Éjszaka csend lett… Másnap egy asszony jött ki a szőlőbe, sokan bujkáltunk ott, az az asszony mondta, hogy Belényesről valamiféle román urak érkeztek, és megparancsolták, nehogy több magyar halál essék Tárkányban… Délutánig nem hittük ezt el. De a puskák csakugyan nem szólaltak meg többé… Lementünk a faluba. Lementünk temetni. Több mint kilencven halottunk volt Tárkányban. A legtöbb szegény ember. A szomszédos Nyégerfalván is temettek vagy tizenkilenc magyart. Nagyapámat, a községi bírót, Gyulai Istvánt, az ő két fiát, két vejét és két unokáját. A mi házunkból hetet temettünk egyszerre. Hetet!

A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni, olyannyira nem, hogy a temetőben lévő sírkövekről a román kommunista hatalom lekapartatta az 1919. április 19-ét, valamint azt, hogy az elhunyt „gyilkos kezek áldozata” lett. Igyekeztek eltüntetni még az emlékét is a kegyetlen vérengzésnek. Ahogy a szemtanú is mondta: félelmet ültettek az emberek szí­vébe, ezt a félelmet csak 1999-re tudták némelyek levetkőzni. Gyűjtést indítottak, és 1999 augusztu­sában sikerült felállítani az emlékművet az 1919-es öldöklésben, valamint az első és a második világháborúban elhunyt tárkányiak emlékére. Azóta itt emlékeznek meg minden évben nagypénteken az áldozatokról.