Száz évvel ezelőtt néhány budapesti és székelyföldi napilap, illetve folyóirat rendszeresen foglalkozott két jelenséggel. Az egyik a Bukovinából Magyarországra történő székely bevándorlás, a másik a Székelyföldről Romániába folyó kivándorlás volt. Mi a magyarázata annak, hogy miközben a székelyek egy kis csoportja Bukovinából Magyarországra igyekezett, ugyanakkor jelentős székely tömegek kifelé özönlöttek a Regátba? Az alábbiakban erre a kérdésre próbálok választ adni. Mielőtt azonban rátérnék a székely migrációk elemzésére, röviden áttekintem az előzményeket is.1
bukovinai székelyek
Amikor 1774-ben Abdul Hamid szultán kénytelen volt átengedni Mária Teréziának Bukovinát, annak területe még igen gyéren lakott volt. A merkantilista elvet követő osztrák kormányzat ezért rögvest hozzálátott a frissen szerzett tartomány benépesítéséhez. A magyar telepesek behívását báró Splényi Gábor, a tartomány első kormányzója kezdeményezte: ő “csalogatta” ki Moldvából Bukovinába az első néhány száz székelyt, és így 1775–76-ban a Szucsáva-folyó mentén felépült az első két magyar falu: Istensegíts (Ţibeni) és Fogadjisten (Iacobeşti). A telepítést — majd’ egy évtizedes szünet után — gróf Hadik András folytatta. Ennek eredményeképpen 1785-ben megépül Hadikfalva (Dorneşti), Szucsáva (Suceava) várostól délebbre Józseffalva (Vornicenii), majd a később jöttek felépítették Andrásfalvát (Măneuţi). Utóbbi faluba háromszéki reformátusok is érkeztek, az összes többi település színkatolikus volt.
Szucsáva és Radóc környékén voltak a bukovinai székelyek falvai
Ami a bukovinai magyarok származását illeti, legnagyobb részben az 1764-es Siculicidium (székelyöldöklés) után Moldvába kimenekült székelyek (gyergyóiak, csíkiak, háromszékiek) voltak, azonban elvétve akadtak közöttük még dunántúli és alföldi menekültek is. A nevek tanúsága szerint később beolvadtak közéjük románok, lengyelek és németek. Ez a vegyes eredetű lakosság az elkövetkező száz évben egységes néppé forrt össze, kialakult a bukovinai székely/magyar népcsoport. Amikor a magyarországi közvélemény a XIX. század második felében “fölfedezi” a bukovinai székelyeket, már egy egységes identitás- és csoporttudattal rendelkező népességről — külön “kis magyar családról” — beszélhetünk, amelyet a korabeli magyarországi (és a bukovinai román!) sajtó tévesen “csángónak” nevezett.
A magyar néptömbtől távol, idegen népesség közt élő székelyek megmaradását több tényező is elősegítette. Az egyik az, hogy — a csángókkal ellentétben — kezdettől fogva voltak magyar nyelven miséző papjaik. A magyar nyelv egyházi használata mellett az is jelentős tényezőnek számít, hogy rendelkeztek elemi iskolákkal, ahol a magyar nyelvű írás-olvasást elsajátíthatták a gyermekek. Az 1919-ig fennálló magyar tannyelvű állami elemi iskoláknak is köszönhetően a székelyek magyarságtudata igen erős volt. Az is erősítette a magyarságtudatukat, hogy nem voltak mesterségesen elszigetelve Magyarországtól, mint a moldvai csángók. Nem választotta el őket államhatár — hiszen a ők is az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárai voltak –, szabadon tarthatták a kapcsolatot magyar testvéreikkel. Ez attól kezdve vált intenzívebbé, hogy közülük sokan Magyarországra telepedtek.
A bukovinai székelyek nagy szaporaságának köszönhetően (1842 és 1880 közt 5276-ról 9887-re nőtt lélekszámuk) a XIX. század második felében már földszűkével küszködtek, és kezdtek elszegényedni. Ennek az lett a következménye, hogy évente mintegy 20–30 család költözött le Moldvába, akik aztán beolvadtak a többségi románságba. A bukovinai székelyek számát nemcsak a korai szórványos kitelepedés, hanem a kolera is apasztotta. Az utolsó nagy járvány híre felrázta a magyarországi közvéleményt, ekkor vált ismertté szélesebb körben, hogy az osztrák koronatartományban van egy magyar etnikai sziget. Az 1866-os felbuzdulás után azonban ismét megfeledkeztek a bukovinai székelyekről, csakhogy az istensegítsi származású László Mihály különböző budapesti napilapokban, folyóiratokban megjelent cikkeivel hívta fel a figyelmet földijei problémájára. Az 1883-as, a magyar hatóságok által szervezett al-dunai telepítés egyik kezdeményezője (Thomka Károly andrásfalvi lelkipásztor mellett) ugyancsak ő volt — bár 1877-ben még azt javasolta, hogy a székelyeket egy tömbben, “Pusztaszer tágas földjén” kellene letelepíteni. A Tisza-kormány kezdeményezésének akkora lett a visszhangja, hogy az Al-Duna menti, Pancsova környéki kincstári földekre néhány hónap leforgása alatt mintegy 4000 székely költözött le Bukovinából, ahol Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza lett az új hazájuk. Az al-dunai telepítésről azonban hamarosan kiderült, hogy igen elhibázott ötlet, ugyanis a rendelkezésre álló szántóföld kevés és rossz minőségű, ráadásul a dunai árvíz is sokszor elpusztította a termést. (Petrás Incze János klézsei plébános 1883. augusztus 31-i levelében azt közli a Szent László Társulattal, hogy “a románok nagy kárörömmel örömest kürtölik a kiköltözöttek nyomorult állását, sőt, azt beszélik, hogy jövő kikeletkor visszavándorolnak” az otthonaikba.)
Pancsova környékére telepítettek székelyeket
A Bukovinából történő kivándorlás tovább folyt, egészen az első világháború kitörése előtti évekig. A földművelésügyi minisztérium telepítési akciójának köszönhetően jött létre a gyoroki (1883); dévai (1888–1892, 1910); vajdahunyadi (1892); vicei, magyarnemegyei (1900) telep — ezek a rossz termőhelyi adottságok miatt pár éven belül megszűntek, a telepesek visszaköltöztek Bukovinába. Későbbiek a marosludasi (1905); sztrigyszentgyörgyi és csernakeresztúri (1910) “csángó” (vagyis bukovinai székely) telepek. Emellett Kanadába is történt egy kirajzás, ahol több kolóniát hoztak létre a székelyek.
A nagyarányú kivándorlásnak komoly demográfiai következményei lettek. Míg 1880-ban 9887 székelyt számolnak össze, addig — a nagy népszaporulat ellenére — 1910-ben csak 11 860-at. Oberding József György számításai szerint összesen mintegy 6500–7000-re tehető a Bukovinából 1910-ig Magyarországra költözöttek száma. Valószínűleg nem teljesen alaptalan Sántha Alajos állítása, aki szerint “ha 1883-ban nem bontják meg a bukovinai magyarok sorait, annyira elszaporodtak volna, hogy később a 40 000 lengyellel, és a még nagyobb számú bukovinai némettel számarányban versenyeztek volna.”
A XIX. század végén, XX. század elején végrehajtott állami telepítéseknek — még ha a budapesti kormányokban meg is volt a jó szándék — számos, alapvető hibája volt:
Miként alakult a Bukovinából kiköltözöttek sorsa? Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy a várakozások, remények nem teljesültek. A gazdasági nehézségek (földszűke, a közeli munkahely hiánya) — amelyek miatt elhagyták Bukovinát –, hamarosan az “új hazában” is jelentkeztek. Ráadásul az impériumváltás ezeket a közösségeket is megrengette, helyenként a telepesek földjeinek egy részét is kisajátították, az erőszakkal asszimiláló központi hatalom nyomását sem kerülhették el. Végeredményben szerintem rosszabbul jártak, mint az ekkor otthon maradottak, mert ők — némi “kitérő” után — legalább 1945-ben végleges hazára leltek az anyaországban…
Amikor a bukovinaiak egy része elindult Magyarország felé, a székelyföldi székelyek közül is sokan elhagyták a szülőföldjüket — csak épp nem nyugatra indultak, hanem délre, a Román Királyságba. Ez a jelenség nem volt új, hiszen évszázadokon át folyt a kivándorlás Moldvába, ahol a középkorból ottmaradt magyarság számát gyarapították. (A korábbi székely migrációt csak részben motiválták gazdasági tényezők, sokszor politikai okok miatt menekültek át a Kárpátokon túlra.) Az 1870–80-as években megindult migrációnak azonban más volt az iránya, és a jellege. Most már nem elsősorban Moldvába, hanem inkább Bukarestbe és a rohamosan iparosodó nagyvárosokba: Plojestbe, Galacba, Konstancára stb. mentek. A kivándorlást kiváltó okokat Kenéz Béla budapesti statisztikus így foglalta össze: “Azok az okok, amelyek a kivándorlási kedvet az újabb időkben állandóan élesztik és ébren tartják, legfőképpen gazdaságiak. A munkára való alkalom hiánya, a közterhek elviselhetetlen volta, az ősi birtokok elforgácsolódása, a rendezetlen birtok- és telekkönyvi viszonyok mellett a gazdálkodás nehézsége, a tagosítás drága és hosszadalmas volta, a magyar termékeket Romániából jóformán kizáró vámháború, hitelszervezetünk tökéletlensége, a nagyobb román városokban a székely cselédek keresett volta, és az itthoni viszonyokhoz képest nagyon magas bére, […] megtoldva az ügynökök és a román gazdatisztek csábítgatásaival és a székelyek mozgékony természetével: nagyjából ez az oka e vándorlási mozgalomnak.”
Plojest, Galac, Bukarest
Hogy 1880–1910 közt mennyi székely költözött át végleg Romániába (illetve az eredetileg csak idénymunkára menők közül hányan maradtak kinn véglegesen), pontosan nem tudni. Elszórt adatok állnak a rendelkezésemre, ám az ezekből kirajzolódó kép is igen megdöbbentő. A századfordulón a bukaresti Rumänischer Lloyd több mint százezerre teszi a tartózkodási engedéllyel Romániában dolgozó magyarok számát — szerintem ennek nagy többsége székely. Ezt sejteti két adat: egyfelől Csík, Udvarhely és Háromszék vármegyék tényleges népszaporulata 1870–1900 közt 19,30%, 11,4%, illetve 8,68% — míg az országos átlag 23,15% (az erdélyi 14,17%); másfelől az is ismeretes, hogy a Marosvásárhelyi Kereskedelmi- és Iparkamara fennhatósága alá tartozó 4 székely megyében 1899-ben 9422, 1900-ban 9638, 1901-ben pedig 10 322 útlevelet adtak ki. (Vagyis 3 év alatt csaknem 30 ezret!)
Mindez azt támasztja alá, hogy a kérdéses időszakban a Székelyföldről legalább 80 ezer székely vándorolt ki Romániába! (Kenéz Béla adatai szerint csak 1899 és 1903 közt Udvarhely és Csík vármegyékből együttesen 1174-en, Háromszékből 1957-en vándorolnak ki. Megjegyzem, hogy 1930-ban a bukaresti magyarok közül csupán 40% származik Brassó-, Csík-, Udvarhely vagy Háromszék vármegyéből — ám ebben az esetben figyelembe kell venni, hogy az impériumváltás után a magyarok most már Erdély minden részéből özönlenek munkát keresni a Regátba.)
A kivándorlásnak helyenként komoly demográfiai következményei lettek. Álljon itt néhány kiragadott példa: a Kézdi járás 39 908 lakosa 1890 és 1900 közt ténylegesen csak 36 fővel gyarapodott. A másik, leginkább “fertőzött” régió a kászoni medence volt. Kászonaltíz lakossága 1880 és 1890 közt hirtelen 1096-ról 911-re főre, Újfalué 1880 és 1900 közt 1894-ről 1767-re apadt. Voltak olyan székely falvak, ahol a lakosság negyede, harmada már a Regátban élt! (Ez a helyzet többek közt Bélafalván, ahol 1900-ban 700-an laktak, míg a lakosság többi része, 119 székely már Galacon élt; ugyanekkor Kászonjakabfalván 1308-an maradtak, míg a román kikötővárosban már 374 jakabfalvi élt!)
A félreértések elkerülése végett azonban meg kell jegyezzem, hogy a Romániába történő kivándorlás nem csak a magyar többségű vármegyéket érintette, ugyanis ebben az időben igen jelentős volt a Szeben, Nagy-küküllő, Alsó-Fehér, Brassó vármegyékből történő kivándorlás is.
A regáti magyarajkú népességet 4 fő csoportra lehet osztani:
Az állampolgárságukat megőrzött székelyek (és magyarok) közössége igen heterogén. Megtalálhatóak köztük mezőgazdasági idénymunkások; cselédek, szakácsok, háziszolgák; ipari munkások; önálló kereskedők, kisiparosok, szakmunkások; kis számban tehetősebb vállalkozók, diplomás szakemberek (mérnökök, orvosok, ügyvédek stb.).
Hegedűs Lóránt úgy látja, hogy a galaci székely/magyar társadalom szerkezete nagyjából megfelel az országos átlagnak: a kikötővárosban élő székelyek és magyarok kb. 65–70%-a napszámos, 20–25%-a cseléd, 5–10%-a kereskedő és iparos. (Az 1930-as években a bukaresti magyarság 50%-a munkás és cseléd, 40%-a iparos és kereskedő és 10% a hivatalnok és az ún. szabad pályán levő — ám ekkorra az 1920 utáni újabb bevándorlásokkal megváltozott a korábbi foglalkoztatási szerkezet.)
Ami a “kitántorgott”, kicsábított székelyek sorsát illeti, a kérdéssel foglalkozó magyarországi irodalom erős színekkel festi le, hogy a közösségéből kiszakadt, idegenben kiszolgáltatott helyzetbe került székelyek miként züllenek, kallódnak el, veszítik el gyökereiket, hogy aztán felszívja őket a románság. “A kivándorló az ősi székely szokásokkal és hagyományos életmóddal ellentétes életfolyamatba sodortatván, hazafiságából, erkölcséből és egészségéből egyaránt veszít. Akaratlanul is magával ragadja az a nemzeti felpezsdülés, amely Romániát pár évtized alatt magasra emelte, és midőn ezt bámulja, megfeledkezik saját hazájáról és román szeretne lenni. Fitogtatják is elegen, hogy ők jó románok…” — mondja László Gyula a tusnádi kongresszuson. (Hegedűs Lóránt brăilai útja során szembesült a gyors asszimilációval: “Fekete Lőrinc még egy szót sem tudott románul, de fia már Nyegru nevet váltott, s magyargyűlöletben tobzódik…”)
Végezetül felvetődik a kérdés: lett volna-e mód, lehetőség a bukovinai székelyek “megmentésére”, meg lehetett volna-e akadályozni — vagy “csupán” csökkenteni — a kivándorlást Romániába? Úgy vélem, igen. Ami a bukovinai székelyek magyarországi telepítését illeti, itt a dualizmus korabeli kormányok súlyos hibákat követtek el. Kizárólag az lebegett a szemük előtt, hogy egy-egy régióban miként lehet emelni a magyarok számarányát. Titokban ugyanis abban reménykedtek, hogy a magyar kolóniák létrehozásával majd előbb-utóbb asszimilálni tudják a környezetükben élő nemzeti kisebbséget. Ezért — mint már említettem –, a székelyeket szétszórták, nem egy tömbben telepítették le, ráadásul ugyanúgy más kisebbségek között élhettek, mint Bukovinában. Csakhogy a kormányhivatalnokoknak az már nem jutott eszébe, hogy a románok, vagy szerbek közé telepített székelyeket gazdaságilag annyira meg kell erősíteni, hogy képesek legyenek a környező, más ajkú népességet magukhoz vonni és esetleg asszimilálni. Mindent összevetve ezzel a félresikerült telepítési politikával több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak!
Áttérve a székelyek regáti kivándorlásának problémájára, a kormányoknak itt is megvolt a lehetőségük a cselekvésre. Csakhogy — utólag legalábbis úgy tűnik — Budapesten nem rendelkeztek semmilyen hosszútávú stratégiával a székelykérdés megoldását illetően! Míg a liberális gazdaságpolitikát folytató kormányok a gazdagabb természeti erőforrásokkal rendelkező, de kisebbségek lakta régiókban (pl. Krassó-Szörény vagy a Felvidék egyes területei) komoly ipartelepítést folytattak a kiegyezést követő fél évszázadban, addig a szerényebb lehetőségekkel rendelkező Székelyföldről “elfelejtkeztek”. Ahelyett, hogy nagyarányú és idejében elkezdett kormányzati fejlesztésekkel emelték volna a régió fejlettségi szintjét (ui. a “székely akció” túl későn kezdődött el, és a bajok alapvető gyökereit nem érintette), hagyták, hogy megélhetés híján tízezrével vándoroljanak a székelyek Romániába. Pedig a gazdaság fejlesztésével, a megélhetés biztosításával, a “népfölösleg” okos, tervszerű telepítésével meg lehetett volna menteni a székelyeket.
A korszak liberális politikusainak azonban nem volt székelypolitikájuk, nem úgy, mint román- vagy szlovákpolitikájuk — de abban nem volt sok köszönet… Az államnemzetben gondolkodó, 1867 után hatalmon lévő budapesti liberális politikai osztály prominens politikusait nem érdekelte a kivándorolt magyarság sorsa, nem foglalkoztatta őket az a probléma, hogy miként lehetne megmenteni őket az asszimilációtól. Ahelyett, hogy a havasalföldi magyar diaszpóra és a moldvai magyarság megmentésén fáradoztak volna, a hazai nemzeti kisebbségek beolvasztásán ügyködtek — meglehetősen kevés sikerrel. Hiába mondotta ki az 1902-es Székely Kongresszus: a magyar nemzet okvetlenül tegyen meg annyit a Romániában élő magyarságért, mint amennyit az akkori nyugat-európai államok megtettek a Román Királyságban élő nemzet-tagjaik érdekében. Akkor a figyelmeztetés pusztába kiáltott szó maradt. Remélem, napjainkban ez nem így lesz…