A katyńi tragédia 70. és a lengyel pápa halálának ötödik évfordulóján a szmolenszki erdőkben bekövetkezett, semmihez sem hasonlítható légi katasztrófa, amely szó szerint megtizedelte a mai lengyel nemzeti elit tagjait, számunkra, magyarok számára is különösen fájdalmas mozzanatokkal rendelkezik.
Azon túl, hogy Sólyom László köztársasági elnök úr meleg szavakkal méltatta közeli kollégája, a katasztrófa során elhunyt Lech Kaczyński köztársasági elnök magyar szempontból is múlhatatlan érdemeit, a közel száz áldozat közül még egy kiemelkedő lengyel személyiség elvesztése jelent különösen fájdalmas veszteséget. Ő pedig Andrzej Przewoźnik, az 1963. május 13-án született történész, szerkesztő, vezető állami hivatalnok. Sokunk közeli ismerőse és jó barátja, Andrzej, a krakkói Jagelló Egyetem történész szakos hallgatójaként a második világháború témakörében írott, magyar témájú szakdolgozatával szerezte meg diplomáját.
1992-től a Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács titkára volt, államtitkári rangban. A kiemelt fontosságú állami hivatal vezetőjeként a sokat szenvedett lengyel nemzet történettudatának ápolását, a nemzeti emlékezet ébrentartását tartotta elsőrendű kötelességének. Ennek érdekében kezdeményezője és vezetője volt a Lengyelország és más országok, köztük a hazánk területén hősi halált halt lengyel katonák emléke ápolását szolgáló katonatemetők és emlékművek építésének, felújításának. Olyan nagy ívű és történeti jelentőségű projekteket valósított meg így, mint a lembergi lengyel nemzeti katonatemető felújítása és újra megnyitása, a katyńi tömegsírok emlékműveinek felépítése, a Lengyelország területén elpusztított zsidó lakosság emlékműsorozatainak létrehozása. Tagja volt többek között az Auschwitz–Birkenau haláltábor, a Varsói Felkelés Múzeuma, s több más történelmi múzeum felügyelőtanácsának. Az általa megálmodott és kialakított emlékhelyek nem egyszerű emlékművek voltak, hanem olyan sokoldalúan megkomponált ismeret- és adatközlő kompozíciók, melyek célja a nemzeti történelmi örökség megőrzése, feldolgozása és minél szélesebb körű ismertetése volt.
Mi magyarok különösen hálás szívvel emlékezhetünk rá, hiszen az elmúlt több mint egy évtized során számunkra különlegesen fontos és értékes tevékenységet folytatott. Azon túl, hogy rendszeresen publikálta magyar történelmi vonatkozású írásait, tanulmányait, a vezetése alatt álló tanács anyagilag rendszeresen és bőségesen támogatta a lengyelországi magyar emlékhelyek, katonasírok, a lengyel–magyar barátság kiemelkedő személyiségeinek és helyszíneinek megjelölését szolgáló, többnyire a varsói magyar nagykövetség, illetve a lengyelországi magyarbarátok kezdeményezéseit. A támogatásával létrehozott, magyar vonatkozású emléktáblák és emlékművek nemcsak Lengyelország területén kaptak elhelyezést.
A Kielce melletti Szentkereszt-hegyi kolostorban Szent Imre ottjártának emlékére és az ezeréves magyar–lengyel kapcsolatok tiszteletére elhelyezett emléktábla felszentelése után nem csak ennek költségeit térítette, de a tábla hasonmásának elkészítését, és a budapesti Szent Imre-templomnak való ajándékozását is vállalta. Tejes egészében ő térítette az Új Köztemető 301-es parcellájában elhelyezett, 1956 magyar–lengyel áldozatai drámai erejű emlékműve felállítását is. Hosszan kellene felsorolni a Lengyelországban az ő támogatásával megjelentetett magyar vonatkozású történelmi, irodalmi témájú könyvek és egyéb kiadványok címjegyzékét. A magyar–lengyel katonai és történelmi kapcsolatok és a magyar–lengyel barátság ápolásában végzett áldozatos munkájáért a magyar köztársaság elnöke 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje érdemrenddel tüntette őt ki. Magyar vonatkozású tevékenysége ezt követően sem hagyott alább. Csak néhány kiragadott példa a sok közül, az elmúlt hónapok terméséből: magyar partnereivel a magyar–lengyel hadisíregyezmény szövegét véglegesítette, az első világháború przemyśli áldozatai magyar emléktáblájának felállítását tervezte. Felvállalta id. Antall József emlékiratainak, s az Ott fenn északon című, magyar írók, újságírók lengyel vonatkozású írásai Kiss Gy. Csaba által szerkesztett kötetének lengyelországi megjelentetését.
A krakkói Jagelló Egyetem egykori legendás magyarbarát professzora, Wacław Felczak tanítványaként különös szívügyének tartotta a lengyel menekültek magyarországi tartózkodásának kutatását. Büszkén mondta nem is egy alkalommal, hogy Lengyelországban ő rendelkezik a legbőségesebb, ezzel kapcsolatos dokumentummal és forrásanyaggal. Feladatának tartotta az igaztalanul vádolt Horthy-korszak lengyelországi rehabilitálását és objektív bemutatását. Kezdettől fogva segítette Esterházy János érdemei lengyelországi elismertetésének folyamatát. Hasonló lelkiismereti kötelességként viszonyult a katyńi népirtásra vonatkozó igazság feltárásához és megismertetéséhez. Az ő indítványára érkezett Magyarországra és került a Terror Háza Múzeumban elsőként bemutatásra az a nagy katyńi emlékkiállítás, amelyet ugyancsak az általa vezetett tanács készített el, s amely megrázó részletességgel mutatta be a második világháború előtti lengyel nemzet vezetőrétegének számító katonatiszti és egyéb értelmiségi körökhöz tartozó személyek NKVD által történt lemészárlását. Jelentős összeggel támogatta az Óbudán felállításra kerülő katyńi emlékmű elkészítését is.
Egy, a katyńi tragédiával kapcsolatos kötete megjelenését azonban már nem érhette meg. Mert milyen különös, hogy most, egy újabb lengyel értelmiségi elit tagjaként, sok társával együtt az ő, ugyancsak a katyńi erdőkben bekövetkezett halálát is gyászolnunk kell. Gyászoljuk őt legkedvesebb hozzátartozóival, kedves feleségével, Jolával, s két csodálatos leánygyermekével együtt úgy, olyan fájdalommal, ahogy csak egy közeli barátot, szinte családtagként lehet gyászolni. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett eltávozta pótolhatatlan veszteséget jelent, s oly fájdalmas űrt hagy maga után, melynek betöltéséért sokat, nagyon sokat kell még tennie minden, a két nép barátságát sorsközösségként értelmező magyarnak és lengyelnek egyaránt.
Aprólékos gondoskodással, mint mindig, most is minden részletre odafigyelve készítette elő a 70. évfordulós katyńi megemlékezési ünnepségeket. A tennivalók miden idejét lefoglalták, ezért csak telefonon tudtam őt felhíni, s megkérni, ha lehet, biztosítson egy helyet számomra is a Katyń felé tartó gép fedélzetén, hisz ott két néhai magyar katonatiszt is található az áldozatok között. Egyikük Korompay Aladár Emánuel, a másik pedig Kuehnel Oszkár Rudolf kapitány volt. Az ő emlékük előtt is szeretnék fejet hajtani, hisz a magyar–lengyel barátságot mindketten vérükkel pecsételték meg. Azt válaszolta, már minden hely foglalt, de megnyugtatott: majd elmegyünk együtt egy következő alkalommal. Most már tudom, nem lesz több következő alkalom. Nem vitt magával, ezért van alkalmam most elköszönni tőle, s a vele együtt elhunyt társaitól: nyugodjatok békében!