A megyei múzeum régészei szenzációs felfedezésre bukkantak a marosvásárhelyi volt sorozóközpont épületén végzett munkálatok során. A komplexum alatt megtalálták a XVII. századi városbírói hivatalt — ahol az isztambuli diplomataként hírnévre szert tett Borsos Tamás városbíró is dolgozott — és annak épen maradt tömlöcét. Mindezekről Soós Zoltán, a múzeum igazgatója számolt be a Népújság online kiadásának.

– Az épületben 2007-ben kezdtük el a feltárási munkálatokat. Az 1877-ben utoljára átalakított volt katonai sorozóközpont kutatásánál kiderült, hogy itt korábban egy barokk kori épület állt. Ez szerepel a XVIII. századi osztrák katonai térképeken is, ami nagyjából követte a most is álló, U alakú épület falait — mondta az igazgató.

– Újdonságként tapasztaltuk, hogy a korábban itt álló polgárházakat nem bontották le, hanem beépítették a parancsnoksági épületbe. Ez azért is jelentős, mert egyáltalán nem ismertük a XVII. századi polgári házakat Marosvásárhelyen, nem tudtuk eddig, hogy milyen beosztásuk, méretük lehetett, milyen célt szolgálhattak és kik lehetettek a tulajdonosaik. Levéltári forrásaink, az örökösödési okiratok nyomán tudjuk, hogy Nagy Szabó Ferencnek, Borsos Tamásnak is volt háza, és itt működött a XVII. században a polgármesteri hivatal is. Úgy tűnik, hogy az osztrák hadsereg a legjobb minőségű házakat használta fel a laktanyák céljából. A feltárások azt igazolták, hogy egy XVI. század második feléből származó polgárházat alakítottak át a XVII. században. Az egyik terem kutatásánál került elő egy 4,5 méter mély, téglából falazott, 1,3 x 1,3 méter belterű akna, ami a városi tömlöc lehetett, mert abban az időben ilyen tárolóvermeket nem építettek, annál is inkább, mivel a nyílása annyira kicsi volt, hogy nehéz lett volna az árut mozgatni. Ebből következtetünk arra, hogy valóban itt volt a XVII. században a városbíró hivatala. 1616-tól ugyanis Marosvásárhely elnyeri a királyi városi rangot, és ezzel együtt a városbíró a bíráskodási jogot. Ezért kellett a várban a hivatalt és a tömlöcöt építeni.

Soós Zoltán szerint az egykori hivatal 90%-ban rekonstruálható. A szakemberek szerint a földszinten volt a nagy gyűlésterem, egy második helyiség pedig a kiszolgáló személyzeté meg a porkolábé lehetett, az utolsó terem egyik sarka mélyén állt a tömlöc. Az emeleten két vendégszoba lehetett. Ezt igazolják a tömlöcöt feltöltő földből előkerült üveg boros- és vizespoharak maradványa, valamint a habán kerámiadarabok, amelyeket azok a Svájcból Alvincre — Bethlen Gábor fejedelem által — betelepített anabaptista habánok készítettek, akiknek a XVIII. század közepéig meghatározó szerepük volt az erdélyi kerámiagyártásban. Az egyik ilyen kerámiatárgyon évszámot is találtak: 1708. Ez azt jelenti, hogy ekkor még a várban működött a városbírói hivatal, amelyet 1740 után az osztrák parancsnokság beköltözésével számoltak fel.

A feltárás eredményeit nagyszabású kiállítás keretében mutatják majd be a nagyközönség számára. A szakemberek rekonstruálnak egy gyűlést a XVII. századi hivatalban, ahol a céhek, az egyházi elöljárók korabeli ruhában és tárgyakkal körülvéve, asztal mellett ülve hallgatják, amint Borsos Tamás konstantinápolyi élményeit meséli. A tervek szerint a tömlöc termében egy kincstárszobát rendeznek be, ahol bemutatják a korabeli nemesfém- és ékszergyűjteményt, amely eddig raktáron állt.

Borsos Tamás Borsos Máté erdélyi krónikaszerző fiaként 1566-ban látta meg a napvilágot. 1599-től 1604-ig Marosvásárhely főbírójaként működött. Vezetése alatt erősítették meg a város falait, így Vásárhely ezután már jóval kevésbé volt kitéve a korszakban gyakran forduló hadiszerencse viszontagságainak. 1613-ban Báthori Gábor Isztambulba küldte követségbe a korábbi országgyűlésekben kiváló diplomáciai érzékével már kitűnő Borsost. Rá hárult az a cseppet sem könnyű feladat, hogy kimagyarázza a fejedelemnek a Porta irányába megingott szövetségesi hűségét. Borsos még számos további alkalommal utazott fejedelmi megbízásból a szultáni fővárosba — rendszerint akkor, ha ki kellett engesztelni a valami miatt épp neheztelő Birodalmat. Emlékiratai rendkívül értékes betekintést nyújtanak a korabeli erdélyi-török viszonyba, és a XVII. századi török diplomácia boszorkánykonyhájába.