109 éve, 1901. március 14-én Nyitraújlakon született a felvidéki magyarság mártír-politikusa, gróf Esterházy János. Családjában nem ő volt az első, aki életét adta hazájáért: dédapja az 1849-ben kivégzett báró Jeszenák János nyitrai kormánybiztos volt. A rangja és vagyona nyújtotta előnyöket nem sokáig élvezhette, hiszen alig 17 esztendős volt, amikor a magyar impériumot a csehszlovák uralom váltotta fel. A család 5000 holdnyi birtokának 90%-át kobozták el a magyar birtokosok földreformnak nevezett kifosztása során.
Tanulmányait Budapesten végezte, ám a kereskedelmi akadémia befejezése után visszatért meghagyott földbirtokára gazdálkodni. 1924. október 15-én megházasodott, Serényi Lívia grófnőt vette el, a házasságból két gyerek született, János és Alice. Közéleti pályafutását a Csehszlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga kebelén belül kezdte meg a húszas évek második felében. A szervezet vezetőjeként a felvidéki magyarság érdekeit képviselve a Népszövetségben nagy nemzetközi tekintélyre tett szert. 1932-től a bekapcsolódott belpolitikai életbe is, az év végén az Országos Keresztényszocialista Párt elnökévé választották. Három esztendővel később a kassai körzet képviselőjeként bekerült a prágai parlamentbe.
A harmincas évek első felében együttműködött az Andrej Hlinka vezette szlovák nemzeti mozgalommal, mivel autonómiatörekvéseik, illetve a prágai centralizmus elleni küzdelmük egy rövid ideig közös nevezőre hozta őket. A Hlinka-párt szélsőjobbra tolódása azonban véget vetett az együttműködésnek. 1936-ban támogatta a magyarság sérelmeinek orvoslását ígérő Edvard Beneš elnökké választását. A politikus magyarellenes, soviniszta céljainak világossá válását követően vele is szakított, pedig az újdonsült államfő miniszteri tárcát is felkínált neki.
1936 júniusában Érsekújváron összefogtak különböző magyar pártok, s az így létrejött Egyesült Magyar Párt vezetőjévé Esterházyt választották. 1938 őszén meghívták a komáromi magyar–(cseh)szlovák tárgyalásokra, ám Jozef Tiso személyes tiltakozására végül kénytelen volt távol maradni.
A „független” szlovák állam létrejötte után is ott maradt, vállalva a mintegy 67 ezer „Szlovenszkóban” rekedt magyar sorsában való osztozást, sőt vállalta politikai képviseletüket is. A náci Szlovákia alkotmánya szerint a magyarságnak egy parlamenti helyet biztosítottak, amelyet Esterházy János töltött be. Követelte nemcsak a felvidéki magyarok, de a magyarországi szlovákok jogainak tiszteletben tartását is, mivel tisztában volt vele, hogy a kettő egymás függvénye lehet. A nemzetiszocializmus eszméjét és gyakorlatát következetesen elutasította, ami egyre nagyobb bátorságot igényelt a totalitárius berendezkedésű országban. Esterházy volt a szlovák parlament egyetlen képviselője, aki 1942. május 15-én nem szavazta meg a 68/1942-es alkotmányi törvényt, amely a zsidóság kitelepítéséről szólt. A szélsőjobboldali kormánysajtó kereszttüzébe került politikus így indokolta döntését: „Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. […] Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.” 1944-ben számos zsidó, cseh, illetve lengyel üldözöttnek segített a menekülésben, míg a német hatóságok nem internálták őt magát is.
A háború után a rossz lelkiismeretétől szabadulni vágyó szlovák társadalom a magyarságban találta meg azt a bűnbakot, amelyet a náci korszak összes rémtettéért felelőssé lehetett tenni. Esterházyt is internálták az oroszok, de alig két hét múlva szabadon engedték. Néhány nap múlva Gustáv Husáknál tiltakozott a magyarság üldöztetése ellen. „Válaszul” Husák utasította a hatóságokat, hogy tartóztassák le őt, és adják át a szovjet titkosszolgálatnak. Koholt vádak — elsősorban a náci szlovák rezsimmel való „kollaborálás” — alapján tíz év kényszermunkára ítélték. 1947 szeptemberében hasonló indoklással ítélték — mindössze egyetlen ülés alatt — halálra Pozsonyban. Az oroszok 1949-ben átadták a csehszlovák hatóságoknak. Esterházy végül „elnöki kegyelemből” életfogytiglant kapott. Külső segítséggel alkalma lett volna megszökni, de ezt elutasította, mondván, hogy ő nem bűnös, tehát nincs miért szöknie. 1955-ben általános amnesztia keretében döbbenetes cinizmusról tanúbizonyságot téve 25 évre „mérsékelték” büntetését, de még ebbe sem számolták bele a szovjet fogságban töltött időt. Az egyre többet betegeskedő politikust börtönről börtönre szállították, s ez minden bizonnyal nem tett jó hatást egészségügyi állapotára. 1959-ben, Morvaországban, a Mírov börtönében érte a halál. A börtön parancsnoka még földi maradványait sem volt hajlandó átadni a gyászoló családnak.
Esterházy János emléktáblája Budapesten (V. ker. Szép utca 3.)
A leánya, Esterházy-Malfatti Alice, a szlovákiai magyar kisebbség képviselői, a Magyarok Világszövetsége és a magyar kormány támogatásával 1989 novembere óta igyekszik elérni, hogy Esterházy Jánost Szlovákiában rehabilitálják. Ám mind az elméletileg demokratikus Csehszlovákia, mind az 1993-ban önállóvá vált Szlovákia hatóságai mereven elzárkóztak – és napjainkig elzárkóznak – a „fasisztának” bélyegzett, a zsidó törvények ellen egyedüli képviselőként tiltakozó mártír-politikus nevének tisztázásától. Földi maradványai egy prágai tömegsírban nyugszanak. Északi szomszédunktól eltérően Lengyelországban komoly tisztelet övezi Esterházy János munkásságát. 2009. március 23-án Lech Kaczyński lengyel államfő a Polonia Restituta elnevezésű rangos posztumusz kitüntetést adományozta neki a lengyel menekültek érdekében a második világháború idején kifejtett tevékenységéért.