Elsők között a Rubicon történelmi magazin (2009/5) közölte azokat a kutatási eredményeket, amelyekben A. Sajti Enikő szegedi egyetemi tanár kétségbe vonja az 1944-es délvidéki népirtás magyar áldozatainak eddig elfogadott számát. Szerinte 40-50 ezer helyett 4600 magyart likvidáltak a szerb tömeggyilkosok. A. Sajti Enikő az áldozatok számának meghatározásánál a legfrissebb szerb publikációkra és a népirtást végző OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis “Népvédelmi” Osztály) jelentéseire hivatkozik.
A. Sajti Enikő
A. Sajti Enikő sajnos jelentősen csúsztat. Igaz, hogy a történészek elsősorban levéltári források alapján dolgoznak, de a délvidéki vérengzés esetében (akárcsak a holokausztnál) mindenképpen kivételt kell tenni az általános szabály alól. Ugyanis népirtásnál a levéltári kutatások nem vezethetnek az áldozatok számának pontos meghatározásához. A délvidéki magyar áldozatok több mint 90 százalékát a szabályos bírósági eljárást mellőzve, ítélet nélkül gyilkolták meg. A legtöbb esetben az alábbi forgatókönyv játszódott le: a szerb csapatok a falu vagy város elfoglalása után összeszedtek egy nagyobb létszámú magyar csoportot (ebbe a tanító és a pap mindig belekerült), amelyet még aznap likvidáltak (agyonvertek vagy lelőttek), majd az áldozatokat jeltelen tömegsírba temették. A kivégzettekről a legritkább esetben készültek hivatalos vagy félhivatalos jegyzőkönyvek. Ezért erősen megkérdőjelezhető A. Sajti Enikő azon állítása, hogy a szerb levéltári források megnyitása után tömegesen kerülnek elő pontos listák a kivégzett magyarokról. Mivel ilyenek 1944-45-ben nem készültek, ezért elő se kerülhetnek.
A témával elmélyülten és tisztességesen foglalkozó magyar írók és történészek közül sokan (Cirkl Zsuzsanna, Cseres Tibor, Forró Lajos, Matuska Márton, Mojzes Antal, Papp Imre, Szloboda János, Telki Júlia stb.) azt a módszertani megközelítést választották, hogy sorra járják a délvidéki magyar településeket, és anyakönyvi kivonatok és/vagy keresztlevelek, továbbá az életben maradtak emlékei alapján összeállítják egy-egy település kivégzettjeinek listáját. Ezek a legtöbb esetben név szerinti listák, például Szloboda János Zentán történt ’44-ben című könyvében közli a 1944-es zentai áldozatok névjegyzékét. A települési listák összesítéséből aztán megkaphatjuk a magyar áldozatok tényleges létszámát, ezek alapján nagy bizonyossággal 20 ezer fő fölöttire becsülhetjük az áldozatok számát.
Tehát A. Sajti Enikő történelmet hamisít, amikor összemossa a szabályos bírósági ítélettel kivégzett magyarok 4 ezres számát az ítélet nélkül kivégzett több tízezer magyar számával! Egyben érthetetlen, hogy az igazság kiderítése helyett — hiszen ez a történész feladata — miért törekszik a magyar történészek egy csoportja a magyar történelem tragédiáinak tompítására, jelentéktelenítésére? Miért és kinek jó az, hogy a tényleg megtörtént magyar szenvedéseket igyekszenek a lehető legkisebb méretűre csökkenteni? „Trianon nem is volt olyan igazságtalan, különben is megérdemeltük”, „a magyar kisebbséget nem is érték olyan súlyos sérelmek” — hangzanak állításaik.
A. Sajti Enikő 1990 előtt hithű marxista történésznek számított, a 80-as évek végén a Társadalmi Szemle (a kommunisták egyik ideológiai lapja) szerkesztője is volt. A Kádár-rendszer után több pályatársával együtt hirtelen „pártatlan” és „független” történésszé váltak, de publikációik mindmáig arra irányulnak, hogy a magyar történelmet deheroizálják.