Történelemportál

Gróf Apponyi Albert 1846. május 29-én, Bécsben született. 63 éven át, 1870 és 1933 között tagja és egyik főszereplője volt a magyar országgyűlésnek, hosszú évtizedeken át különböző parlamenti pártok vezéralakjaként lépett fel, és kiemelkedett szónoki képességével. Ötször jelölték Nobel-békedíjra, de végül nem nyerte el a kitüntetést. Hetvenhét éve, 1933. február 7-én Genfben hunyt el.

Apponyi Albert az 1932 februárja óta ülésező leszerelési konferencián tartózkodott kint Genfben, amelyen ugyancsak aktív szerepet vállalt. 1933. február 4-én influenzában megbetegedett és tüdőgyulladást kapott. Folytonos orvosi felügyelet mellett is romlott az állapota, a 87. évében járó diplomata február 7-én 16 óra 20 perckor elhunyt.

Apponyi halálhírét szinte azonnal közölte a rádió, az esti és következő napi újságok gazdagon tudósítottak róla. Az emberek döbbenten vették tudomásul a történteket, spontán módon rengeteg házra kitűzték a gyászlobogót. Február 11-én hozták haza koporsóját, a vonat útvonalán nagy tömeg fogadta a szerelvényt, amely este 10 óra tájban futott be a Keleti pályaudvarra. Ekkorra kb. 16 000 fős tömeg gyűlt össze, jelen volt a kormányzó, a MÁV elnöke, társadalmi egyesületek, intézmények, pártok vezetői, tagjai, valamint egyaránt a kormány és Budapest vezetői. Éjfél körül ravatalozták fel a koporsót az Országház kupolatermében, amelyet az elkövetkező két napban a nagyközönség számára is megnyitottak.

1933. február 14-én került sor a temetésre, az állami gyász jeléül aznap Budapest összes üzletét és az ország valamennyi iskoláját zárva tartották. Már a kora reggeli órákban özönlött a nép az Országház elé. Elképesztő pompa és reprezentáció közepette zajlottak az események, Apponyit királyt megillető körülmények között temették el. A fél 10-kor kezdődő megemlékezés után elindult másfél kilométer hosszú gyászmenet délben ért a Szentháromság térre. A gyászszertartást Mikes János püspök vezette, Apponyit a Mátyás-templom kriptájába, királyok mellé temették. [1]

Emlékének világszerte számosan adóztak tisztelettel, az egykori győztes országokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is tisztelgő nekrológok sora született. Tekintélyére jellemző, hogy a bukaresti Dimineata így búcsúzott tőle: „Habár ellenségünk is volt, megrendülve fogadjuk halálának hírét, mert tudjuk róla, hogy hatalmas államférfija volt nemcsak Magyarországnak, hanem Európának, s rendkívüli műveltségét világszerte ismerték. Magyarország gyászában mi is részt veszünk.”