Bár 2010-et írunk, a székelység majdnem ugyanolyan tömbben él ősi földjén, mint a Trianont megelőző időkben. 1952-ben született meg az az alkotmány Romániában, amely — bár csak névlegesen — lehetővé tette a Székelyföld autonómiáját. Az autonóm tartomány 42 éve, 1968-ban szűnt meg.

Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy sokak számára a meglepetés erejével hat Stefano Bottoni olasz történész Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötetének felidézése. Ebben a neves szaktekintély az 1952–1960 közötti időszakban létező székelyföldi Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetét írja le, részletes levéltári kutatómunka alapján.

Ennek a tényfeltárásnak számunkra rendkívül nagy jelentősége van, mert megvilágosodik az a történelmi keret, amelyben alig 50 éves távlatban Romániában létre lehetett hozni törvényes, alkotmányos feltételek között a tömbben élő székely magyarság területi autonómiáját. Máig is vitatott kérdés: ki, mikor és miért hozta létre a székelyföldi autonómiát 1952-ben. Arra a kérdésre, hogy ki, viszonylag pontos választ kapunk a dokumentumokban nyomon követhető tények alapján.

Az biztos, hogy nem belső kezdeményezésről volt szó, se magyar, de még kevésbé román részről. Ugyanis azt az alkotmánytervezetet, amely magában foglalta a MAT létét is, Moszkvában véglegesítették. Ennek a folyamatnak megkülönböztetett figyelmet szenteltek, már csak azért is, mert minden valószínűség szerint a végleges szöveget személyesen Sztálin hagyta jóvá. A legfelső szintű odafigyelés eredőjét Észak-Erdély II. világháború utáni hovatartozásában kell keresni, amikor is a területért jogokat elvet próbálták érvényesíteni.

Köztudott, hogy közvetlenül a háború befejezése után a román adminisztráció sietett beépülni Észak-Erdélybe, és ennek kapcsán sok törvénytelen megtorló túlkapásra került sor, lásd például a szárazajtai véres eseményeket. Ezeket látva, a szovjet katonai vezetés azonnal intézkedett, és a továbbiakban is fokozottan figyelt az erdélyi fejleményekre. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést is szovjet mintára kell megoldani. Így lett az akkori Románia – alkotmányában is rögzítve – többnemzetiségű ország, majd a Sztálin halála utáni években nemzetállam, ahol együtt élő nemzetiségek is léteznek.

Napjaink politikusai számára mozgósító erejű kell hogy legyen a tény, hogy a székelyföldi autonómia már létezett, és alkotmányos keretek között működött! Esetünkben a területi autonómia intézményét mint már megszerzett jogot kell kezelni, amitől az akkori kommunista uralom megfosztotta az erdélyi magyarságot. A mai, demokratikusnak mondott rezsim csak azért nem helyezi vissza jogaiba az autonómiát, mert az erdélyi magyar politikai elit nem követeli ezt olyan hangerővel, amire egész Európa odafigyeljen.

Húsz év telt el a rendszerváltás óta, de a területi autonómia ügyében vezető politikusaink puhány, cselekvésképtelen magatartása miatt nem történik semmi. Az RMDSZ egyik parlamenti képviselője korábban egy sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott: „Azok, akik az autonómiareferendumot kezdeményezik, nagyon jól tudják, hogy nem lehet azokat megszervezni a jelenlegi törvények szerint. Úgy vélem, hogy a nemzetközi válság idején mind a polgármestereknek, mind a községek vezetőségének sokkal fontosabb gondjai vannak az illető referendumnál. Szerintem azok, akik ki akarják használni ezt a pillanatot, nem csupán felelőtlenek, hanem kissé alávalók, mivel pont most nincs türelmük várni”. Az ilyen önfeladó, ráadásul sértő megnyilatkozás csak elodázza az autonómia kérdésének napirendre tűzését.

Ha most nem követeljük vissza nyomatékosan az önrendelkezés jogát, történelmi lehetőséget mulasztunk el – könnyen lehet, hogy örökre. Legyen intő példa Marosvásárhely lakossága nemzetiségi arányának gyors változása, vagy az az összevont támadás, amely az utóbbi időben a Székelyföld ellen szerveződött, és amelynek fókuszában most Sepsiszentgyörgy áll. Vajon a fent idézett képviselő nem figyelt fel a hagymakupolás templomok gyors elszaporodására, vagy arra az erőfitogtató katonai keretre, amelyben a hargita–kovásznai ortodox érsekség tízéves évfordulóját ünnepelték tavaly Csíkszeredában?

Nem győzzük hangsúlyozni: az autonómia ma létkérdés a Székelyföld, áttételesen pedig az erdélyi magyarság számára! A cél elérésének érdekében maximális erőbedobással alkalmazni kell minden lehetséges eszközt és minden módszert. A siker nem marad el, ha az erdélyi magyarság egységesen lép fel, és maga mögött érzi, mint védőhatalmat, az anyaországot. Egy dolgot nagyon fontosnak tartok megjegyezni: továbbra is demokratikusan és békés úton akarjuk megvédeni jogainkat és nemzeti identitásunkat. Az erdélyi székely magyar nacionalizmus lényege, hogy nem szecesszionista, azaz nem célunk az elszakadás.

A mi nacionalizmusunk befogadó és nem kirekesztő. Pozitív nacionalizmusa nélkül az erdélyi magyarság már elveszítette volna történelmi önazonosságát, nyelvét, kultúráját, egyszóval magyarságtudatát.

A szó elszáll, az írás megmarad — tartja a bölcs mondás. Ennek szellemében sürgősen elő kell venni az 1952-es román alkotmányt, ki kell jelölni azokat a részeket, amelyek a MAT-ot törvényesítették. Az így öszszeszerkesztett dokumentumot legalább román, angol, francia, német és magyar nyelven sokszorosítva belföldön és Brüsszelben egyaránt ismertetni és terjeszteni kell. Fel kell hívni a világ figyelmét arra a gazdasági elmaradottságra, amelyben a magyarlakta régiók vergődnek Románia többi megyéihez képest. Gazdasági érvekkel nehéz megmagyarázni, hogyan jutott a Székelyföld ebbe az állapotba. A nagyobb autonómia keretében el kell érni, hogy az itt megteremtett vagyonból minél több maradjon helyben.

Az autonómia az erdélyi magyarság előrehaladásának biztosítéka. A jelenkori világgazdasági válság átmeneti jelenség, de az autonómia és benne a magyar egyetem léte örökérvényű. Tudatában vagyunk annak, hogy jogos követeléseink itthon oldódnak meg, de az Európai Unió az a fórum, ahonnan világgá kiálthatjuk kiszolgáltatott helyzetünket. Az elkövetkező időszakban sürgősen, időpontokhoz kötött cselekvési tervet kell összeállítani. Ehhez jó támpont lehet Kincses Előd ügyvéd okfejtése.

Szabó László