Hatvanöt évvel ezelőtt a Maniu-gárdisták kivégeztek tizenegy csíkszentdomokosi lakost. Csütörtökön délután rájuk emlékeztek a tragédia színhelyén, a Gábor-kertben.
Megemlékezés a csíkszentdomokosi Gábor-kertben (forrás: Csíki Hírlap)
Csíkszentdomokos fekete vasárnapjának nevezte a gyászszertartást végző Salamon Endre helyi plébános 1944. október 8-át, majd felelevenítette az akkor történtek előzményeit: „A második világháború után visszarendezkedő román hatalmat képviselő Maniu-gárdisták súlyos atrocitásokat követtek el a Székelyföld egyes falvaiban, főleg Szárazajtán és Csíkszentdomokoson. 1944 őszén kb. 200 személyből álló voluntár jelent meg Olteanu Gavril vezetésével. Karjukon piros-sárga-kék szalagot viseltek. Csíkszentdomokosra október 7-én, szombaton érkeztek, zenebonával, muzsikaszóval jöttek, lovas szekereken szállítva a felcsíki faluból összerabolt holmit.”
A gyászszertartást követően Böjte Csongor Csíkszentdomokos monográfiájából olvasta fel a 65 évvel ezelőtti eseményeket megörökítő részletet: „Az udvarokban, kertekben több helyen lehetett találni elhagyott katonai ruhát, fegyvert, mivel kevéssel azelőtt vonultak vissza a magyar és német csapatok. Fegyverkeresés ürügyén a voluntárok a lakásokat, csűröket, pincéket, farakásokat mind-mind átkutatták. Aki ellenkezni mert, azt véresre verték, földre taposták, megkínozták. Azokat pedig, ahol valami olyat találtak, elhurcolták otthonról, összeterelték. Másnap, október 8-án, egy vasárnapi nap délutánján 11 személyt a temető melletti Gábor-kertbe tereltek, ahol Olteanu Gavril önkényesen halálra ítélte őket, majd az erőszakkal összeterelt és megfélemlített falu szeme láttára sortűzzel kivégezték őket. A halálra rémültek közül összefogdosott, mintegy 20 emberrel gödröt ásattak, amelyben alig fért el a 11 holttest. Este a gárdisták hatalmas mulatozást szerveztek a lakosságtól elharácsolt ételből, italból.” A mártírok „bűne” az volt, hogy kertjükben, pincéjükben vagy a közeli farakásban géppuskát, leventepuskát, használhatatlan gumikereket vagy katonaruhát találtak, de volt, akit azért végzetek ki, mert a lábán kincstári bakancs volt. Részegen lövöldöztek, megrémített asszonyokat, leányokat tereltek össze, hogy velük mulassanak, táncoljanak, az összeszedett piros-fehér-zöld zászlókkal mosogassanak.
Másnap a falut kifosztották: az állatállományt összeterelték, elhajtották, a házaktól összegyűjtötték a télire való élelmiszereket, ruhaneműt, lábbelit, majd megrakott szekerekkel Gyergyó felé vették útjukat. Gál Jenő, a szentdomokosi Márton Áron iskola igazgatója beszédében Márton Mózes esperest méltatta, aki az 1970-es években nem hagyta veszni az elhunytak emlékét, az áldozatok családtagjaival együtt egy vaskeresztet és kerítést állíttatott a közös sírra, melyre ráírták a kivégzés dátumát és a meggyilkoltak nevét. Végül 1994. október 8-án, a tragikus esemény 50. évfordulóján a kert feletti dombra egy új, csonka-keresztes emlékmű került, ez viszont ma már felújításra szorul. Gál igazgató a székely szőttesek piros és fekete színe és Csíkszentdomokos tragédiái között vont párhuzamot, majd Ferenczes István József Attila-díjas költő az akkori eseményekről írt Székely apokalipszis című, dokumentumriportokat tartalmazó kötetéről szólt. A megemlékezés a kegyelet koszorúinak elhelyezésével és templomi gyászmisével zárult.
A tizenegy csíkszentdomokosi mártír: